Toll & Hamutál, "A szó elszáll, a szívás megmarad!"

Ebenguba

A lépcsőházakról és az anyai szeretetről

2016. szeptember 02. - Eberon

Az alábbiakban egy viszonylag friss, néhány hete írt, egyoldalas novellát prezentálok majd. Lustaságom okán általában ez a terjedelem esik legjobban közel a szívemhez.

Előszó gyanánt meg kell jegyeznem, az alábbiakban leírt, nyitott nézőpontot néhány éve még sajátomnak tudtam. Aztán - magam sem tudom az okát miért - egyszer csak elállítódott a fókuszom, s inkább a negatív eseményekre koncentráltam. Bosszankodtam, ítélkeztem, nyűglődtem magamban... Gondolom mindenki volt már ilyen kedvében.

Tudom nincs se anyák, (se lépcsőházak) napja, azért a hétvégi szünetem előtt még közlöm az alábbi írást. Aki ezt túl rendetlennek találja az várja meg valamelyik nevezetes napot, s csak akkor térjen vissza rá! 

A lépcsőházakról és az anyai szeretetről

Ma valami megváltozott. Jártam Budapest utcáit és egyszeriben, mint ha könyvet olvasnék (vagy írnék) mindennek láttam  a történetét. A kövek okkal kerültek a szürkületi „nyarancsot” öltött júliusi pázsitra. Valaki oda vitte, dobta, hordta őket. Mindegyik máshogyan, s más által került oda. Az égen elsuhanó madarak, nem csak feltűntek, de egyszerre volt céljuk, fészkük és észrevétlen életük, mely mindenki más - nem emberi lény számára nyilvánvaló -, csak fajunk többségének tűnik semmiségnek.

Az utca sokasága, s az egyének különféle tettei már nem bosszantottak, vagy öltöztek láthatatlan közönybe. Anyai szeretetet, baráti gesztusokat, zárkózottságot, örömöt, ÉLETET mutatott. A felfedezés nagyjából olyan kontrasztos volt, mint mikor Dorothy a tornádót meglovagolva a szépiából "kolorlandba" nyitja enyhén szél-tépett házuk ajtaját. Nem tagadom, nem tagadhatom, hogy az életnek e nyüzsgése ott volt eddig is. Csak én lettem rá vak.oz.jpg

Az általam ismert lépcsőházak adott napszakban olyan különbözőek. Persze általában csak átrohanok rajtuk mindenfajta érdeklődés, vagy epifánia nélkül. Az élet egy lépcsőházban –és úgy általában - sokszor tud zavaró lenni, mint egy zsák tele hangyákkal, amit a seggünkre varrtak… Zajok, szagok, fények (vagy épp azok hiánya) MÁSOK, úgy értem más  élőlények.  S persze azok zajai szagai fénye, vagy sötétsége és még egyéb dolga, melyeket ezen írásban értelmetlen lenne felsorolni. lpcshz.jpg

De mikor aztán egyszerre mesélhető története lesz… Persze a lépcsőháznak, s nem az életnek. Ugyan ez az életnél is elég sűrűn bekövetkezik, de én a lépcsőházaknál tartok ki konokul. Az élet történetének boncolgatását, miértjeinek megértését nem csak én, de az emberiség is műveli. Közös feladatunk e tett. Ostoba és nagyképű  lenne ezt a hobbit egyénileg űzni. Hétmilliárd pofa se elég hozzá. Bár a legtöbbjük sokkal ostobább nálam.

Ez kérem nem nagyképűség, ez tény! Ez esetben nem egy a hétmilliárdhoz, hanem hétmilliárd az egyhez az esélye. Nem túl nagy a képem, ha azt mondom: hatmilliárd embernél okosabb vagyok. Sőt azt is megkockáztatom, csak 10 ember okosabb nálam. Senki nem haragudna rám, hisz mindenki a 10 ember közé képzeli magát. Én legalább is biztos. Azaz biztos hogy ezt tenném. De ugyanakkor sokszor még nálam is okosabb vagyok!

Most térjünk vissza a lépcsőházakra, mert nem szeretném ha a kezdet már is valami nárcisztikus "ön-seggnyalássá" fajulna. Ez csak jövőbeli tervem. Először le akarom nyűgözni az olvasót, hogy utána már kedves kis bugyutaságként könyvelje el egoizmusom – akár egy háromévesnél aki, azzal henceg, hogy ő a legerősebb a világon -, s ne nézzen önimádó bunkófinak.

Ma  különös pillanatot éltem át az egyik ilyen – tudod, az a belsőteres, négyemeletes, egyliftes, „összeswcablakegytérbenyílik” ház – fel-leközlekedő terében. Igen ez egy szó. Az  „összeswcablakegytérbenyílik” egy többszörösen összetett, de EGY szó! A békét éltem át. A zavaró zajok zuhataga egyszerre minősíthető, értelmesen következetes, szimfóniává lágyult. Az alkonyi fények különös melegséggel látták el az amúgy rideg, fehér falakat. A készülő ételek illata lustán ülte meg a kánikula utáni enyhe meleget.

Aztán ugyan ezt a békét éltem át a 102-es buszon. Narancsfények által kedélyesre festett jóemberek, udvariasak, ám még is közvetlenek, nem öltöznek a formaságok rideg gúnyájába. Egy fiatal anyuka a babájának dúdolt halkan, a busz zajaitól szinte alig hallhatóan. Ilyen hangja van az anyai szeretetnek, az arannyal átitatott narancs fény pedig a színe lehet. E szeretet illata az anyák egyéni illatához kötött, szóval  arra most mindenki kénytelen lesz visszaemlékezni. Lehetőleg mindenki a sajátjára. 102.jpg

Az anyai dúdolásnak ilyenkor szaga lesz, színei és szinte már tapintható… Nem hiszem, nem hihetem hogy van ennél erősebb emberi érzés. A legszebb benne, hogy mi férfiak is ismerjük, hisz az anyák általában – legyen olyan amilyen – így szeretik fiaikat, akik ugyanilyen intenzíven tudnak utána szeretni, hisz eltanulják. Köszönet ezért a világ minden anyukájának! Ti tanítottatok meg minket az egyik legszebb emberi érzelemre. Mely őszinte és minden okot, feltételt figyelmen kívül hagy, mivel  túlmutatnak a racionalitáson. Persze erre is van egy racionális indokunk: fajfenntartás, de anyai szeretet a szó előtt is létezett. 

Isten áldja hát az anyukáinkat!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ebenguba.blog.hu/api/trackback/id/tr811668332

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.