Toll & Hamutál, "A szó elszáll, a szívás megmarad!"

Ebenguba

ELVESZETT!

...jelentkezzenek az alábbi számon: 3,14

2016. szeptember 12. - Eberon
Kedves mindenki, örvendjetek!

Az emberi kedvesség létezik! Sőt, nem elég hogy létezik sokkal nagyobb, színesebb és illatosabb, mint azt act-of-kindness-7.jpgvalaha is álmodni mertük volna! Mivel azonban kissé hamar csaptam a téma közepébe - hisz nem volt semmi megfontolt felvezetés, előszó vagy tréfás anekdota -, így fölöslegesen vágnék neki, míg e hiányt nem pótolom.

Felteszem mindenki hagyott már el dolgokat. Aki nem az se aggódjon, ami késik nem múlik! E szándékon kívüli tettnek többnyire két kimenetele van: az elveszettnek hitt tárgy vagy fellelődik, vagy örökre kiesik az életünkből.   Sokszor csak egy fájó, esetleg bosszantó emléket hagyván hátra csupán, mely a hibáikból tanulni képes embereket emlékezteti: ne kövessék el újból e baklövést.

Mi a szép abban, ha valamit elveszítünk?

Az esély, hogy tanúi lehessünk embertársaink becsületességének és jóravalóságának, mely a megtalálói szerepkörben csúcsosodik ki. Mindezt legtöbbször az anonimitás misztikuma lengi körül, hiszen az aki megtalál és lead egy kulcsot nem valószínű, hogy találkozni fog annak gazdájával. (Ha csak nem olyan állhatatos, hogy megvárja mind a tulajdonost, mind "böcsületességének" pénzbéli honorálását.) 

Jómagam nem tartozom a szétszórt emberek közé. Ritkán hagyok el dolgokat, mivel általában háromszor szoktam végigtapogatni magamat minden indulást megelőzően. Egyrészt azért mert ez jó érzés. Másrészt mert minden zsebet ellenőrizni kell: meg van-e minden. Ezután jön a táska, s annak az összes cipzárja. Majd a hely módszeres átfésülése, hol addig tartózkodtam. Végül pedig e ceremóniát követően az indulás. Fent vázolt hosszas pepecseléseim ellenére velem is megesett, hogy bizony szívemhez közeli dolgok tűntek el, otthagyásos úton. Nem e közelséget kívánandó hangsúlyozni, csupán az az egyik komolyabb, embert próbálóbb esetet szeretném ábrázolni, egy pénztárcával. parca.jpg

Fenti szituáció hónap elején történt. Azaz fizetés után, tehát egy gyors ATM látogatás után, az erszényecském "kápéval" volt teli. No persze mit tesz minden fiatal (és sok esetben korban járó) munkaerő, mikor kézhez veszi kis pénzét? Áldomást iszik a tranzakcióra! Az áldomás meg volt.

...a pénztárcával ellentétben, mely megállapításra a hazafele vezető úton jutottam.

("B...! A K...É...! Hogy a R... E.... B....!" - közöltem szódás módra, ideges hanghordozással, mely hűen tükrözte döbbent, s feldúlt lelki állapotomat.)

Sejthetitek mi történt. Ott maradt a szütyő! De hol? 

Rövid idő alatt, sikerült lokalizálni az italmérést. Láss csodát a pultban álló kocsmároslegény tájékoztatott róla, hogy egy fiatal társaság egy tagja, volt oly rendes és leadta a söntésnél az elveszettnek hitt bugyellárisomat. Örömöm persze terjedelmes volt, akár csak egy klasszikus-romantikus regény. Majd mikor beletekintettem és financiális helyzetem a szokott, hóeleji képet mutatta - azaz egy-két áldomás árát leszámítva, a teljes fizetés benne leledzett - azt hittem elsírom magam a mámortól; mint egy szentimentális öregasszony, az argentin szappanopera bizonytalan happy and-jén.

Egyetlen ürömöcske ficánkolt csupán, boldogságom bádoglavórjában: a hála, s a nagyrabecsülés kifejezésének hiánya. Persze kedves dolog  volt a pultostól, hogy tárcámat nem sajátkezűleg ürítette ki, majd kente valamelyik vendégre. Bár - lehet naivságom mondatja velem - nem hiszem, hogy az ilyen helyeken dolgozó emberek, efféle tettre vetemednének. Hálám természetesen tolmácsoltam a pultosnak, ám én az eredeti becsületes meglelőket akartam felesben, kísérőben és köszönetemben füröszteni. 

(Később ugyanazon a helyen aztán volt rá módom, hogy jelképesen, de kiegyenlítsem a számlát: én találtam egy pénztárcát és adhattam le a pultnál nosztalgikus melegséggel a szívemben.)

Persze nem a saját, vagy a tárcámat megtalálók kedvességéről akartam elsősorban írni. 59.jpg

Amit a minap láttam azok tükrében a fenti történet egy rablótámadással ér fel. Az 59B jelzésű villamos egyik "hegyközi" megállójában történt. Valószínű, egy serdülő korú, hebrencs, hormonoktól megittasult egyén, tán valami szoknya utáni kajtatástól lefoglalva, szvetter "dzsámper" pulóverét a megállóban hagyta.

(E meg nem nevezett állomásnak két jellegzetessége van: eddig csak két korosztályt, gyerekeket és nyugdíjasokat láttam ott fel-leszállni. Sosem jön a villamos, mert mindig pont akkor megy el, mikor én oda érek.)

E tipikus, sárgára mázolt, vaskeretes, reklámokkal hivalkodó, fehér-szocirácsos, háromszékes megálló középső ülőhelyén tanyázott a nevezetes ruhanemű. Középen - mint a Nap a saját kis bolygórendszerében -, de elsősorban nem ez volt a döbbenet. (Rutinos tárgyelveszítők egybehangzó vallomása, hogy középen egy pulóvert, csak kicsivel nehezebb elhagyni, mint a széleken.) A ruházmány nem gyűrötten - de még is bizonyos hanyag eleganciával árválkodott azon a széken -, mint bizonyos éji lepkék, az utcalámpák fénykörén kívül. Nem. Ez rendezetten, összehajtogatva, szeretettől ittasan, BOLDOGAN - mint egy megáldva -, várta gazdáját. Ilyen vidám és szeretett hosszú ujjút még soha se láttam. S most vigyázó tekintetünkkel vegyük górcső alá magát az emberi tettet:

Én büszke vagyok arra aki ezt művelte. Büszke, mert embertársa lehetek, mert bár semmi közöm nem volt az esethez; még is e tettével engem egy kicsit jobbá tett. (Ahogyan az egész emberiséget is, hogy a kollektív megítélésünk se maradjon ki az eszmefuttatásból.) Példáját amennyire tőlem telik követni fogom, s erre buzdítom az utókort is, mert hirdeti: az emberiesség nem ér véget az udvariasságnál.

(Udvariasság alatt jelen esetben értsd: pulóver megtalálása, méretbeli különbségek diagnosztizálása. Konklúzió: kicsi rám. Konzekvencia levonása: nem jó semmire, akkor valami módon juttassuk vissza a gazdájához, vagy legalább hagyjuk látható helyen!)

A kedves gondoskodó, szeretet mellyel az a hosszú ujjú össze lett hajtva; s mellyel egy ember fejezte ki hozzáállását egy másik - általa nem ismert - egyén felé... Na az színezi ki az udvariasságot, az illemet. Ez tölti fel ezen rideg fogalmakat élettel és ízzel.

Egy (még) nem túl bölcs ember (én) mondta, nem olyan régen (amikor ezt írta):

Az udvariasság csupán egy rideg fehér kifestőkönyv, melyben a társadalmunk működésének színtelen skiccei bújnak meg, s óvnak mindenkit az anarchiába való fordulástól. A kedvesség, a szeretet, a boldogság, az önzetlenség és hasonló gesztusok azok, melyek aztán érdekessé, szemet és lelket gyönyörködtetővé teszik az elkészült oldalt. Elengedhetetlen persze, az íróeszköz rutinos használata (maradjon a vonalon belül), s a jól megválasztott színkombinációk (ne minden csak rózsaszín legyen.) De ha ezek megvannak, akkor lehetünk majd büszkék egymásra, s talán általunk a világunk is jobb hellyé válik.

   

 Ezen utolsó képi megjelenítés - bár kutyafuttában, de - engem ábrázol. Sietek az 59-esre hogy most az egyszer jönni lássam és ne menni. Szurkoljatok! futember.png

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ebenguba.blog.hu/api/trackback/id/tr2311690437

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.