Toll & Hamutál, "A szó elszáll, a szívás megmarad!"

Ebenguba

Agranor krónikái 1. Fejezet

I. rész

2017. június 02. - Eberon

Előszó

Sokat töprengtem, belevágjak-e a könyvem részleteinek ily módon való megosztásába. Érvek és ellenérvek hadait sorakoztattam fel szemben egymással, szabályos arcvonalakat alakítva ki. Kürtök zengtek, mágusok szívták magukba a varázserőt. (Amit nálam Rynn-nek hívnak.) Nehéz harci gépek kerekei nyikorogtak és cuppogtak a csatatér sarában. Lovak prüszköltek, s az égen hatalmas repülő állatok körvonalai látszottak, a vékony felhőréteg mögött.

A csata olyan legendásra sikerült, hogy a Gyűrűk Ura, a Star Wars, és a Ryan közlegény megmentésének összes harca békés bújócskázásnak tűnt mellette.

S míg Tom Hanks a gyűrűt próbálta belevetni a Halálcsillag fő reaktorába, érveim győztes hadai elvonultak. Az ellenérv sereg katonáinak holtestei a csatamezőn hevertek, hatalmas halmokban. Vakvarjúk és szemtelen hullarablók szemeztek értékeikkel, s szemgolyóikkal... Kár.

Ám mielőtt fantáziám veszett pegazusa zabba menne, elkezdem prezentálni az érvek diadalának következményét.

...miután tettem néhány fontos megjegyzést:

Véleményem szerint, háromféle képen lehet egy fantasy regény olvasását élvezni. (Ez volt az utolsó alkalom, hogy így neveztem. Egyrészről, mert jobban szeretem a "tündérmese" kifejezést, másrészről mivel vannak tündérek - és NEM tündék - a mesémben rá is illik. Szóval: tündérmese.)

- Az első, amikor csak a történet érdekli az olvasót. A világból, miben a fő szál halad csak a legszükségesebbet akarja tudni. Az e kategória mezét magára öltött illető, bátran vesse bele magát! Ne törődjön az olyan szavakkal melyeket nem ért! A fontosakat egy idő után kikövetkezteti, a kevésbé fontosak pedig csak a világ színpalettájának bőségét hivatottak gyarapítani.

- A második vonal képviselője, a fel-feltűnő idegen szavakat szeretné ugyan érteni, de nem kíváncsi a regény függelékét képező száz-százötven oldalra, tehát az olyan információkra, melyek hiányában is élvezhető a mű. Nekik készültek a lábjegyzetek.

- Elérkeztünk a harmadik, a tündérmese szerel-mese kategóriához. Azokhoz, akiknek az író által ábrázolt világ megtetszik és mindent meg szeretnének róla tudni. A szerel-mese olvasók kíváncsiságát sem fogom kielégítetlenül hagyni! Az első fejezet után, ami az úgynevezett "beetetés" jönnek majd a bővebb, csak a világról regélő irkálmányok. (És a fizetős tartalom, mu-ha-ha! )

Álljon hát alant mesénk első fejezetének első része. Csak itt és csak most, az olvasó kedvéért írói kommentárral!

  

 

(Első ábránkon a Körváros, Kandra és annak környéke látható. E kép, egy kezdő kartográfus kézügyességével készült. Ugyan ez a személy, szemmel láthatóan a gyöngybetűk vetésében sem jeleskedik igazán.)

 

I.

A kopó, a szerető és az áruló

 

Armon, Ozztagar tartomány
Kn.u. E3.247y D240.
Aratás hava, Jólordaron

 

A nyár végi napkelték mindig különösen szépek Ozztagar tartományban, a Körváros, Kandra vidékén. Mikor a Szyr[1] első sugarai megvilágítják a város keleti falait, a fehér kövek úgy ragyognak, mint Tesh híres kincse, a Napkristály[2]. Külön széppé, s múlandóvá teszi a pillanatokat a közelgő tél hó szagú szele; mely a Nagy-hegység örökké fehér, déli vonulatai közül fúj, és értékessé tesz minden enyhe percet, mely még hátra van a közelgő fagyok beálltáig.

Bár a Szyr nemrég bukkant elő a Sólyom-hegység köd takarta csúcsai mögül, a Kandrába vezető utak porát már ez órában is számos csizma és pata verte fel. Az est beköszöntével, ugyanis kezdetét vette a Jólordaron, az Arató ünnep. E vigadalom Agranor szerte került megrendezésre, de aki csak tehette, ilyenkor a körvárosba utazott, hol mindig emlékezetesre sikerült a háromnapos fesztivál, s a közben megtartott nagyvásár.

Már egy héttel a nevezetes nap előtt, a kandrai és környékbéli fogadók dugig telnek a világ minden tájáról érkező, megszámlálhatatlan féle szerzettel. Ezek vagy portékáikat kívánták értékesíteni vagy csak mulatni, s ha rövid időre is, de feledni az elmúlt évtizedek háborúi szülte gondokat és bajokat, melyekből manapság aztán bőven akadt.

Érkeztek ilyenkor magas, szőke, izmos hegyi emberek, a Nagy-hegység végtelennek tűnő bércei közül. Napbarnított arcú, fekete hajú kereskedők Verun szigeteiről. Parázsló szemű törp kovácsok és fémművesek a Délföldi királyságból és a távoli Tesh szigetről. Jöttek okrák és avarik[3] Tűzföld sivatagaiból. Ők csak törve beszélték a közös nyelvet, és a legtöbb ember ferde szemmel néztek rájuk Syragon és Lokken[4] háborúja óta. Érkezett még továbbá, néhány szépséges tündér is, a Fekete-tó vidékéről. Ők szomorúak és hallgatagok voltak, akárcsak a legtöbb idegen vidékre tévedt rokonuk.

Az ünnep kezdetét az ozztagariak lázas készülődése előzte meg. A falvak határában sátrakat állítottak, oszlopokat díszítettek színes szalagokkal. Énekszó, nevetés és fűszeres füst szállt mindenfelé, s a lágy szellő lustán terítette szét e hangok és szagok vidám egyvelegét a vidék völgyeiben. Partrét és a többi, folyó menti falu halászai, már csónakjaikban ülve, hálójukat kivetvén várták a bő fogást, míg a földművesek, szerszámaikkal a vállukon igyekeztek, hogy az aratás utolsó lépéseit elvégezvén, csatlakozhassanak az ünneplők táborához.

A Partréthez legközelebb eső szőlődombon, egy unatkozó alak figyelte közönyösen a dolgukra igyekvő embereket. Hangyák voltak csupán neki, kikre még gondolatot sem érdemes pazarolni, ugyanis nem hoznak pénzt. Furcsa szokása volt, hogy két csoportra osztotta Agranor lakóit: akik érnek valamit élve (vagy holtan), és akik éltükben ugyanolyan értéktelenek, mint halálukkor.

Az alak fejvadász volt. Olmar, a Kopó, Agranor egyik leghírhedtebb és legsikeresebb fejvadásza. Jelenléte pedig csak egyetlen dolgot jelentett: azok, akiket üldözött, szintén a közelben voltak. Olmart ugyanis a vadászat hozta Ozztagarba, e gyönyörű nyár végi reggelen.

Nem véletlenül hívták Kopónak. Szinte mindig prédái nyomában járt, éles orrára és kitűnő ösztönére hallgatva. Tapasztalt volt az üldözés és felhajtás terén. A fegyverforgatás mestere, ezen felül kitűnő lövész. Rengeteg kapcsolata és pénze pedig lehetővé tette, hogy besúgói olyan hírekkel is szolgáljanak neki, mely a legtöbb ember fülébe nem juthatott el. Csak a legjobb minőségű felszerelést és fegyvereket volt hajlandó használni, és bére még egy kisebb királyságot is az anyagi csőd szélére sodort volna. Sok szakmabéli úgy vélte, ő a tökéletes vadász, kinek préda ösztönei vannak, mégis ragadozó.

Mindezek ellenére, élete legnagyobb kihívása volt e munka. Megbízói türelmetlenkedtek is, amiért nem a szokott gyorsasággal teljesítette a feladatot, ő azonban élvezte a kihívást. Minden eddig szerzett tudását latba kellett vetnie, ha sikerrel akart járni. Ennek eredménye volt az a rendkívüli precizitással felállított csapda, mely Kandrában várta két ellenfelét.

Emberei a városba vezető összes utat ellenőrizték, a várost pedig ellepték megbízója, - az Ozztagari bűnbáró -, Kar’bagh besúgói és kémei, kik azonnal jelentették, ha látták a keresett személyeket. Olmar és a bűnbáró cinkosain kívül, jelenleg Kandrában tartózkodott Agranor fejvadászainak, bérgyilkosainak és szabadúszó bűnözőinek majd’ a fele, kik mind egyetlen, – a valaha létezett legnagyobb, – vérdíj miatt érkeztek a városba. A kopót azonban nem zavarta a konkurencia. Egy-két riválist esetleg elintéz, ha az útjába kerül, de ezek a hiénák sose lennének képesek két olyan ravasz gazfickót elfogni, mint Valszroni Iheon és Útkoptató Eregon.Ki volt ez a két ember, vagy mit követett el? A Kopót e kérdés a legteljesebb mértékben hidegen hagyta. Ő egy összeget látott, nem két embert. Egy összeget, mely egyre csökkent, ahogyan számba vette az üldözés során felmerülő kiadásait. Eleinte bosszankodott emiatt. Attól tartott, mire levadássza őket, az üldözésre fordított költségek nagyobbak lesznek, mint a vérdíj. Ez azonban mára megváltozott, és csak a vadászat izgalma volt, ami hajtotta, no meg a bosszú.

„Négy év, és két megbocsájthatatlan kudarc után, most végre véget ér!” – gondolta elégedetten. Ritkán fordult elő, hogy személyes ügyet csinált egy munkából, de az a szemtelen pimaszság, amivel két alkalommal is lóvá tették őt, felettébb bosszantotta. Legutóbb, egy éve, mikor már azt hitte, végre sikerül elkapnia az Eregon nevűt, az túlélt két nyilat és egy legalább húszméteres zuhanást a tengerbe. Ezután Tirharban belebotlik, és nem elég, hogy nincs semmi baja, a viszontlátás alkalmából még egy jókora vágást is hagyott Olmar arcán. A seb azóta begyógyult, ám a heg megmaradt, és akárhányszor az eszébe jutott, - vagy tükörbe nézvén megakadt rajta a szeme -, egyre jobban vágyta a két bitang, de főleg Eregon vesztét.

 

úgy döntött betér Partrét falu fogadójába, hogy megreggelizzen. A folyamatos nézelődés amúgy is fölösleges volt. Meg volt róla győződve, hogy Iheon és Eregon a legnagyobb titokban érkeznek a városba, rejtve mindenki szeme elől. Olmarnak és embereinek amúgy sem az volt a célja, hogy a Kandrába jutást akadályozzák meg. A csapda odabent várta őket, nekik pedig a kijutást kellett meghiúsítani. (Persze, kényelmesebb lett volna már most elkapni őket, s nagyobb a dicsőség is, de hamarosan úgyis meglesznek.)

Partrét kicsiny falucska volt, a Vizek anyja - vagy más nevén, az Og-raveli, a Nagy-folyó - partján. Ugyanolyan hétköznapi és jellegtelen, mint a több tucat másik Kandra környékén. Fogadója - a Révész -, e reggelen nem a megszokott képét mutatta. Az év legnagyobb részében ugyanis, ezen álmos kis helyen, alig lézeng valaki. Most viszont, az Arató ünnep jóvoltából, ez is dugig volt Agranor számos népének képviselőjével és egy kisebb csapat gárdistával. Ők voltak Ozztagar híres rendfenntartói. E hírnevet, főleg a bűnözőkkel való kegyetlen bánásmódjuknak köszönhették, valamint annak, a ténynek, hogy megvesztegethetetlenek. (Főleg azért, mert olyan sokat kértek, hogy a legtöbb bűnös inkább a börtöncellát választotta, mint a koldusbotot, ha egyáltalán rendelkezett a általuk kért összeggel.)

 Olmar nem sokat törődött a rend őreivel, csak az ajtón való belépéskor köpött egyet, jelezvén, mit gondol a fényes páncélban feszítő katonákról. A söntéstől legtávolabbra eső asztalhoz ült, a fogadó egyik homályosabb sarkába, hol négy cinkosa várta érkezését. 

Közöttük kettő jól megtermett okra, kik csontokból összefűzött „páncélt” viseltek, oldalukon pedig durva munkájú, csupasz kard lógott. Egy ravasz tekintetű éjikrún íjász, Zoldor, hosszú szablyaíjjal[5] felszerelkezve. A negyedik, egy hegyi ember. Vagy két méter magas, széles vállú és hosszú hajú. Félszemű volt, arcát pedig megszámlálhatatlan heg és forradás csúfította még torzabbá. Ők voltak Kar’bagh négy legjobb embere, bár Olmar egy lyukas garasra se becsülte az életüket. Az ő ízlésének túl feltűnőek és túl brutálisak voltak.

Egyedül Zoldorról tudta, mit várhat tőle, mert vele már többször is volt dolga. Négy éve épp az éjtündér hívta fel figyelmét az Eregonra kitűzött vérdíjra is, és hozta őt össze Kar’bagh-gal. Tudta, hogy Zodor valami, egy Kar’bagh-on is túlmutató, sokkal hatalmasabb dolog része, és kissé tartott is tőle. De ő legalább ravasz, találékony és jó harcos. Ám ezzel szemben, végtelenül nagyképű, hencegő és kiállhatatlan modorú volt. (Akárcsak a Kopó maga.) Ők ketten a két dudás voltak, kik most mégis meg kellett, hogy férjenek egymás mellett, nemcsak a Révészhez címzett fogadóban, de a vadászat ideje alatt is. (Bár nékik Kandra, sőt Ozztagar is szűkösnek bizonyult volna.)

„A legközelebbi találkozásnál elmagyarázom, mit értek a használható ember kifejezés alatt…” – gondolta mogorván, miután lefitymálóan végigmérte a díszes társaságot.

Érkezése előtt ugyanis megüzente a bűnbárónak, nem kell más, csak hogy a csapdára vonatkozó utasításait pontosan teljesítsék, illetve négy, használható legény. Erre kapott három agyatlan izompacsirtát, kik csak és kizárólag a gyilkoláshoz, veréshez és megfélemlítéshez értenek, no meg egy nagyszájú tündért, akit egy szép napon, maga fog eltenni láb alól. Ez a nap azonban még messze volt.

- Hírek? – kérdezte, minden formaság mellőzésével.

- Tegnap délelőtt óta semmi. – felelte közönyösen a hegyi ember – Utoljára tíz mérföldre innen, a vadászlaknál látták őket. Azóta nyomuk sincs.

- A városban miden rendben. – vette át a szót Zoldor – Minden kapunál és általunk ismert titkos ajtónál ott állnak az embereink. Az összes kerületben legkevesebb tíz kemény fiú áll készen, hogy amint utasítást kapnak, elinduljanak elfogni a nyavalyásokat! Azonban a céljuk… - hirtelen elhallgatott, mert a gárdisták közül kettő az asztalukhoz lépett, és gyanakvó tekintettel végigmérte a társaságot:

- Mi járatban vannak az urak, ha szabad kérdeznem? – érdeklődött az egyikük zord, hivatalos hangon.

A hegyi emberen látszott, hogy bosszantja az ilyesfajta kukacoskodás. Gúnyos arcot vágott, s már nyitotta a száját a csípős válaszra, ám Olmar megelőzte:

- Természetesen az Aratónapi mulatságra jöttünk, és hogy a városban találkozzunk két, rég nem látott cimboránkkal. – felelte legártatlanabb és legbehízelgőbb hangján – Netán, valami probléma van?

- A vásár, mi? – kételkedett a másik gárdista – Szavamra, uraim, egyáltalán nem tűntök kalmárnak! Se a kifinomultság, sem pedig a jó modor nem ordít rólatok, ami nem csoda hisz a jól sejtem tűzföldiek vagytok.

Olmar tudta mire megy ki a játék: Az őrök - dolguk nem lévén -,nyilván unalmukban döntöttek úgy, csinálnak valami munkát maguknak azzal, hogy kötözködnek egy kicsit. Ilyenkor elég egy rossz mozdulat, egy gondatlanul kiejtett szó, és máris a hűvösön találja magát az ember, függetlenül attól, hogy ártatlan vagy bűnös. A Kopó csapata pedig, - mi tagadás, – remek célpont volt. Egyrészt, mindegyiküknek tömérdek vaj (sőtegyéb tejtermék is) volt a füle mögött. Másrészt, velük volt a két okra, és ezeket a lényeket DorgolinNem csoda hát, hogy a két őr pont őket szemelte ki kötekedésük célpontjául.

Olmar ismét jókor szólalt meg, mert a hegyi emberen látszott, hogy dühbe gurult, s megint valami végzetes gorombaságot készült mondani, melynek egyenes következménye a börtön lett volna.

- Agranor hatalmas, és rengeteg nép otthona. Mi nyugatiak, tán kevésbé vagyunk jól öltözöttek vagy kifinomultak, mindezek ellenére, igazi kereskedők vagyunk, akárcsak a pénzünk! – szólt megjátszott hazaszeretettel, s két aranyt vett elő erszényéből – Mit szólnának az urak, ha pénzünk igaziságát azzal bizonyítanám, hogy hozok maguknak egy-egy kupa bort?

A gárdisták összenéztek. Ha nem fogadják el az ajánlatot, akkor gyorsan elfajulhatnak a dolgok.

- Bizonyítsd! – bólintott végül az első őr.

Olmar magában bosszankodva, de arcán széles vigyorral indult a pulthoz, mintha elképzelni se tudna nagyobb örömet, minthogy a gárdistákat megvendégelje. Mindenesetre, ezzel sikerült leszerelni őket. Nem szívesen gyilkolt ugyanis hatósági személyeket, mert az mindig nagy lármával járt.

Mikor visszatért az asztalhoz, biccentett a Zoldornak, hogy folytassa.

- Azt viszont, hogy a két ebugatta mocsadék hol húzza majd meg magát, nem sikerült kiderítenünk. Csak találgatni tudunk.

Olmar, e szavak hallatán, gúnyos vigyorra húzta a száját, majd megvetően így szólt:

- Szinte biztosra vettem, hogy ez a helyzet. Így hát, kénytelen voltam venni a fáradtságot, és a saját embereimet állítani az ügyre. Délutánra már biztosan fogom tudni, nemcsak érkezésük idejét, de további terveiket is! –hencegett hűvös, nyugodt hangsúllyal és arccal, de belül örült a híreknek. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ő vezeti majd a vadászatot, s ha sikerrel járnak, sem a vérdíjon, sem a dicsőségen nem kellett osztozkodnia Zoldorral. Eddig ugyanis attól tartott, az éjikrún megelőzi őt, vagy esetleg meg kell osztaniuk a vezető szerepkört. Ennek a gondolatnak a hatására a hidegrázás kerülgette. Ám most megnyugodhatott, és felsőbbrendűségének teljes tudatában folytatta mondókáját - Nektek csak két dolgot kell az eszetekbe vésni: ha látjátok a nyavalyásokat, csak követitek és megfigyelitek őket! Azt is tisztes távolságról, a legnagyobb elővigyázatossággal! Ez a két legravaszabb fickó, akit valaha láttam, ha elszúrjátok a dolgot, személyesen gondoskodom a halálotokról. Ha eljön az ideje, csak akkor ütünk rajtuk, és ha lehet, élve kell elfogni őket!

A másik; még véletlenül se hagyjátok, hogy bárki más fejvadász akár csak a közelükbe férkőzzön. Az összes ilyet megölitek! Ha a konkurencia elriasztja őket, mielőtt a csapda bezárul, akkor is halottak vagytok!

A négy bandita gyilkos tekintettel hallgatta végig Olmar előadását. Mindannyian utálták ezt a nagyképű, pöffeszkedő frátert. Alig várták már azt az időt, mikor megbízását teljesítvén, Kar’bagh-nak már nem lesz rá szüksége; akkor majd elégtételt vesznek rajta, minden okozott sérelemért, addig azonban, tűrniük kellett.

- Te is jegyezz meg valamit jól, kutya; - morogta Zoldor sötét képpel – ez az utolsó lehetőséged. Ha ismét kudarcot vallanál, Kar’bagh és én gondoskodunk róla, hogy többé ne parádézz közöttünk. A megbízónk ugyanis türelmetlen, és saját emberét küldte, hogy fejezze be a munkádat. Holnap-holnapután már itt lehet, és nem csak a varázsláshoz, de a büntetéshez is kitűnően ért. Kínzó technikáit pedig, préda híján, könnyen lehet, hogy rajtad fogja gyakorolni!

- Meglesznek, ne aggódj! – sziszegte Olmar ingerülten - Különben is, azt hiszed egy mágus kihívást jelent? - Igyekezett továbbra is magabiztosnak látszani, de valójában elfogta a félelem. Azt tudta, hogy Kar’bagh megbízója egy nagyhatalommal bíró tűzföldi[7] személy, aki nem ismer tréfát. Ám azt álmában sem sejtette, hogy mágusoknak is parancsol. Most már nem csak a hírneve és a vérdíj forgott kockán, hanem az élete is.

Egyszeriben elment az étvágya, pedig a fogadós épp most szolgálta fel a szaftos, ínycsiklandó illatú pecsenyét, mellé kenyeret, sajtot és bort. Mindenből a legjobbat, ahogyan azt Olmar el is várta.

- Térjetek vissza az őrhelyeitekre. Én itt leszek délig. Aztán utánanézek a besúgómnak.

A négy bandita komor arccal távozott, magára hagyva az ételét turkáló Olmart, az új hírekkel okozta, nyugtalanító gondolatokkal.

Dél után Olmar ismét kigyalogolt a szőlődombra. Kandra kapui előtt ekkorra jelentős tömeg torlódott fel, mivel a csempészáruk és a bűnözők kiszűrése végett, az őrök gondosan átvizsgáltak minden érkezőt.Később ismét visszatért a Révészbe. Rosszkedvű volt, mert a spiclije még mindig nem mutatkozott, de nem is üzent. Ez azt jelentette, hogy Eregonék még nem érkeztek meg a városba.

Néhány órával később, a hegyi ember tért vissza jelenteni, hogy az üldözötteknek nyomát se lelték se a kapuknál, sem a városban.

- Micsoda meglepetés! – gúnyolódott Olmar, de csak hogy rosszkedvét leplezze.

Újabb eseménytelen órák következtek, mikor végre megérkezett, akire várt. Egy apró termetű, feltűnően ronda fehér kobold[8] lépett be az ajtón, majd Olmart keresve körbekémlelt a füstös helységben. Végre megpillantotta a Kopó türelmetlen és dühös arcát.

- Mi tartott idáig? – reccsent idegesen a jövevényre.

- Nehéz volt hozzájutni a hírhez. – válaszolta az közönyös hangon.

- És? – hangzott a türelmetlen kérdés.

A lény válasz helyett kinyújtotta kezét, jelezve, előbb a fizetséget kéri.

Olmar megvetően dobott oda neki egy kisebb zacskó aranyat. A kobold válaszul egy kicsi és meglehetősen gyűrött pergamentekercset halászott elő övéből, az asztalra tette, majd egy kurta biccentéssel, melyet akár köszönéskéntis lehetett értelmezni, távozott.

Olmar mohón nyitotta ki a pergament, melyen csupán egyetlen, de annál értékesebb szó állt:

Aranykupa

A fejvadász, arcán elégedett vigyorral itta ki poharát, majd felállt, a pergament a kandallóba dobta, és elindult a városba. Közben egy régi dalt dudorászott magában, melynek szövegét alkalomhoz illőnek találta, hisz beváltak, a csapda bezárult. Már csak be kellet gyűjtenie a vérdíjat.

 

Határok alatt siklott egy sikoly.

Csont zörrent,

vér röppent,

a fog vacogott.

Talánynak maradt,

a mállott test,

mire a holdfénye későn,

de vigyázón ragyogott.

 

Ott osont a hold alatt,

árnyékként az iszonyat.

Árny lépte, tükörképe

a pokol mélyi borzalom.

Vadászott, majd lakmározott

egy hold ittas alkonyon.

_______________________________________________________________________________________________

Magyarázatok:

[1]Szyr: a nap neve.

[2] Napkristály (emador): a lenyugvó nap fényét magába gyűjteni képes, világító kőzet. Egy napnyugta után egész éjszaka képes visszasugározni a fényt.

[3] Avarik: Tollas, pikkelyes, kemény bőrű, sivatagi életmódhoz szokott, magas, emberforma lények. Bár emlősök, mégis tojással szaporodnak, akárcsak őseik, kik – ha hihetünk a szóbeszédeknek – nem mások, mint a sárkányok. Két fajuk, a kék avarik és a zöld avarik nem csak tollazatuk színét tekintve különböznek egymástól. Előbbiek termetre kisebbek, látásuk, hallásuk és izmaik fejletlenebben a zöldekénél.

[4]Syragon és Lokken háborúja: a Második nagy világégést hozta el, nem sokkal az első, az Irgón háború után. A két, sötét útra tért mágus a nyugati kontinens, Tűzföld hadait vezette a keleti kontinens, Dorgolin országai ellen. A kandrai csatában aztán, Syragon és Lokken seregei vereséget szenvedtek. Syragon elbukott, Lokken visszamenekült Tűzföldre.

[5] Szablyaíj: egy rendkívül rugalmas, ám annál szívósabb, fémből készült távolsági fegyver, melyet egy fa, a Vasshar, törzséből állítanak elő a nilf kovácsok. Két végére, ugyanebből a fémfából kovácsolt, penge kerül, mely alkalmassá teszi a közelharcban való használatra is. Elsősorban a bükkföldi tündérek ismertetőjegye. Közülük sokan oly mesterien bánnak vele, hogy más fegyverre nincs is szükségük a csatákban.

[6]Dorgolin: A keleti kontinens, melyen Armon és Verun országok, a Törp Királyság és Bükkföld, a tündérek uradalma található. Rajtuk kívül több kisebb szigetország (pl.: Mag’har-szigetország), valamint mindenféle népet magába foglaló államszerveződés, a Folyó-szövetség.

[7] Tűzföld: más nevén Riolar vagy Nyugatfölde. A sivatagos, száraz éghajlatú nyugati kontinens, hol az okrák és avarik élnek. Lokken hatalomra lépése óta országai megszűntek, helyükbe az egész kontinensre kiterjedő Tűzföldi máguskirályság lépett.

[8] Fehér kobold: más nevén Nahur. Az okrák alfajába tartozó kobold népnek, felszíni életmódhoz igazodott, civilizáltabb fajtája.

A bejegyzés trackback címe:

https://ebenguba.blog.hu/api/trackback/id/tr5412557411

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.