Iheon, mikor végre legyőzte a lépcső nyújtotta kihívást, egy boldog kurjantással vetette magát a harcba. Végre szembeszállhatott az éjikrúnnal.

Lholának közben sikerült kettévágnia a szablyaíjat, így ellenfele kénytelen volt karddal harcolni, bár így sem volt kevésbé veszedelmes. Hosszú, percekig tartó küzdelem következett. A tündér, dacára a két ellenfélnek, eleinte könnyen védekezett, és még támadni is volt ideje; ám Lhola és Iheon hamar megtalálta az összhangot. Végül a nő, egy váratlan és erős támadással elterelte a figyelmét, majd a mögötte álló Iheon, az újonnan szerzett pallos míves markolatával, jól fejbe kólintotta, hogy ájultan hullott a földre. Persze meg is ölhette volna, de még sose végzett úgy ellenséggel, hogy nem látta a szemét, s hitének erkölcse is tiltotta. Ráadásul Zoldor remek harcos is volt. Az ilyeneket mindig megtisztelte annyival, hogy becsületes küzdelemben, szemtől-szemben végzett velük.

- Kapitány, azonnal indulnunk kell! – kiáltotta Lhola, majd Iheonhoz fordulva ezt kérdezte:

- Hol van Eregon?

- Jött még egy csapat, ha jól sejtem, azok túlvilágon való elszállásolásáról gondoskodik épp. – közölte nagyvonalúan, s közben pallosát törölgette - Kérte, ha itt kifújtuk magunkat, menjünk és segítsünk neki!

- Ahogy hallottam, el is kél neki a segítségünk! – jegyezte meg Lhola neheztelően, s már indult is volna a lépcsőlejáró felé, mikor Eregon bukkant fel a csapóajtóban. Kormos képpel, megtépázottan és vérezve, de komoly baja nem volt. Már a füle sem csengett annyira:

- Indulás! – kiáltotta – Jó néhányan sietnek a búcsúztatásunkra, ne okozzunk nekik csalódást azzal hogy késlekedünk! - és futott is a Vércse felé. A legénység már a hajón volt, mire Eregon is felszállt.

- Gyerünk mihasznák, ne most csodáljátok a kilátást! – kiáltotta a tatfelépítményen álló kapitány – Köteleket feszíts, vitorlákat fel! Negyed fordulat keletnek, álljunk csapásirányba, aztán nyomás!

A matrózok gyorsan és rutinosan teljesítették a parancsokat, s a hajó mozgásba lendült.

- Mi történt? – kérdezte Iheon, miután Eregon és Lhola abbahagyta a csókot, mely, a négy év utáni viszontlátás felett érzett öröm okán igencsak hosszúra nyúlt. (Míg azok enyelegtek, ő gondoskodott az ájult éjtündér megkötözéséről. Majd az egyik matrózt megkérte, kerítsen neki egy jól zárható, hűvös helyet, hogy majd a későbbiekben foglalkozhassanak vele.)

- Már megint az az átkozott robbanószer! – mondta Eregon, a koromtól egyaránt sötét képpel.– Néhány hónapja, a barátainknál új fegyverek és ölésre alkalmas ketyerék jelentek meg. – fordult a vándor Lholához – Ilyen puskaporos[1] gránáttal már többször sikerült meglepniük minket. Nem egyszer, majd a vesztünket okozva.

- Négy év sok idő. – mondta a nő keserű mosollyal az ajkán – Sok minden változott, mióta elváltak útjaink, de erről később! Most a menekülés a fő!

És mintha csak állítását akarná igazolni, a kapitány kiáltása hallatszott:

- Íjászok, a jobb mellvédhez! Az ellenség felért a toronyba!

Eregonék is a jobboldali korláthoz siettek. A támadók - lehettek vagy ötvenen – a íjaikkal kezdték lőni az egyre távolodó hajót. Köztük volt Olmar is, aki tartalék pisztolyainak segítségével, rövid időn belül, két matrózt is agyonlőtt. További két emberük halt meg még lő távon kívülre értek.

- Jól van, elég messze vagyunk! – kiáltotta Haldur, az elsőtiszt – Matrózok, a helyetekre! Oldal árbócokat nyiss, teljes vitorlázat, húzzuk el a csíkot! A többiek maradjanak éberek! – az utasításokat azonnal végrehajtották. A matrózok kötelek és csörlők segítségével kinyitották, majd rögzítették a két oldalárbócot, melyek eddig a hajótesttel párhuzamosan, zárt állásban voltak. Ezután azokon is felhúzták a két-két, háromszög alakú oldalvitorlát, elérvén ezzel a maximális sebességet.

Haldur jó kiállású, öregedő, veruni férfi volt. Lhola őt is régebbről ismerte, akárcsak Ablint, a Rétivércse kormányosát és Fuldot. Ők hárman megjárták az irgón háború poklát. Ott voltak Irgion[2] ostrománál is, és ellentétben a legtöbb túlélővel, nem őrültek bele az ott látott borzalmakba. És bár az idők folyamán csempészek lettek, - mert a veteránok számára a megélhetés tisztességes módja szinte lehetetlen volt -, a katonás fegyelmet megkövetelték a hajón. Az idők során pedig a legénysége megtanulta tisztelni feletteseit, mert nem egyszer a vasfegyelemnek köszönhették az életüket. Ezért is volt a többi csempész bandánál sikeresebb hajó a Vércse, s gazdagabb a legénysége.

- Gyertek! – szólt Lhola és elindult a tatfelépítményen álló Fuldo felé.

- Kapitány, ők azok! – mondta mosolyogva – Eregon, Iheon, bemutatom segítőnket, Fuldo kapitányt!

A két férfi hálásan szorította meg az öreg kérges kezét.

- Üdv a fedélzeten! – mondta – Örülök, hogy Lhola terve sikerült, és vendégül láthatlak benneteket a hajómon!

Eregon hálálkodó válaszát az elsőtiszt kiáltása szakította félbe:

- Hajó hat óránál! A Kopóék elkötötték a fregattot! Üldözőbe vettek minket!

- Ez hogy lehet? Ezek banditák, nem matrózok! – értetlenkedett Iheon.

- Kar’bagh-nak sok csempész barátja van. – mondta Lhola – Biztosan ezek között is vannak matrózok, és a vérdíj a többi disznót is arra ösztönzi, hogy folytassák a hajszát. Mondtam kapitány, - fordult a megnevezetthez bocsánatkérő arckifejezéssel – ez lesz minden idők legnehezebb vállalkozása.

- Irány dél! – kiáltotta erre elszántan Fuldo – Egykettőre lerázzuk őket. Kevés gyorsabb hajó van a Vércsénél, és közülük egyik sem hadihajó!

- Mi lett a fregattot őrző katonákkal? – kérdezte Eregon.

- Az ünnepség miatt csökkentették a létszámukat. Aki a kikötőben volt, az halott. Az elsők között végeztek velük, bizonyára azért, hogy véletlenül se tudjanak erősítést hívni. Kár értük, egész rendesek voltak ahhoz képest, hogy a törvény oldalán álltak. Pár arany fejében mindig segítettek.

A fregatt közben lassan megkerülte a tornyot, és irányba állt. Több távoli dörrenés hallatszott, mire Fuldo felordított:

- Fedezékbe! – még be sem fejezte, mikor süvítő hang kíséretében, két robbanás rázta meg a hajót. Mindenki lehajolt, hogy elkerülje a szanaszét szálló fadarabokat.

 - Azonnal mérjétek fel a kárt! – kiáltotta az elsőtiszt, miután felegyenesedett és leporolta a repeszdarabokat a kabátjáról – Kormányos, tíz fokkal jobbra!

- Még jó, hogy ágyúkat szereltek arra a nyavalyás fregattra, különben túl könnyű lenne a szökés, nemde? – fordult utasaihoz Fuldo sötét képpel.

Újabb két lövés dörrent az üldöző hajó felől. Az egyik golyó szerencsére elvétette a célt, jó két méterrel a hajótest alatt süvített el. A másik az orr résznél csapódott be, valahova az alsó fedélzetbe.

- Mikor érünk már ki az ágyúk hatótávolságából? – kérdezte Iheon, nagyokat nyelve a hányingertől. Arca kezdett zöldre váltani, az egyre hevesebben mutatkozó tengeri, vagy inkább légibetegsége miatt. Ez volt az egyetlen gyenge pontja. Lehetett a hajó levegőben vagy vízen, ő – hacsak a végszükség rá nem kényszerítette –, fel nem szállt rá. Régebben persze, mikor maga is csempésként kereste kenyerét, egy vitorlás fedélzetén volt kénytelen szolgálni, ám ott teljesesn más viszonyok uralkodtak. Az irgón szigetvilág vizei nyugodtak, s még viharban is csak néhány méteres hullámok dobálják a hajókat. Iheon az akkor kialakulóban lévő tengeribetegségének erős részegséggel vette elejét. Ez több szempontból is megnyugtatta. Utálta ugyanis tehetetlennek érezni magát, tudván, a sorsa a kapitány, a legényég és Achaten kezében van.

- Jó kérdés. – dörmögte a kapitány, majd így kiáltott – Mi van a károkkal? A jobb egyes sérültnek látszik, mennyire súlyos? – ez volt a jobb oldali árbóc és az azon feszülő fővitorla neve. Ez adta a hajó sebességének egyharamadát.

Az egyik legény, kötéllel a derekán, kimászott az említett oldalra.

- A jobb árbócot már csak a Szyr szeretete tartja! – kiáltotta és megállt egy pontnál, hol az ágyúgolyó horzsolta a fát.

 – Jobb egyest, kettest kurtíts! – kiáltotta a kapitány nyomban – Félfordulat! „Tegyük át a szelet” a bal oldalra!

- Csapásirányt váltunk! – visszhangozták a matrózok.

Nem kockáztathatták meg, hogy eltörjön az árbóc, mert még lehet, hogy szükség lesz azokra a vitorlákra, és egyelőre kétharmad sebességgel is gyorsabbak voltak valamivel. Legalábbis Fuldo ebben bízott.

- A hajótestben, néhány karcolást leszámítva, nem keletkezett kár ilyen karcolások közé tartozik egy-két golyó ütötte lyuk a másodfedélzeten, de a fiúk már dolgoznak rajtuk! – folytatta a kárjelentést egy másik matróz.

- Jól van, a többi árbócon teljes vitorlázat! Rázzuk le őket.

Közben újabb golyók süvítettek el a hajó mellett. Ám szerencséjükre, elvétették őket.

- Nincs más dolgunk, mint várni. – mondta Fuldo, szinte közömbösen. Feszült percek következtek, melyek lassan órákká dagadtak. A fregatt nem tűnt távolodni, ám egyelőre beszüntették az ágyúzást. A Vércse legénységén nyugtalan idegesség érződött, mely lassan Eregonékra is átragadt. Egyedül talán az öreg kapitány és tisztjei voltak nyugodtak, kik már sokszor átéltek hasonló, hosszú üldözéseket a háború során. Ilyenkor csak várni lehet és remélni, hogy elég gyorsak a szökéshez. A tétlenség perceiben Lhola ellátta Eregon sebeit, és az elmúlt négy év eseményeiről faggatta, mikor Fuldo egycsövű messzelátóján, az ellenséges hajót kémlelve, lemondóan így szólt:

- Lassan, de biztosan közelednek! Van vagy tizennyolc ágyújuk, kilenc-kilenc oldalt. További kettő az orrban. Négy kisebb a tat és az orrfelépíményben, ezek inkább a legénységre veszélyesek. – foglalta össze a látottakat – Negyvenhét ember, plusz vagy tíz az alsó fedélzeten, ha nem tévedek.

- Nem hangzik valami bíztatóan – csóválta fejét Lhola.

- Ha jó lenne az az átkozott árbóc…! – dörmögte Fuldo az orra elé.

- Kormányos! – kiáltotta hirtelen. Arca arról árulkodott, hogy fejében egy új terv van születőben – Irány a Sólyom-hegység! Ott magasságot gyűjtünk, és leszámolunk velük!

- Csak nem akarsz szembeszállni egy fregattal? – kérdezte kétkedően Haldur.

- Van más választásunk? Lerázni nem tudjuk őket, sem pedig megkérni, hogy legyenek szívesek lekopni. Az egyedüli esélyünk a küzdelem.

- De hát ez egy fregatt, ráadásul a legkorszerűbb fegyverekkel ellátva!

- Szerencsére nem végeztek a teljes felszerelésével, különben most ötven cső köpné ránk a halált. Ráadásul, a legénység nagy része képzetlen. Akik esetleg repültek fregattal, azok se tudják megfelelően kezelni az új fegyvereket.

- Nekem úgy tűnik, nagyon is tudják! – szólt bele a vitába Lhola.

- Egyelőre igen, de nem sokáig, csak addig kell kitartani! Közelebb csalogatjuk őket, majd nekilódulunk a hegyeknek, hadd lődözzenek csak. Úgy ahogy ki tudjuk cselezni őket, egy darabig. Az ágyúik pedig el fognak olvadni, mire a Thrull-monghar-hoz[3] érünk!

- Micsoda? – kérdezte Eregon kételkedő arccal.

- Szóba elegyedtem a tüzérekkel, mikor beszerelték. Gondoltam, talán én is beszerzek néhányat. Mondták, hogy a lövegeket minden lövés után hűteni kell, mert hatalmas hő keletkezik bennük. Az első adagot tönkre is tették az egyik lőgyakorlat alkalmából. Ezek a tüzérek voltak beosztva a hajóra huszonnégy órás szolgálatra, büntetésül a tönkretett ütegekért.

- Akkor is vannak hagyományos fegyvereik! – érvelt az elsőtiszt – Ez egy hadihajó, tele van gyújtónyilakkal, lándzsákkal és szigonyokkal. Azon kívül, az ellenség legalább kétszeres létszámfölénnyel bír!

- Az ellenséget nem számlálgatni, hanem vágni kell! – idézte a kapitány az idevonatkozó bölcsességet, mely még katona korában ragadt rá. Haldur belátta, fölösleges tovább győzködni Fuldot, így hát nekilátott, hogy felkészítse a hajót a közelgő csatára.

 ______________________________________________________________________________________________

[1] Puskapor: a törpök találmánya, melyet már az Ó időkben felfedeztek, ám a többi tudással együtt, e felfedezés is elveszett a Nagy katasztrófa bekövetkeztekor. A tűzfegyverekkel egyetemben, mostanában kezd újból elterjedté válni, mint sok egyéb régi, már felfedezett technikai újítás.

[2]Irgion: Irgónia fővárosa. A háborúban három év alatt, és megközelítőleg negyvenezer katona élete árán sikerült csak elfoglalni. Az ostrom túlélői közül később sokan megőrültek.

[3] Thrull-monghar: Sólyom-hegység. Nevét a bércek közt fészkelő, gigantikus sólymairól kapta, melyek akkorára nőnek, hogy akár egy ökrösszekeret ökröstől is képesek lennének elragadni, gond nélkül.