Toll & Hamutál, "A szó elszáll, a szívás megmarad!"

Ebenguba

Csend

Éjféli rémkép (vers)

2017. október 20. - Eberon

 Ülve a szobában, falakon vágyak.

Csend-homályban lelkek hazajárnak.

Kísért a tettek kísértete.

Elhalt tettek kísérlete.

 

Ég közepén döglött hold is,

Néma magánynak ványadt vágya.

Fényt, reményt csak úgy kiolt.

Csak vár magában, vár halálra.

 

Miért irtózunk a magánytól? Talán az ember jobban viszolyog tőle, mint a sötétségtől, haláltól, s más ártó szándékú embertársától.

- Társas lények vagyunk. - Mondanátok erre ti.

Mondanátok, én pedig nem feltétlenül értenék ezzel egyet. Összeveszni azonban, továbbra sem vagyok hajlandó senkivel.  

Hiszem, a csend miatt félhetünk a magánytól. Attól az üres, agyra telepedő csendtől rettegünk, ami ha csak a közelünkbe kerül, rákapcsoljuk a tévét, vagy bekattintjuk a zenelejátszót, s hangosan énekelünk, csak hogy elkerüljük. Ami elől kocsmába és alkoholgőzbe menekülünk, vagy csak ki utcára, hogy halljunk valami zajt. Hogy legyen valami impulzus, mely a ránk nehezedő némaságot - ha csak egy-két órára is -, de távol tartja. Meggátolva a gondolatokon túli csendet, hogy ne olvassa fejünkre bűneink, ne kelljen szembe néznünk... Mivel is?

Megakadtam.

Meg. Mert jelenleg én is egyed-ülök a szobában. Nincs velem senki, pedig vágyom rá. A barátaimnak jobb dolga akadt. Mindenki valahol, valami mást csinál, mintsem a semmi nyomasztó jelenlétéről terelné el figyelmem. Ijesztő mikor rá jössz, hogy nincs kihez szólni.

Fejemet a plafon felé hajtom, mint egy égi szóra várva. Egy pók tanyázik félhomályos cellám egyik félreeső sarkában. Ő is egyed-ül. Megtűrt bérlő, ideiglenes lakótárs, kit porszívómmal azért nem lakoltattam még ki, mert hasznos. Mert megeszi a többi pókot és az egyéb, véremet szívni óhajtó élősködőt.  

Egy pókkal azonban nem lehet beszélgetni. Legfeljebb kitartóan bámulni. Mivel ő is magányosan tanyázik hálója közepén - mindenfajta többes számot mellőzve -, ezért pó-nak neveztem el. Velem ellentétben őt, tán nem zavarja a csend. Máskülönben már rég meg tanult volna zenélni.

Nagyapám mindig azt mondta:

"Csitt! Tojik a pók."

Tojik az emberre és az ő gondjaira, s ez a viszony általában kölcsönös.

Szemem nem is pihentetem hát soká rajta. A fal egy véletlenszerű pontjára révedek, kitartóan bámulom, tán kissé álmatagon is. Tekintetem befelé fordul. Emlékeim közt kutatok. Nemrégiben, esti sétán voltam, hogy figyelmem más fele fókuszáljon, sem mint saját keserű egykeségemre.

Hazafelé láttam egy rókát.

Vadászott, s én elkotródtam az útjából. Bár találkozásunk röpke volt, s még futólag sem ismerjük egymást, még is megörültem neki.  

Gondolataim, hozzá hasonlóan tova szaladtak, s egy rövid asszociációs lánc után, új felfedezést tettem. Rádöbbentem, hogy az esetek többségében, a macskák, a kutyák - még a semmirekellő aranyhalak is -, azért fordulnak csupán elő az ember körül, mert az irtózik a magánytól. Sokan a pókot, is tartanak üveg mögött, ám ezt a módszert embertelennek tartom. Az én pókjaim szabadok, nem háziasítottak. A vadon szavának engedelmeskednek, a természet törvényeit követik. Átutazóban lévő vendégek. Ha kedvük tartja, szabadon jöhetnek-mehetnek. Ám számolniuk kell azzal is, hogy néha elnyeli őket az éhes porszívó porzsákja.

A tovaillanó rókát nézve elmerengtem.

- Hogyan jutottam idáig?

 Én, aki előszeretettel illettem magam a hangzatos "született remete" titulussal. A társaságot mindig kerülő különc szerepében tetszelgő csendes alak, egyszerre nem bírok egyedül lenni? Akinek annak idején, feltett szándéka volt, hogy idősebb korában, egy erdő közepén fog éli elvonultan, távol a világ mocskától és zavaró zajaitól.

 

Fut a zaj magában, ellapul a csendben.

Jajszó lesz gúnyája, az éjféli rendben.

Kígyóként fogán, holdmérge cseppen.

Ölelve szorít át, létfelhő leplen.

 

Ásít, majd elköszön derűs kép, gondolat.

Agypók hálóba, légyként megragad

És üvölt, sír, kiabál és nyavalyog.

A magány sarokban ragadoz, és vigyorog.

 

A kérdés: Hogyan?

 A válasz magától értetődő lehet. A kor az oka. Régen Magányvárában, az elmém nem kezdte megrovóan fejemre olvasni mulasztásaim, hibáim. Az el-, és el nem követett tetteimet. Estére a világ mocskát még egy gyors zuhannyal le tudtam szappanozni magamról. Gondolataimat száműztem, s őszinte nyugalommal szemléltem a sarokban tanyázó akkori pókot. Tán a mostaninak az ükapját.

Alapvető emberi hiba lenne, hogy magányban és az azt szülte csendben - ami lehetőség, hogy egy tiszta tükrön keresztül szemléljük magunkat -, hajlamosak vagyunk a gondolataink által szőtt torz gúnyában szemlélni önnön képünk. Mindezt őszinteségünk rovására.

A csend ilyenkor ellenség, nem lehetőség. A kép önmagunkról pedig egy kalodába zárt bűnös, melyet önkritikánk rothadó gyümölcseivel hajigálunk, felbőszített tömegként. A kulcs pedig a magánynál van, akitől túl büszkék vagyunk kegyelmet kérni. Pedig egy "bocsánat" szabaddá tenne.

Jelen kor emberének elemi léte, hogy ellenséget keressen, hogy találjon valami kivetni valót, akárhol, de bárhol. Ha pedig egy üres szobában, már meguntuk a pók szidását, (vagy felporszívózását) már csak egy dologba köthetünk bele, magunkba.

Félreértés ne essék! Tud ez építő jellegű, személyiség fejlesztő is lenni. De most tett szívedre jobbod jó barát és vallj! Az-e? Ez az egyetlen különbség a remete ki voltam, s az árva pókleső közt, aki ma vagyok.

Meddig tudunk egy szobába zárva lenni önmagunkkal, míg engedünk az őrületnek? Míg nem menekülünk kifelé fejvesztve, vagy ha erre nincs lehetőség, hát kezdjük tíz körmünkkel kaparni a falat.

A régi remete képes volt azonosulni a csenddel.

Legjobb barátok voltunk. Együtt hallgattuk a ház neszeit, a külvilág szűrt, tompa zörejeit. A levegő statikusan sercegő sistergését, mely olyan, mint amikor a lemezjátszó tűje a bakelit végéhez ér. A szív dobbanását, a vér lüktetését a fülben. S ezen túl hallhatóak voltak, a fülek által érzékelhető tartományon kívüli furcsa, ugyanakkor nyugtatóan ható dolgok is.

Szimfonikus zenekarok csodás akkordjai, melyekre letűnt istenségek, keserédes nótával felelnek. Csillagok és planéták csikorgása, amint keresztülvágják magukat az éteren. Távoli párbeszédek foszlányai, ezer és ezer kijelentés, kérdés, elsuttogott kétely, kirohanás, duruzsolás és kacagás. Nem létező tücskök édes ciripelése februárnak derekán.

Sokan vélekedhetnek úgy persze, hogy ez csupán a téboly első lépcsőfoka, mely a magány borospincéjébe vezet. Esetleg az elme játéka, ami nem tud mit kezdeni a beállt némasággal.

De mi van akkor, ha ez a lélek éneke? Előző, vagy következő életek múlt, és jövőbéli visszhangjai, melyek a mindenség általunk nem érzékelt kilencvenegy százalékából szűrődnek át, a nyugalom ezen áldott pillanataiban. A létsíkok súrlódásainak "mellékterméke" melyek csak azok számára érzékelhetők, kik képesek rövid időre kezet fogni a magány csendjével, s elmerülni benne.

  

(A magány) homályba burkol tompán, majd odaint.

Mosolyba vonja vér ittas fogait.

Meghív egy sörre, szelíd és beszélget,

Majd kiderül, hogy képzelted,

Álmodtad az egészet.

 

Fut a zaj magába, elhasal a csendben,

Az éjjeli árnyakat már én teremtem,

Fut a zaj magába, társa a lélek

Eladják magányuk hírét, a szélnek.

 

Szerk. megj.: Kép nincs. Az oldal szerint, azzal már túl nagy lenne a terjedelem. Ezzel ugyan vitatkoznék, de mivel okos enged, hát hagyom bőgni a felület szamarát. Aki nem tud élni kép nélkül, az képzeljen el, egy az ablak előtt ülő, magányos alakot, aki lábait felhúzva, kezeit térdén összekulcsolva, szomorkás tekintettel bámul keresztül az ablaküvegen. Tekintetét a kinti szürke világon pihenteti. Összefoglalva: A kép minden pixeléből süt a komor magányosság.

A bejegyzés trackback címe:

https://ebenguba.blog.hu/api/trackback/id/tr5513038570

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.