Toll & Hamutál, "A szó elszáll, a szívás megmarad!"

Ebenguba

Agranor krónikái 2. Fejezet

V. rész

2017. november 06. - Eberon

Ezalatt a vándor nyugtalanul forgolódott függőágyában, szokásos visszatérő álmát álmodva:

A lenyugvó nap vörösre festette a csatamező felett kavargó port, még a földön az emberek vére tette ugyanezt. Hatalmas ütközet volt. Mindenhol, ameddig a szem ellátott, kardok villantak és páncélokon tört meg a napfény. Emberek és egyéb szerzetek ordítása, nyögése és sikolya töltötte be a levegőt.

Eregon két ellenféllel küzdött, de alig figyelt a harcra, hisz a két ember nem jelentett neki kihívást. Gyorsan végzett velük, majd megállt egy pillanatra és vett egy mély lélegzetet. A levegővel együtt az egész csata beléköltözött. Érezte a sebesültek fájdalmát, a legyőzöttek rettegését és legyőzőik diadalát. Érezte, ahogyan társai vágásról-vágásra közelebb kerülnek céljukhoz. Ő se habozott hát tovább, újból belevetette magát a küzdelembe…

Ekkor egy percre elhomályosult a kép. Olyan érzése támadt, mint ha víz tükrében látná az eseményeket, mint ha nem is lenne részese a csatának… Aztán az érzés elmúlt, s új helyszínen találta magát. A csata még mindig tartott. Bár a Szyr már rég eltűnt a nyugati látóhatár mögött, az Aiolon[1] és Meroph elegendő fényt adtak. A vörös és kék holdban harcoló árnyak egyszerre nyújtottak kísérteties és megnyugtató látványt. Legalábbis első pillantásra ezt érezte. Most egy vár falán küzdött. Célja pedig egyre közelebb volt, érezte. Erre türelmetlenség fogta el. Várt valakire. Valakire, aki nagyon fontos volt. Valakire, akivel együtt kellett, hogy elérjék azt a célt… De mi is volt az? Hirtelen bizonytalanság fogta el.

Egyszerre felbukkant egy furcsán torz alak. Körvonalai olyanképpen vibráltak, mint a levegő a gyertya körül. Egy-egy pillanatra úgy tetszett, hogy nincs is fizikai teste, csak a holdak fénye öltött emberformát. Az alak mondott valamit. Hangja azonban, - mely egyszerre volt nőé és férfié, öregé és gyermeké -, olyan távoli volt, hogy nem értette a szavakat. A bizonytalansága fokozódott. Mondani akart valamit az alaknak, de nem tudott beszélni. Agyában vadul cikáztak a gondolatok, és zavara már hatalmas volt. Már nem érdekelte, hogy kicsoda a furcsa jelenés vagy, hogy mit akar. Már azt sem tudta, hogy ő kicsoda, és hogy ő mit keres egy csata közepén.

Hirtelen – csupán egy pillanat erejéig –, látta az ismeretlen jelenés szemeit. Zöld tűzben égő tekintetet látott, melyből szinte sugárzott az erő és bölcsesség. Egyszeriben, lelke mélyén, talált egy érzést, amit elfelejtett. Hirtelen tudta ki ő, és hogy mit tett a titokzatos idegen ellen. A bűnbánat hatalmába kerítette:

- Bocsáss meg! – mondta és térdre hullott. Ezúttal a szavak elhagyták a száját.

A válasz ismét érthetetlen volt. Utána azonban, nyomban történt valami. Újabb alakok jelentek meg, kik hasonlítottak az elsőre, ám belőlük ridegség és közöny áradt. Azért voltak itt, hogy elfogják vagy megöljék. Ez egyértelmű volt, és az első alak is tudta ezt.

- Hát mégis elárultál! – förmedt rá, és a bűntudat egyszerre elpárolgott. Helyébe a gyűlölet lépett. A holdak fénye kialudt, az alakok körvonalai egyszerre elhalványultak, de nem tűntek el.

Rájuk támadt. Dühe iszonyatos volt. Kettőt megsebesített közülük, mikor megérezte a még nagyobb fenyegetést. Tudta, már nincs menekvés, de nem baj. Legalább az áruló és cinkosai is vele pusztulnak! A falat lángok borították be, érezte könyörtelen hőjüket, és azt is, ahogyan a fal összeroskad a lába alatt. A zuhanás előtti pillanatban, valami taszított rajta egyet. Egy szemvillanásra újra látta a fáradt és könnyes zöld tekintetet, ahogyan vele zuhan, majd minden sötét lett.

„A halál csak egy új élet kezdete!” - Ez volt az utolsó dolog, amit hallott, mielőtt kinyitotta a szemét.

 

 

Zihálva ült fel, majd körbenézett. Beletelt néhány percbe mire rájött, hol is van, és hogy hogyan került oda. Az álomban átélt érzések és hangulat nem siettek távozni, jó darabig még a hatásuk alatt tartották. Megpróbálta erőszakkal elcsendesíteni háborgó lelkét és kavargó gondolatait, de csak a feje fájdult meg.

Úgy döntött, sétál egyet a fedélzeten. A hajnali derengés már amúgy is beszűrődött a hajódeszkák rései közt, visszaaludni már nem is tudott volna, s értelme se lett volt sok. A fedélzet kihalt volt. Csupán a tatfelépítményen állt Ablin a kormányos, és egy matróztársa. Szorosan a köpenyükbe burkolóztak, egy üveg rummal kiegészítve magukat, hogy a csípős reggelen, azért a szöveten kívül mégis legyen valami, ami melegíti őket. A hajó alig repült valamivel alacsonyabban a hegyek hóhatáránál, így éjszakánként a levegő fagypont alá csökkent. A köteleket és korlátokat finom dér borította, és a lehelet párája pont olyan szürke volt, mint a fölöttük gomolygó felhők.

Eregon a korláthoz sétált, hogy szemügyre vegye az ébredő csúcsokat. Némelyik velük egy magasságban volt, de legtöbbjük még mindig a hajó fölé tornyosult. Alattuk a Folyók anyjának medre kanyargott, benne az álmosan hömpölygő, hatalmas víztömeggel, mely eddigre számos folyó és patak vizét fogadta magába. A távolban, az orrtól kissé balra, feltűnt a Madaras-láp nádasainak és zsombékosainak zöldellő rengetege. Tőle még messzebb, - egyelőre még a horizont mögött pihenve -, az Estellion[2] deltája feküdt, mely az utolsók között torkollik a Folyók anyjába. E torkolat a Madaras-láp szíve. Rengeteg hal úszkál a holtágak vizeiben, és millió madár fészkel a nádasok és füzesek közt. A vidrák és pézsmapockok pedig, oly hatalmasra nőnek és oly jó dolguk van erre, hogy prémjük itt a legfinomabb egész Agranorban. Persze egyik állatfaj képviselőinek a száma sem közelíti meg a szúnyogok és böglyök számosságát. Ezek percek alatt véresre marják az óvatlanul odatévedőt, hacsak nem ismeri a Karka levelet, melynek szaga olyan elviselhetetlenül büdös, hogy nem csak a rovarok, de az emberek (és minden egyéb szaglással megáldott élőlény) is messziről elkerülik azt, aki bekeni magát a növény levével.

A Szyr lassan előbújt a keleti bércek mögül, és a Vándor még mindig az álmán töprengett. Bár ritkán álmodott a csatáról, tudta, hogy valamikor régen megtörtént. Most először azonban, tovább tartott, mint általában. Ráadásul, megjelent néhány, eddig nem látott, új szereplő is. Ők is az emlék részei lehettek, vagy azt már csak álmodta? Nem. Az emlék mindig ugyanaz, soha sem álmodott bele, tehát a falon való küzdelem és a furcsa alakok is valóságosak kellettek, hogy legyenek. Azt is sejtette, hogy az emlék új részleteihez az előzőnapi varázslata nyitotta meg a kaput.

Miért volt ez számára fontos? Eregon életének nagy részére nem emlékezett. Tizennégy évvel ezelőtt, egy ispotályban tért magához, Kandrában; nem sokkal a Második Nagy Háború döntő ütközete, a kandrai csata [3]után és nem emlékezett semmire annak előttről. Még tulajdon nevére sem. A gyógyítók, csupán annyit tudtak mondani, hogy a kandrai csatában harcolt, és hogy ott súlyos fejsérülést szerzett, mely emlékezet vesztést okozott.

„Lehet, hogy örökre így marad, lehet, hogy az emlékek visszatérnek, senki sem tudja megmondani!” – közölte vele a gyógyító részvétteljesnek szánt vállvonogatások közepette.

Miután felépült, Kandrában kutakodott, de eredménytelenül. Ezután nyakába vette a világot, s elindult, hogy elveszett múltját meglelje. Azt remélte, ha elég kitartó, esetleg ráakad valami rokonára, barátjára vagy akárkire, aki ismerte azelőttről. Ám bárhova vitte a sors, nem tudott meg többet magáról. Sok hely, melyet bebarangolt, ismerős volt számára, de őt régről ismerő egyén sehol sem akadt.

Vándorlása során – mivel nyílt ember volt, és szívesen segített másokon – sok új ismeretséget kötött. Ösztönösen megérezte, hogy a különböző nációkkal szemben mit engedhet meg magának, s mit nem. Nem egyszer azt vette észre magán, hogy megért, és kis hallgatás után akár beszélni is tud olyan nyelveket, melyeket akkor hallott először. Küzdelmei során, nem egyszer, olyan harci technikákat alkalmazott, melyek őt még jobban meglepték, mint az ellenfeleit. Ekképpen megtudott egyet, s mást régi énjéről, és igyekezett a lehető legtöbb tudást előhozni elméje rejtett zugaiból. Főleg, miután a vadászat megkezdődött. Hogy miért akarták holtan látni, azt sosem tudta kideríteni. Először azt hitte, félreértés történt, de hiába próbált tárgyalni támadóival, nem hagytak neki alkalmat az ügy tisztázására. (Sokszor próbálkozott támadói kínvallatásával, de azok csak a parancsot tudták: megölni Eregont.)

Később kénytelen volt beletörődni, nincs semmi félreértés, ő az ellenség célpontja. Azé az ellenségé, akiről az elmúlt hét év alatt sem sikerült szinte semmit kiderítenie. Az egyetlen, amit biztosan tudott, hogy a múltjában, igencsak felelőtlen ember lehetett, ha ilyen hatalmat haragított magára. (Bár abból, amit eddig megtapasztalt régi önmagával kapcsolatban, azt a következtetést szűrte le, hogy nem volt hétköznapi ember. Tán az „akkori ő” tudta mit csinál, s tán nem is okozott volna neki nagy gondot az ellenség elpusztítása. Am az is biztos, hogy jelenlegi énjének lett volna jó néhány keresetlen szava, ahhoz a könnyelmű marhához, aki akkor volt.)

Így lett végül vándorból üldözött. A tizennégy év alatt pedig, nem került sokkal közelebb múltjához vagy ellenségeihez. Most már nem is érdekelte igazán egyik se. Csupán nyugalmat szeretett volna magának. Egy békés helyet, hol Lholával élhetnek ketten, háborítatlanul. A sors azonban, máshogyan rendelkezett. Úgy látszott, előbb-utóbb vagy szembenéz üldözőivel s múltjával, vagy meghal menekülés közben.

A Szyrrel együtt a hűvös, fagyszagú, hajnali szél is megérkezett. Lusta fuvallatai bele-bele kaptak a vitorlákba. Miután belefáradt az emléken való agyalásba, a kormányállás felé vette az irányt, majd köszöntötte a két matrózt. Azok rummal kínálták, melyet hálásan elfogadott.

- Mennyire súlyosak a hajó sérülései? – kérdezte Ablint, miután nagyot húzott az üvegből.

- A hajótestben és a ballonon keletkezett károkat, úgy ahogy, kijavítottuk. Az oldalvitorlát viszont nem tudjuk rendbe hozni a levegőben. Így pedig nem jutunk el Hegyvárig.

- Akkor mi a terv?

- A kapitány elhalasztotta a döntést, míg magadhoz nem térsz. – felelte Olla, a másik legény – Valahol meg kell állnunk a javítás idejére. A kérdés csak az, hogy hol tudunk biztonságban dokkolni és szerelni anélkül, hogy újabb haramiák, gyilkosok és hadihajók erednének a nyomunkba. Csizmák dobogása fojtotta Eregonba a választ. A kapitány, Haldur és Lhola érkeztek. Nyomukban négy matrózzal, kik egyből a dolgukra siettek. A két legény vigyázzállásba vágta magát, tisztjeik érkezése láttán.

- Vitorlákat bonts! – kezdte a kommandírozást Haldur, miután üdvözölték Eregont - Hamarosan felmelegszik a bixo, és emelkedni kezdünk. Azt akarom, hogy addigra teljes sebességgel haladjunk!

A matrózok azonnal engedelmeskedtek, kötelek feszültek, csigák nyikorogtak, rövid szitkokkal kísért kiáltások hangzottak el, s a fehér vitorlák szépen sorban kinyíltak. Az egyik matróz közben rázendített egy nótára. Hamarosan az egész fedélzet zengte a dalt:

- Sólymok röpte és a vad szél kísér, ha a matróz útra kél. – énekelte, és a többiek megismételték:

- Ha útra kél, ha útra kél.

- Nem számít szépasszony, birtok és vér, ha hív a hajó és hív a szél!

- Ha hív a hajó és hív a szél…

- Minden rendben, kipihented magad? – fordult Eregonhoz Lhola.

- Jól vagyok. – Eddig eszébe se jutott, hogy esetleg rosszul kéne lennie. Persze az előző napi események okozta sérülések sajogtak még. Ám a fájdalom olyan volt, mintha már hetek óta gyógyulóban lennének.

- Tegnap aztán szépen elintézted a Kopóékat, remek munka volt! – jegyezte meg Fuldo, és hálásan kezet nyújtott – Remélem Kar’bagh-ot megüti a guta!

Eregon örömmel fogadta a parolát, majd a szükséges javításokról kérdezte a kapitányt.

- Mindenképp dokkolnunk kell valahol. Nem kockáztathatunk meg egy ekkora utat, törött oldalárbóccal. – felelte a kapitány – Ráadásul, egy-két használható embert is fel kell bérelnünk, mert sok matrózom halt meg a csatában.

- Elérhető távolságon belül, két város is rendelkezik légikikötővel– vette át a szót Haldur – Evorin[4] és Bergorin[5]. Nagyjából mindkettő ugyanolyan messze fekszik tőlünk, de én mégis Bergorint ajánlanám figyelmetekbe. Annál is inkább, mert a kilőtt Armoni fregattért – akár az ellenség kezén volt, akár nem – még számadással tartoznak nekünk a királyi hatóságok!

- Jól beszélsz Haldur. – bólintott Lhola – Hágóvár amúgy is közelebb esik Angvórhoz, de messze Armontól, és a minket üldöző Tolvajok céhétől.

- Csakhogy a Törp-királyság területén nehéz használható és diszkrét embereket találni, mivel a hatóságok sokkal szigorúbban büntetik a törvényszegést. – mutatott rá Fuldo.

- Ha valakinek, hát nektek biztosan sikerül majd találni néhányat! – jelentette ki mély meggyőződéssel Lhola.

Az öreg kapitány erre elmosolyodott, majd Eregonhoz fordult:

- Te mit mondasz, Törp-földén is annyian akarnak holtan látni, mint Armonban? Vagy Bergorin a kényelmesebb, nyugodtabb úti célok közé tartozik?

- Úgy hiszem, arrafelé csak néhányan. Magam részéről, én Hágóvárra szavazok. – bólintott rövid töprengés után – Hány napunkba fog kerülni ez a kitérő?

Fuldo a homlokát ráncolva gondolkodott:

- Fél nap a dokkolás, no meg a vele járó, szükséges procedúrák. Arrafelé sajnos, nem lehet néhány arannyal elintézni a dolgokat. Be kell jelentkezni a kikötői őrségnél, dokkolási díjat fizetni, és felelni egy csomó, tolakodó kérdésre. Újabb félnap az alkatrészek és a faanyag beszerzése. Egy a javítás – számolta a kezén -, és legalább három még használható legénységet találunk..

- Lesz az nyolc nap is! – szólt sötéten Haldur – A javítási munkákkal gyorsan végzünk, de ha nincs szerencsénk, akkor akár napokig, sőt hetekig is várhatunk, míg olyan hajó dokkol, melyről átcsábíthatunk néhány megfelelő egyént.

- Hány emberre lesz szükség? – kérdezte Eregon.

- Vagy fél tucatra. Persze ha tízet-tizenötöt tudnánk szerződtetni, az lenne a legjobb, mert Kar’bagh kutyáinak köszönhetően, már az induláskor sem volt teljes a létszám.

- Sajnálom, hogy belerángattunk benneteket ebbe! – mondta Eregon fejcsóválva.

- Ugyan! – legyintett Fuldo nagyvonalúan –Egyikőnk sem a csendes megöregedés reményében állt be a matrózok, de főleg nem a csempészek közé! Van is egy ideillő irgón bölcsesség, melyet még a háborúban tanultunk: „Bármelyik nap jó a halálra!”

Eregon és Lhola fölnevettek.

- Akkor hát irány Hágóvár; és reménykedjünk, hogy halálunk napja egyfelől, nem lesz azért átlagos, másfelől, időben még jó messze van a maitól! – mondta Eregon, még mindig vigyorogva.

Fuldo bólintott, majd kiadta az utasítást a kormányosnak.

 – Apropó irgónok, mi van a mi Iheon barátunkkal, csak nem gyengélkedik? – kérdezte a vándor.

- Alszik. – felelte Lhola – Tegnap megivott egy üveg rumot, hogy álomra bírja hajtani végre, zöldes színben játszó fejét.

- Jobban teszitek, ha felkeltitek! – mondta Haldur – Hamarosan reggeli. Jót fog tenni a fokhagymás kolbász a gyomrának! Az minden olyan matróz mentsvára, ki nem gyakorolta a mértékletesség erényét, a másnapot megelőző estén.

___________________________________________________________________________________________

[1]Aiolon: a vörös hold.

[2]Estellion: Futó-víz. Agranor legsebesebb folyású folyója, mely a Nagy-hegységben ered s a Folyók anyjába torkollik.

[3]Kandrai csata: a Második Nagy Háború (melyet Tűzföld viselt a Keleti kontinens ellen) utolsó csatája, melyben a nyugati hadak megsemmisítő vereséget szenvedtek el. (Ekkor következett be Syragor bukása, még szolgája, Lokken, visszamenekült nyugatra.)

[4]Evorin: Armon legnyugatibb, és kereskedelmi szempontokból, az egyik legfontosabb városa.

[5]Bergorin: Hágóvár. A Törp-királyság fővárosa.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ebenguba.blog.hu/api/trackback/id/tr4313196376

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.