Reményvesztett, hitehagyott? Ez lennék most. Bűzös, izzadság szagú vonatom e végállomás határán várakozik a piros jelzésnél. Még a nyílt pályán. A kérdés pedig már csak annyi, mely vágányra érkezünk.

A feketeruhás, szolgálati satyak helyett szarvakat viselő jegyellenőr, már lukasztott. Űr likadt a lelkembe. Persze nem végleges. Csupán átmeneti, hisz a pokolban is van átszállás, még ha késik is a BIZMUT.

Fel se adtam tulajdonképp, mert az utat - kalauz látja lelkem (jelenleg) - hasznosan töltöttem. Írogattam, nevetgéltem a táj mutatta tréfákon. Egyszóval tanújságos volt. Olykor még egy-egy utassal is szóba elegyedtem:

- Hová megy bátyám?

- Ördög tudja! - hangzott a komótos felelet.

És mint ha a falra festette volna, ott termett a jegyellenőr.

Érdekes volt a hétmérföldes út idáig, több izgalmat és drámát is átéltem. Ki hitte volna, hogy egy bukott angyal háza ilyen közel van. Az út során szembe találkoztam önmagammal. Igaz csak az éji vonatablak fekete üvegének tükrén át. Velem is váltottam néhány rövid szót.

- Megérte?

- Mi?

- Hát mi!

- Meg.

A másik utána már csak bámult. Kissé sajnálkozva, ugyanakkor remény teli tekintettel. Mint ha a tükör másik oldalán lévő világban - hol az idő, s a vonat a miénkhez képest, a fordított irányba halad - valami, vagy valaki miatt megérte kijönni a pokolból.

A BIZMUT egyszer csak úgy is megjön. Majd néhány rossz tapasztalattal gazdagodván, úgy is kikerülök a kénfüstös lángverem, fortyogó bugyrainak egyikéből.

A vonat közben zöld jelet kap. Vagonjai, a kilences számot jelző tábla, pislákoló fényköre felé moccannak.

Néhány perc múlva, már engem is körül röpködnek a pályaudvar lámpái körül táncoló, tenyérnyi legyek. Kíváncsian néztük egymást. Mi lesz? Ők nyilván csípni kezdtek, én iszkolni. Az aluljáró felé vettem az iramot.

Nem az első benyomás alapján kell megítélni egy helyet. Ez az én elvem. Ahogyan ez irományt és általában mindet, sem a borítója (vagy annak hiánya) alapján bírálunk, s aztán szemlélünk rosszallással, vagy kedvtelve.  Az aluljáróban hanyagul informált utasok keresgélték a transzfert, de nem volt tájékoztatás.

Se hang, se bötű.

Emiatt aztán én nem estem kétségbe. Rutinos vonatos ingázóként, tisztában vagyok a leghatékonyabb tájékozódási módszerekkel. Megnyerő mosollyal bírok érdeklődni. Ezt azonnal meg is teszem. Egy anyóhoz lépvén, népies és kissé vidor stílusban, az alábbi szó röppen ki fogaim zománczárából:

- Adjon az ördög édes nénémasszony! Legyen mán oly kedves kend, az alábbi értékes tudást megosztani velem: Honnan a nyűből indul a legközelebbi mennybejárat, mikor és mennyiér'?

Savas lehelet maró páraködjébe öltözött válasza az alábbi volt:

- Azt az álló - egy levegő vételnyi szünetet tartott -… más igazgató tudja csakis. - mind ez dobhártyát kaktusz-tüskésreszelővel reszelő hangorgánumban zendült elő belőle.

- Én meg akkor ,csakis azt szeretném megérdeklődni - ordítottam fájón, csengő hallószerveim masszírozgatása közepette - Hol leledzik az a más főnök, aki sosem ül le? És kérem, csakis mutogatva közölje válaszát!

A direkció eztán tiszta volt: "Aarra."

Tanácsát megfogadva, A-ra mentenem. Amerre mutatott.

Rövid sétámat számtalan oly benyomás kísérte lépten-nyomon, melyek alapján - elvemet követvén - még nem ítéltem meg a helyet.

Ekkor toppant elém valaki. Érdekes figura volt. Mivel termete révén, minden mást kitakart ami előttem volt, mondhatjuk: tekintetem rá volt kénytelen vetődni. Ha száz szemem van, akkor is csak őt látom. Ez a valaki egy senki volt. Azonban óriási.

A senkik - mint meg tudtam - olyanok, akik egyszerre tapasztalnak meg mindenkit. Minden élő ember személyise belőlük fakad. Ők adták nekik. Később arra is rájöttem, hogy az ember nem csak lelkét kapja, hanem a senkik egy ajándékát is: egy egó-magot, mely utánozhatatlan és egyedi személyiségfává (vagy penészgombává) nő egészen a halálig.

Mivel ezeket akkor jelenleg nem tudtam, ezért udvariasan, de némi éllel a hangomban így szelelt szavakat a szám:

- Elnézést, átengedne?

- Át. - hangzott a bocsánatkérő felelet, majd odébb állt és én áthaladtam. Első találkozásom, mi tagadást, rövidre sikeredett egy senkivel. Ez számtalan hasonló követhette volna, de csak egy tette.

Át a bűzös aluljárón. Húgy és szemét szag. Ugyanakkor megdöbbentően nagy mozgás, mocorgás, lökdösődés melyet a naiv ember nem is feltételezne. Egész sok sorstárs állomásozik jelenleg, e helyen. Persze rengetegen érkeznek és távoznak is. Néha egész hirtelen. Olykor kinyúl egy-egy fehér kéz a semmiből és csak úgy felrántja az embert. Ezek hirtelen egymás elé kanyarodtak egy sarkon a sorsukkal és a fejük összekoccant. Helyükbe persze nyomban érkeznek új vagonoknak egykedvű utazói.

Sokan rutinosnak tűntek, mert minden habozás és tétova ténfergés helyett, céltudatosan indultak egy direkció felé. Ezek egy idő után felkeltették érdeklődésem. Az egyik nyomába szegődtem hát. A le soha nem ülő, teljesen másmilyen vezérigazgató várhat. Nem megy az sehova. (Nem is beszélve az előbbi jelzőről. )

A rutinos a következő irányba ment: nem A-ra.

Éppen ellenkezőleg. Az aluljáróból felfelé vezető lépcsők egyikén, a pályaudvar szívébe, a központi váróterembe érkezett. Én a nyomában ugyanide. Ő megtorpant, megfordult és rám förmedt:

- Maga meg mi az ördögnek követ engem? Mitakar mi?

- Nem takarok én semmit, komámuram-fiabátyám! - görögtek ki, a viszontförmedés kemény szókövei ajkaim közül (úgy Fog-hegyről) - Csupán látom, kend nem először van ehelyt, s tudja erre nem csak a járást, de a kelést is! Nem tudja-je véletlenül, honnan indul innen az 'órahúszas elinnengyorsan.

Tekintete keménységének gyülekező viharfellegeit, jámbor barátságos tavaszi szelek fújták lágyra.

- Először vagy itt fiam?

- Igenis atyám! - vágtam ki egy víg haptákot, mert a jó performansz általában megnöveli karizmasugaram intenzitását.

- Már is távozni akarsz? Hisz még alig láttál valamit! Nem is tanultál semmit igaz-e?

- Engedtessék meg, úgy hiszem meggondoltam magam. A mielőbb induló, távozónázó fedélzetén érezném jelenleg a legemelkedettebb hangulatban önnön valómat. Talán írnék is. Ismerkednék egy-két utassal...

- De fiam, aki dudás akar lenni...

- Én inkább a lehúzott ablakon az indulást jelző dudaszót... - kezdtem, de a két zöld szem tükrében ismét a rosszallás serdülőkori miteszereit láttam előserkenni.  - Oszt mit érdemes itt vizslató tekintetem szembogaraival alaposan körbezizegni? - kérdeztem bölcsen, az enyhülést elősegítve.

- Attól függ miért döntöttél úgy, hogy idejössz? Miért nem szálltál le a vonatról elébb? Purgatórium-pusztánál egy órát még állt is a vonat, a menetrendszerinti késést bevárandó!

- Ez csak egy félreértés! Egy elhibázott döntés, tulajdonképpen mondhatni azt az egy órát majdnem teljesen átaludtam és mikor már fölkeltem, no. Hát már izé, nem volt túl sok idő... - kezdtem a magyarázkodásba, de láttam rajta nem hisz nekem. Valahonnan ő is pontosan tudja, mi történt idefele a kupéban, hogy épp akkor nyitottam ki egy sört, s gyújtottam rá mikor Istenhátamögötti-mittudoménhol állt a vonat. Eszem ágában se volt leszállni.

"Mit nekem pokol?" - gondoltam nagyképűen és tán igazam is volt.

Ha ez a hely, nem egy nyavalya rágta, ragya verte ebugatta pályaudvar, hanem valami sokkal misztikusabb lángoló, sikíttatós, kín ittas lávavár lenne az "Mit nekem?"

De ez?

Ezt már unom! Túl hétköznapi, túl megszokott. Nem ülök egy szobában ahol minden van, de semmi se lehet az enyém, vagy ahol a láva-fortyokban forralnak folyamatosan. Esetleg valami nem a középkoriak által kitalált, jövőbéli kínzóeszközzel kínoznak. De ez? Tisztára, mint a Nyugati pályaudvar, leszámítva a sok nem emberi lényt, akik még is embermód viselkednek. A senkiken kívül még sokmindenkik is voltak. Ők egymástól is, tőlem is különböztek. Ezek felsorolásának is szentelek majd valamikor időt. De nem ma.

- Ha majd egyszer megkeresheted a fotelba-székbe nem belehelyezkedő, nem pont olyan manager-t - meg kell jegyeznem, ő a kevésbé fennkölt állomásigazgató elnevezéssel illette -, sok mindent megértesz majd a világról.

- Nem a pokolról?

- A világról, ha mondom! - közölte nyomatékosabban.

És nekem már sejtenem kellett volna valamit...

Láva-fortyok. Ma is alkottam egy új szót. Ez a "bugyborékoló" láva "bugyborékjainak" gyűjtőneve. Mind ezt csak a te kedvedért kedves olvasó!