Toll & Hamutál, "A szó elszáll, a szívás megmarad!"

Ebenguba

Agranor krónikái 1. Fejezet

VI. rész

2017. október 05. - Eberon

Gyors megjegyzés: egy időre felhagyok a képek keresgélésével és beollózásával. Bár színesítik a történetet (még annak ellenére is, hogy fekete fehérek) nem adnak olyan hangulatot, melyek kielégítenék a maximalizmusomat. E kielégítés céljából kértem fel egy rajzolni tudó ifjú tehetséget, ki hamarosan illusztrációk cunamijával fogja elárasztani, könyvem csendes-óceáni szigetét.

A történet pedig folytatódik:

Iheonnak rossz napja volt.

Lhola hírei az érkező mágusról, egy menekülésben és bujkálásban gazdag jövő sötét képét festették, kalandozásaik eddig sem felhőtlen egére. Hogy kissé jobb kedvre derüljön, – hátha mégis akad azon a képen egy kósza, napsugár sütötte folt, – rendelt még némi bort az ivóban. Az esetleges banditák amúgy sem siettek elkapni őt.

Alig emelte azonban szájához a kupát, mikor hat, igencsak fenyegető külsejű haramia fogta körbe. Ezzel egy időben, mintha egy tőr hegyének motoszkálását érezte volna a veséje táján.

- Felállni és indulás kifelé! – szólt egy gyűlölködő hang a háta mögül.

Válaszra se méltatta a kötekedőt. Csupán mutató ujját emelte fel úgy, hogy a mögötte álló is lássa, egy perc türelmet kér. A kör szorosabbra zárult, de ő nem tágított. Ráérősen beleszagolt a kupába, majd egy hajtásra felhörpintette annak tartalmát. Megfordult, hogy a tőr tulajdonosának szemébe nézzen. Az éjikrún volt, akit az érkezésekor szemügyre vett. Közvetlen mellette, a sebhelyekkel tarkított arcú, magas ember, kezében csupasz karddal.

- Na, mehetünk. – szólt szenvtelen közönnyel, mely szemmel láthatóan ingerelte ellenfeleit. Ennek láttán elvigyorodott, majd folytatta:

- Ha kint leszünk, megengeditek, hogy kardot húzzak? Onnan ahonnan én jövök, megadjuk ellenfelünknek az esélyt, hogy megvédje magát! Tőlem jöhettek mind a hatan, egyszerre. Ha balhéról van szó, nem vagyok válogatós, ám az efféle alantas böködést nem szeretem. – mondta olyan hangnemben, mintha csak egy finnyás báró lenne, aki kifogásolja, hogy minden vacsora mellé ugyanazt a kitűnő minőségű bort kell fogyasztania. Közben ügyet sem vetett az egyre jobban hasának feszülő tőrre.

Erre az éjikrún is elvigyorodott. Be kellett vallania magának, ez az irgón disznó igencsak bátor. A bátorságot pedig akkor is tisztelte, ha az az ellenség bátorsága volt.

- Ti irgónok mindig is olyan otrombák voltatok. Ezért is vagytok kihalásra ítélve. – szólt gúnyosan. – Állandóan fejjel rohannátok a falnak, mert hiányzik belőletek a kifinomultság és a ravaszság.

- Úgy érted, az alattomosság! – villant fel Iheon szeme a sértés hallatán.

- Elég! – kiáltotta a hegyi ember – A pénzemet akarom, nem pedig azt hallgatni, hogy ti ketten hogyan szájaltok! - azzal nagyot taszított Iheonon, közben fenyegetően villogtatva kardját.

Az irgón felelete mindössze egy szenvtelen vállrándítás volt, majd szája szélét rágcsálva elindult az ajtó felé. Újdonsült útitársai szorosan közrefogták, egy szemernyi esélyt se adva a menekülésre. Ráadásul az éjtündér tőre ismét a hátát vakargatta kitartóan. Menet közben persze, szorgalmasan töprengett és nézelődött, hátha talál valami kiutat szorult helyzetéből. Eddig azon az úton haladtak, melyen ő jött az Aranykupából. Próbált emlékezni, nem látott-e Kar’bagh-hoz menet valami olyat, aminek jelen esetben hasznát vehetné, de be kellett látnia, a bor és a pálinka kissé eltompította az agyát. Magában ez egyszer igazat adott Eregon komájának. A mértékletesség számára fölösleges, de néha igen hasznos tulajdonság is lehet. (Ezt persze barátjának soha sem ismerte volna be.) Kis idő múltán már a Serfőzők terén meneteltek, amiből az ivó utcája is nyílt.

Alig értek ki a térre, mikor szeme sarkából egy árnyat látott elsuhanni, az egyik alacsonyabb ház tetején. Ez csak az ő Eregon komája lehetett, ki előszeretettel és roppant ügyesen mászik falakat, fákat, házakat.

„Na, szép!” – gondolta morcosan – „Ez nagyon is rá vall. Sose hagyja, hogy sikerélményem legyen. Eddig még egyszer sem engedte magát megmenteni!”

Hogy biztos legyen benne, barátja az, és hogy meglátta őt valamint kéretlen kalauzait, rázendített egy irgón katonadalra, olyan hangosan, ahogyan csak tudott:

Hős harcosi Királyvárnak!

Hegyvidékek fagyott ormán,

menetel már a vasszázad,

dicső dallal ajakán:

„Ha barbár horda dúl, és lázad,

harcos, halál lesz a társad!”

Ó külső föld, ó Irgónia,

halni érted mily’ dicső!

Holtak nevét pedig őrzi,

száz ének meg örök idő.

Persze kísérői néhány kemény ütéssel hamar elhallgattatták, ám ez már lényegtelen volt. Surranó hang hasította ketté az induló után beállt csend függönyét. Majd egy tompa nyögés, és a csapat végén cammogó hegyi ember elvágódott a kövön.

- A tetőn! – kiáltotta Iheon mellett az éjikrún, és tőrét eltéve, leakasztotta válláról szablyaíját.

Az irgón – kihasználva a pillanatnyi zavart - rávetődött a tőle jobbra álló gazemberre, majd mindketten a földre zuhantak. Ezután gyors egymásutánban háromszor megkoppintotta az utca kövét ellenfele fejével. Az ájultan maradt a földön. Közben még újabb két nyílvessző suhant el a közelben, ám ezek célt tévesztve koppantak a macskakövön.

Az éjikrún – Iheon még életében nem látott ilyen jó íjászt -, szemmel alig követhető gyorsasággal kezdett Eregon felé nyilazni. Úgy, hogy az kénytelen volt gyorsan fedezéket keresni az egyik kémény mögött. A vesszők még így is halálos közelségben suhantak el mellette. Ezután csak néha-néha viszonozta a tüzet, akkor is vaktában lőtt, ám a szerencse vele volt. A második alkalommal sikerült még egy haramiát eltennie láb alól.

Iheon ezalatt megszerezte ellenfele kardját, és pengéje máris összecsendült az utolsó, talpon maradt banditáéval. Az éjikrún, miután célpont hiányában maradt, társa megsegítésére indult. Iheon hamar szorongatott helyzetben találta magát. Az éjtündér legalább olyan mesterien bánt közelharcban is a fegyverével, mint ahogyan lőtt.

Ekkor egy tompa puffanással ért földet Eregon, majd kardot rántva a Zoldorra vetette magát. Most Iheon ellenfele került szorult helyzetbe. Hamar ki is dőlt, egy csúnya vágással az oldalán. Már csak az éjikrún maradt talpon, ám olyan keményen küzdött, hogy még ketten sem bírtak vele.

„Ez nem közönséges útonálló!” – gondolta elismerően az irgón két hárítás közt – „Inkább jól képzett, és minden bizonnyal sokat tapasztalt harcos.”

A küzdelmet egyszerre nehéz csizmák ütemes csattogása szakította félbe: a közelben járőröző gárdisták felfigyeltek a kardcsörgés zajaira, és futólépésben közeledtek, hogy a rendbontókat letartóztassák. A harcolók tudták, ha nem akarnak hosszú hónapokra a kandrai börtönök szűk falai közé kerülni, menekülniük kell. Az éjtikrún két ugrással biztonságos távolságba került a vándorok pengéjétől, majd arcán gyűlölet teljes búcsúvicsorral, belevetette magát az éjszakába.

- Megállni! – kiáltotta a gárdisták parancsnoka, miközben emberei felsorakoztak a téren.

- Futás! – kiáltotta Eregon, azzal megindultak az ellenkező irányba.

Egy darabig még hallották az őket üldözők kiáltásait, ám egyre távolabbról. A nehéz vért, melyet az őrök viseltek, közel harcban kiváló védelmet nyújtott. Hosszas loholásra azonban teljes mértékben alkalmatlan volt. Hamar ki is fulladtak viselői. Végül minden elcsendesedett a menekülők körül.

- Mi történt? – kérdezte Eregon lihegve, miután megálltak, hogy kissé kifújják magukat.

- Találkoztam Lholával. – lihegte - Azt mondta, sehol sem biztonságos! Csak az Alsóvárosban élhetjük meg a reggelt, ugyanis tudják, hogy itt vagyunk, bár ezt időközben magad is tapasztalhattad…

- Egen – dörmögte keserűen a vándor – Pipó elárult minket, tőle tudtak meg mindent.

- A disznó! – hördült fel Iheon – Achaten adja, hogy csak egy percre a kezem közé kerüljön a torka! Esküszöm, kiszorítom belőle a szuszt!

- Mit mondott még Lhola? – kérdezte sürgetően Eregon.

- Hajnalban a délkeleti légikikötőből indul egy hajó, a Rétivércse. Az egyetlen menekülési esélyünk. Ott találkozunk majd vele is. Azt mondta, ismered az utat a csatornákon keresztül.

- Ismerem. – bólintott a vándor – Ám az ellenség tudja, hogy Lhola is a mi oldalunkon áll, félek, őt is elfogják, mielőtt eltűnhetnénk.

- Akkor vissza kell menni az Aranykupához, és ha felbukkanna, őt is kiszabadítjuk! – mondta Iheon magabiztosan.

- Nem hiszem, hogy a Kupába viszik. Az éjikrún biztosan értesítette már a cinkosait. Mostanra már tudják, hogy számítunk a felbukkanásukra. Ha elfogták, valószínű vele próbálnak majd előcsalogatni minket. Ez esetben pedig, sikerrel fognak járni, mert nem hagyom itt őt.

- Akkor maradunk. – jelentette ki az irgón eltökélten - Viszont hajnalig nem tudhatjuk, hogy mi lett a sorsa, úgyhogy javaslom, kövessük a tervét. Ha napkeltekor nem bukkan fel, nem megyünk el a Vércsével. Maradunk, megszöktetjük, aztán máshogyan oldunk kereket!

Eregon, bár vonakodva, de elfogadta barátja javaslatát. Elindultak, hogy keressenek egy lejárót. Rövid időn belül már a kandrai csatornák félhomályos folyosóit rótták.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ebenguba.blog.hu/api/trackback/id/tr3812557443

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.