II.

A kitérő

Ozztagar, Kandra város

Kn.u. E3.247y D241.

Aratóünnep, második napja

Olmar hamarosan magához tért. Először a gyűlölettől, s haragtól őrjöngve, ordítozva törte ripityára a szoba berendezését. Ezzel kiadta minden mérgét, hogy végre az összes idegszálával a további teendőkre koncentrálhasson. Egy zárt szobából kijutni, pofon egyszerű volt. A megaláztatás elszenvedése, viszont már sokkal keményebb diónak bizonyult.

Jobb csizmáját levette, majd aktiválta az orrába elhelyezett, rejtett pengét. Csuklóvédőjéből pedig egy tolvajkulcsot szedett elő. Félpercnyi matatás után, a zár kattant, és az út szabad volt. Azonnal Kar’bagh dolgozószobája felé indult. Menet közben azon töprengett, hogy talán mégis meg kellett volna ölnie a pimasz nőt, ám ehelyett hagyta, hogy az elmeneküljön. Bár ha megölte volna, akkor tán sose kerítik kézre Eregont, ez esetben a megbízó embere, az az átkozott feketemágus, vele végez.

Kopogtatás nélkül nyitott be Kar’bagh szobájába. Az épp eligazítást tartott. Képén és hangján nyomban látszott, hogy fortyog a méregtől. Ilyenkor mindig csendben beszélt, de mégis olyan nyugodt, ugyanakkor fenyegető hangon, mely többet ért minden ordításnál:

- Zoldor, ti megkeresitek Pipót, és addig kínozzátok, míg meg nem mondja, hova tűntek Eregonék!

Látom, te is előkerültél, Kopó. – fordult az érkező felé - Ajánlom, hogy legyen valami terved, ugyanis a kelepcéd csődöt mondott, a foglyok megszöktek!

A többieknek talán nem tűnt fel, de Olmar egy pillanatra látta Kar’bagh hűvös tekintetében a megcsillanó félelmet. Valószínű, hogy ha nem adják át neki Eregont, az érkező mágus őt is megkínozza majd. Megölni persze nem fogják, ahhoz túl fontos volt, bizonyos körök és egyének számára. Kiélvezte a ritka pillanatot. Először is, töltött magának egy kupa bort, a bűnbáró asztalán lévő kancsóból. Aztán kortyolt egyet és ízlelgette, mit sem törődve az öt dühösen várakozó banditával. Jelenleg az ő eszességén múlt Kar’bagh sorsa, és mostani főnöke is tudta ezt. Nem ismerte ugyan a megbízót, de tapasztalta a hatalmát és a könyörtelen türelmetlenségét, hisz már elég régóta volt Eregonék nyomában. Ha most nem cselekszik, Kar’bagh bandája sosem keríti elő a vándort és barátait.

- Beszéltél nekik a nőről? – kérdezte végül Kar’bagh-ot.

Az bólintott.

- Két emberem a nyomában van, bár Lholát ismerve, nem nehéz kitalálni a tervüket:

Pipó keresésével nem érdemes vesződni. Vagy halott, vagy már rég útilaput húzott, tudván, nem kíméljük az életét. Javaslom, hogy Zoldor húsz emberrel menjen a Koldusok kertjébe. A Néma patkányból valószínűleg hamarosan előbukkan Fuldo és néhány matróza. Eregonék számára ő jelenti az egyetlen kiutat Kandrából. Mivel a kertből csak egy kapu vezet a kikötők felé, ezt tartsátok szemmel!

Vagy két tucat ember - köztük olyan csempészek, akik értenek a léghajókhoz –, várjon itt, ugrásra készen lovakkal! Amint tudjuk, melyik kikötőben dokkol a Vércse, Zoldor értesíti őket, és azonnal indulnak.

- Miből gondolod, hogy Fuldo Kandrában van? – kérdezte Kar’bagh gyanakvóan – Ezt az embereim közül senki sem említette! Pedig mind tudják, hogy a kapitány neve az elsők között szerepel a feketelistámon.

- Ha dolga van erre, akkor az Öreg itt van, ezt elhiheted. – jegyezte meg Olmar egy gúnyos vigyor kíséretében, majd kortyolt egyet és folytatta – Megvan a magához való esze. Ráadásul sosem hagyna ki egy olyan alkalmat, mint az Aratóünnep, amikor minden második kereskedő az általa becsempészett, illegális árukat kínálja a pult alól, méghozzá jó pénzért.

A légikikötő okos húzás a nő részéről. Főleg, ha van egy jó kapitány, aki az adósa is! Bármerre tudnak menni, és csak hajóval és legénységgel lehet őket üldözni. Ezenkívül, a kikötők nagy részébe vezet csatorna!

- Na és?

- Hol lehetnek Eregonék? – kérdezte a Kopó türelmetlenül – Az egyetlen helyen, ahová ennyi idő alatt nem tudunk utánuk menni: Alsóvárosban!

Kar’bagh egy rövid ideig mérlegelte a Kopó szavait, majd bólintott, jelezvén, egyet ért a teóriával:

- Elismerésem, Olmar! – mondta megenyhülve. Látta, a Kopó kezében tartja az irányítást, és bár utálta a személyiségét, ezúttal is bebizonyosodott a hozzáértéséhez nem férhetett kétség – Úgy tűnik, nem cáfolsz rá hírnevedre.

Zoldor, Pirk! – szólt oda az éjikrúnnak és egy ragyás képű embernek - Induljatok, tegyetek mindent úgy, ahogy Olmar mondta. – gondolkodott egy percig, míg a két bűnöző távozott, majd másik két emberéhez fordulva, folytatta: - Nem árt, ha Lhola házához is állítunk néhány őrt, arra az esetre ha valamiért hazamenne.

- Nem látom sok esélyét, de te tudod. – szólt közbe Olmar, mintha kérdezték volna.

Kar’bagh elengedte füle mellett a megjegyzést:

- Örülnék neki, ha erről te magad gondoskodnál! – fordult a Kopóhoz – Ti ketten, menjetek vele, hátha mégis csak felbukkan ott a nő!

Olmar vállat vont. Majd elüti az időt az ivóban, a két banditát meg odaküldi a házhoz, azzal az utasítással, hogy szedjenek maguk mellé még kettőt. Négyen már csak elbánnak egyetlen asszonnyal, ha ne adj’ isten tényleg felbukkanna.

„Úgy sem olyan ostoba, hogy hazamenjen.” – gondolta nagyképűen. Hisz ő az ilyen dolgokban majd hogy nem tévedhetetlen volt.

***

 Jó néhány órát töltött az ivóban, két törppel kockázva. Odakint már derengett. Hír nem érkezett, és ő egyre idegesebb lett. Egyszer csak, Zoldor lépett be az ajtón, zord arccal, majd sietve továbbhaladt hátra, Kar’bagh dolgozószobája felé. Felállt, és az éjtündér nyomába eredt. Rögtön utána sétált be Kar’bagh-hoz. Mindketten kíváncsian fordultak a belépő felé, de mikor látták, hogy csak ő az, Zoldor beszélni kezdett:

- Sikerült meglógniuk! – mondta dühösen - Azok a rohadt koldusok beavatkoztak a harcba, s hamar megfordultak az erőviszonyok!

- Ti ostoba, tehetetlen marhák! - szitkozódott Olmar. Bár dühös volt a kudarc miatt, kétségbe azért nem esett. Két embere még mindig Lhola lépteit figyelte. Hamarosan az egyikük visszatér jelenteni. Még elfoghatják őket, bár örült volna neki, ha Fuldot még azelőtt sikerül megölni, mielőtt visszatér a hajójára.

- Az egyik spiclink azonban felismerte őket, úton a dokkok felé. – folytatta a tündér – Vagy a délkeletibe vagy a délibe tartottak.

- Az a két katonai kikötő! – mondta Kar’bagh döbbenten.

- Okos! – kiáltotta Olmar elismerően – Tizenhét légikikötő van Kandrában és a Körváros környékén, legalább tripla annyi hajóval. Miért is mentek volna az északiak vagy a keletiek egyikébe, ahol az álcázás ellenére, valaki közületek kiszúrhatja őket! Az ünnep idején a katonai dokkoknál minimális a létszám. Az őrséget megkenve, nyugodtan kiköthetett, hisz a kutya se keresne egy csempészt a rendőrségen! – hadarta, majdnem olyan gyorsasággal, mint ahogyan a gondolatok megjelentek fejében. Ezen tehetsége miatt volt a legjobb a szakmában. Nem elég, hogy ismerte az összes, keleti város utcáit az utolsó macskakőig, a zegzugokat, és persze minden sötét alakot; képes volt ellenfelei fejével gondolkozni, s tökéletesen átlátta terveiket, tetteik célját. Persze sokszor csak utólag sikerült összerakni ezen apró mozaikdarabokat, hogy az egész egy nagy képpé álljon össze; ám kétszer sosem követte el ugyanazt a hibát Minden kudarc csak ravaszabbá tette, és közelebb segítette az ellenség kiismerésében.

- Figyeltetni mindkét kikötőt! - adta ki az utasítást – A hadihajók között könnyű lesz kiszúrni a Rétivércse apró hajótestét. Egykettőre megtaláljuk őket!

Ekkor kopogtak az ajtón, és egy jelentéktelen külsejű ember lépett be, Kar’bagh egyik testőrének kíséretében:

- Ez a pofa a Kopót keresi! – mondta az őr.

- Ő az én emberem. – szólt Olmar, majd a férfihoz lépett – Beszélj!

- Itt van! – mondta az.

A kopónak leesett az álla:

- Mi?

- Először a Kolduskertben beszélt valakivel, majd a Néma patkányba ment. Utána jó sok kitérővel haza. Ott megölte az őröket, majd újból sok kitérővel idejött. Lent van a tárgyalókban, Pösze Oxával, a törppel beszél.

- Lhola itt van! – kiáltotta Olmar – A tárgyalókban, el kell fogni! Eregonék nem mennek el nélküle!

- Mit beszélsz? – kérdezte Kar’bagh csodálkozva, majd dühösen hozzátette - És miért nem voltál ott te is a háznál?

- Zoldor gyere velem! – mondta a Kopó, mit sem törődve a bűnbáró értetlenkedésével. Az éjtündér egyből engedelmeskedett. Siettek.

A tárgyalót szerencsétlenségükre üresen találták. A törp még látszódott a folyosó végén, amint épp az ivóba nyíló ajtón keresztül készült távozni.

- Menj az istállóba, szedd össze az embereidet, meg akit találsz! Keressétek meg a nőt! Még a közelben van, ez biztos! – hadarta gyorsan.

Zoldor bólintott és indult.

Olmar a törp után vetette magát. Még elérte, mielőtt a kocsmán keresztül haladva, kilépett volna az utcára.

- Mit akart a nő? – rivallt rá, kést szegezve a torkának.

- Hé, Kopó, mi…? – kezdte Pösze Oxa, de kapott egy pofont.

- Mit akart? - ismételte sürgetően - Mondd meg, vagy esküszöm…

Oxa abbahagyta az értetlenkedést, bár ostoba volt, bamba és nehéz felfogású, ebből a szóból már értett:

 – Aszt akarta tunni hogy, mi lett a disnókkal, akiket üldözünk. Mondtam, hogy elsöktek. Ennyi. Ézs moszt már tedd el a készt, mert úgy elverlek…

- Az a nő áruló! – kiáltotta Olmar és ellökte a törpöt – Hova ment?

- Mit tom’ én! – válaszolta az, és biztos, ami biztos, egy kisebb husángot húzott elő az inge alól, majd védekező állásba helyezkedett.

- Emberek! – kiáltotta a Kopó, mit sem törődve többé a törppel – Egyikőtök számára sem újdonság a hír: ötezer és kilencszáz arany jár annak, aki elkapja Eregont, Lholát és Iheont: Gyertek velem, tudom, hol vannak!

Harminc szék nyikorgása hallatszott, amint a törzsvendégek és egyéb haramiák majdhogynem egyszerre álltak fel, és indultak meg az istálló felé, élükön Olmarral, aki tisztában volt vele, hogy ez az utolsó lehetősége. Most már nem hibázhatnak.