Toll & Hamutál, "A szó elszáll, a szívás megmarad!"

Ebenguba

Agranor krónikái 2. Fejezet

VI. rész

2017. november 28. - Eberon

Lhola dühödten kaszabolta a gyakorlóbábut, melyet a fedélközben állítottak fel. Már megszokhatta volna Eregon önfejűségét a Zoldoréhoz hasonló esetekben. Azzal persze tisztában volt, hogy kedvesének van egyfajta vonzereje, mely hűséget csal ki néha még a legkétesebb egyénekből is. Ezen felül, könnyedén képes volt átlátni az emberek és egyéb teremtmények hazugságain. Megragadta bennük a beléjük szorult kis jóságot és szavaival valahogyan felerősítette azt. De Zoldorban aligha maradt bármiféle jóság. Ahhoz túl régóta ismerte, hogy megbízzon benne. A legravaszabb és legsunyibb alak volt azok közül, akiket eddig megismert. (És a Kar’bagh-nál töltött idő során igencsak sok hozzá hasonlóval volt szerencséje találkozni.) Ezen felül, a valaha létezett leggonoszabb rendnek a tagja. Képzett tőr, aki nem ismer se kudarcot, se könyörületet. Eregon azonban a kelleténél jobban tiszteli az életet. Néha túl irgalmas volt az ellenséghez, pedig velük szemben az irgalom végzetes hiba. E gondolatnál teljes erőből lesújtott a bábu nyakára, mintha csak az éjikrún állt volna vele szemben. Aztán letette kardját, hogy kicsit kifújja magát. Ekkor ért le a lépcsőn Eregon:

- Tudom miért vagy dühös. – mondta miközben hozzá lépett.

- Nem tudod. – csóválta a fejét dacosan.

- Ha sikerül magunk mellé állítani, olyasmiket tudhatunk meg üldözőinkről, amit máshogyan nem sikerülne. Ez megér egy próbát!

- Ismerem őt. Évekig hallhattam tetteiről. Zoldor sosem árulná el az övéit!

- Bízz bennem! – mondta a férfi azzal a jellegzetes vigyorával, mely egyszerre volt pimasz, magabiztos és szeretnivaló. Legalábbis általában Lhola így érzett a láttán, ám dühe most nagyobb volt:

- Meg akarsz halni? – kiáltotta bosszúsan.

- Épp ellenkezőleg! – fakadt ki Eregon. Arcára egyszerre kiült a komor fáradtság. Ráncai mintha megmélyültek volna, és szemében már nyoma sem volt az előbbi vigyor csillogásának.

- Az elválásunk rádöbbentett, hogy előbb-utóbb vége lesz. – magyarázta – Mikor üldözőinket elcsalva a Sziklás part felé vágtattam, az argoni réteken keresztül még azt hittem, hogy könnyedén lerázom őket. Ám ezúttal túljártak az eszemen. Szinte észrevétlenül kerítettek be, és tereltek egyenesen a tenger irányába. Keresztülvágni nem tudtam magamat, ahhoz túl sokan voltak. Gondoltam, a tengerbe vetem magam. A víz arrafelé elég mély, csak a hullámokra kell vigyázni, nehogy uszadék fa módjára verdessenek a szirtekhez. Ez a tündér azonban – még életemben nem láttam ilyen jó íjászt – mikor látta, mire készülök, a viharos szélben két nyilat is belém eresztett! – itt borúsan megcsóválta a fejét, majd fojtatta - Olyan távolságból senki nem lett volna képes eltalálni egy lovagló embert, pláne nem abban a szélben. Mikor Irgóniában magamhoz tértem, rádöbbentem, hogy ez egyszer még szerencsém volt, ám közel már az idő, mikor nem lesz tovább.

- Nem! – mondatta Lholával a dac, bár egy ideje már ő is ugyanerre a következtetésre jutott.

- Emlékszel mit ígértél, mikor másodszor jártunk az Öt-tó földjén? Mikor a támadások elkezdődtek?

- Hogyha el is kell válnunk, mindig visszajövök hozzád! – mondta, s a nőhöz lépve végigsimította arcát – És épp ezért kell megnyernem magunknak Zoldort! Nem akarok meghalni, mert megszegném az ígéretem. Nem akarok meghalni, mert nem látnálak többé téged! - azzal megcsókolta.

- Te miattad élek már régóta. Miattad kelek fel és folytatom az utamat, bárhová is vigyen. – közölte nagy sokára, mikor ajkaik ismét szétváltak – De ahhoz, hogy ígéretem megtartsam, muszáj életben maradnom, és ez egyre nagyobb kihívás. – mosolyodott el fáradtan – Már nem elég menekülni. Most, hogy újból együtt vagyunk, más módon kell harcolnunk! A küzdelem pedig egyre kétségbeesettebb, ezt ne tagadd! – ahogy beszélt arcáról a fáradtság párologni kezdett. - Ez pedig egy kétségbeesett döntés. Zoldornak épp úgy, mint nekünk. Bízz bennem! – mosolya ekkor már a jól ismert jellegzetes vigyorba csapott át.

Lhola fáradtan - de már cseppet se dühösen -, csóválta a fejét és közben ő is mosolygott. Eregon ismét a fejébe vett valamit, és ahogy mindig, most is neki kellett vigyázni a bőrére, míg a férfi őrült ötletét meg nem valósította. A jutalmuk ilyenkor mindig egy kis haladék volt. Néhány hét, esetleg egy-két hónapnyi nyugalom, majd kezdődött minden elölről: az ellenség rájuk talál, menekülés, őrült ötlet…

Legalább most az Irgón is itt van. Ketten vigyázunk rá.”- gondolta magában.

- Kifújtad magad? – váltott témát Eregon, majd kivonta kardját.

- Naná! – felelte Lhola gunyoros kifejezéssel arcán, mely tudta, dühíti a férfit.

- Rég volt már szerencsénk, mutasd, mit tanultál az irgónoknál! – aztán szemmel alig követhető gyorsasággal lendült támadásba.

Eregon hárított, majd bemutatott egy ügyes cselt, melyet Iheontól tanult, csak hogy Lholát lenyűgözze. Legnagyobb döbbenetére, a nő pengéje már a mozdulat felénél az övéhez csapódott, ellehetetlenítve a befejezést.

- Láttam Iheont a kikötőben harcolni, vagy már elfelejtetted? – kacagott – Ez az egyik kedvenc trükkje!

Eregon keserű arckifejezést mímelve újabb cselt mutatott be. Ez már eredményesebbnek bizonyult. Lhola pengéje kiröppent kezéből, ám villámgyorsan elgáncsolta a férfit, majd kardjáért vetődött.

- Jut eszembe! – szólt később Eregon, miután Lhola egyik gyors támadása után, az ő kardja is kirepült a kezéből – Megint álmodtam. Ezúttal valami egészen új emlékről.

Lhola erre elvétette mozdulatát, és pengéje hegyével sebet ejtett a férfi karján.

- Azért még nem kell emiatt levágnod! – kiáltotta tettetett ijedtséggel Eregon.

- Ne haragudj!

- Karcolás! – legyintett, miután szemügyre vette a vágást. Be sem kellett kötözni, annyira jelentéktelen volt.

Pihentek kicsit, közben Eregon beszámolt az álomról.

- Szerinted van összefüggés az újabb emlék és a varázslat között? – kérdezte miután befejezte a mesét.

- Egyértelmű. – vágta rá a nő – Azóta álmodsz ilyeneket, mióta először idéztél tüzet a Rynn segítségével.

- Tehát minél erősebb bennem a Rynn, annál több emlékem jön vissza. – összegezte Eregon. Egy ideje már gyanította ezt, de most nem tudta, minek örülne jobban. Ugyanis ha ereje nő, az ellenség könnyebben rátalál, viszont ezzel együtt emlékei visszatérnek, és végre megtudhatja üldöztetésének okát. Bár most, hogy újra együtt voltak, a múlt jelentősége eltörpülni látszott a jelen pillanat türkében. Persze azért jó lett volna tudni, miért vadásznak rá.

- Én inkább úgy fogalmaznék: minél erősebb benned a Rynn, annál nagyobb veszélynek teszed ki magad. – szólt Lhola.

- Tudom, - bólintott - a mágusvadászok megtalálnak, felfogtam. – tette hozzá kissé bosszúsan. Kedvese az utóbbi időben hajlamos volt túlzásba vinni Eregon féltését.

- Most nem erről beszélek. – csóválta a fejét rosszallóan Lhola – Neked még szokatlan ekkora hatalom. Mind fizikailag, mind mentálisan megterhel. Mit gondolsz, miért ájultál el?

A férfi vállat vont.

- A Rynn mindig is veszélyes és kiszámíthatatlan volt azok kezében, akik a maguk útján, önállóan akarták tanulni a varázslást. A Rynn használata nagyon összetett. Ha valamit rosszul csinálsz, meg is halhatsz. Például ha nagyobb varázslatot hajtasz végre, mint amilyen erős vagy, akkor a saját életerődből is bele kell adnod. Ez történt veled tegnap. A Rynn zabolázatlanul tört elő belőled. Csoda, hogy nem gyulladtál fel a hajóval együtt.

- Szóval lehetőleg kerüljem a varázslást. – foglalta össze Eregon a hallottakat – Rendben.

A délután hátralévő részét gyakorlással töltötték. Később csatlakozott hozzájuk Iheon is, és ezután kettő az egy ellen küzdöttek egészen vacsoráig. A fáradtság ezek után hamar erőt vett a társaságon, Iheont leszámítva, aki Éjirigó Nurtban remek ivócimborára talált. Nurtnak volt két kisebb hordó Tűzbora[1], melyet készséggel osztott meg a szomjazó irgónnal.

Miután az első kupát fenékig ürítették, Iheon élvezettel cuppantott egyet, majd így szólt:

- Koma, ez fenséges! Az otthoni borokra emlékeztet, ám testesebb, s az íze mégis lágyabb azoknál.

- Ez azért lehet, - magyarázta a matróz – mert a szőlője, Irgóniából származik. A történet szerint, nagyjából ötszáz éve, egy népedből való borász elhatározta, hogy nemesítés útján ötvözi az irgón Irtisz-i Vérszőlőt és a délföldi[2] Parazsat. A párosítás eredménye a Napkeleti kóborszőlő, - ahogyan később nevezték. Ebből készült e finomság, melyet mi Tűzbornak hívunk.

- Mintha már hallottam volna a nevét, bár a mi országunkban kevés a másvidékről származó ital. Sőt, mivel a legtöbb szigeten kevés az ivóvíz, boron kívül mást nem is nagyon találsz. Persze ki az, aki a boron kívül mást is keresne! Szóval Tűzbor, mi? – kérdezte, miután újratöltött kupáját ismét fenékig ürítette.

- Igen. Az elnevezés több okból is találó, – folytatta a matróz – mivel ez az egyik legerősebb borfajta Agranorban. Illik arra a kellemes, torkot s testet melengető érzésre is, mely az ivás közben tapasztalható. Hideg, szeles téli éjszakákon sok délföldi ül a kandalló mellé e borral a poharában, hogy fázó testét kívül-belül felmelegítse. Továbbá a mértéktelen fogyasztást követő másnapon az ember úgy érzi, mintha izzó parázs égetné a gyomrát , s fejét!

Iheon mit sem sejtve jót nevetett a tréfa hallatán. Pedig ha tudta volna, hogy reggelre elmondhatja majd magáról, hogy megtapasztalta a Tűzbor összes Nurt által felsorolt – főleg a másnapra vonatkozó – jellemzőjét, akkor talán inkább mértékletességet tanúsít. Mivel azonban Iheonról volt szó, tovább ittak.

- Honnan tudsz te ennyi mindent a borokról Nurt koma? – kérdezte az irgón.

- Délföld napsütötte dombjai közt láttam meg a Szyrt, amiből ez szinte egyenesen következik. – szólt a matróz rövid hallgatás után – És ha ez még nem volna elég, apám szőlész és borász, de elsősorban kocsmatöltelék volt, akárcsak a délföldiek legjava, (legyen az törp, vagy ember.) Tőle tanultam meg mindent a szőlőkről és borokról, de legfőképp azok szeretetéről!

Én azonban nem értem be annyival, mint ő. Földeken robotolni és éjszakánként leinni magam, majd egy téli éjjelen az árokba dőlve fagyni meg az út szélén… Világot látott ember akartam lenni. Pénzzel és kalandokkal teli életre vágytam. Így esett, hogy ifjúkoromban Kandrába utaztam szerencsét próbálni. Ott találkoztam az Öreggel s kerültem közéjük. Ám akárhányszor Délföldön járunk, mindig feltöltöm a készleteimet szülőföldem nedűjével, hogy ne feledjem, honnan jöttem s miért vagyok ott, ahol vagyok. S ha már így szóba került, kérlek, tisztelj meg azzal, hogy országomra és atyám emlékére koccintasz velem!

Iheon készséggel eleget tett a kérésnek. Ittak. Nem csak Nurt atyjának emlékére, de Éjirigó valamennyi felmenőjének és rokonának az emlékére is. Ugyanakkor ha a szóban forgó családtag még nem szenderült jobb létre, akkor az egészsége megóvása érdekében ürítettek kupát. Ezt az eljárást folytatták le Iheon családfájával is, majd döbbenten tapasztalták, hogy az első hordó bor elfogyott.

- Na és te hogyan kerültél ide? Miért hagytad el országod? – kérdezte Nurt egyre lassabban forgó nyelvvel – Az irgónok nem állnak nagy világjárók hírében!

- Eregon barátomat kísérem. Az adósa vagyok, mivel megmentette az életemet, még otthon Irgóniában. Történt ugyanis, hogy egyszer felöntöttem a garatra. Nem pusztán úgy, ahogyan általában szoktam, hanem ténylegesen, úgy istenigazából. Nem emlékeztem semmire s ez addig még sosem fordult velem elő. Reggel a fogházban ébredtem olyan fejfájással, melyet ellenségeimnek sem kívánnék. Később megtudtam, hogy kötekedtem a feljebbvalómmal. Összeverekedtünk, s én úgy megvertem, hogy fél szemére megvakult. Megfosztottak a becsületemtől és kitettek a seregből.

Irgóniában ha valaki férfinak születik, csak akkor van tekintélye, ha katona. A bűn útjára kellett lépnem, hogy ne halljak éhen. Harcos vagyok, ezen kívül máshoz nem értek, így hát elszegődtem egy bűnbáró szolgálatába. Először verőlegény voltam, majd testőr, végül csempész. Persze aztán elkaptak, de kitört a háború, így a halálra ítélésemet elnapolták. Otthon nem szokás pazarolni a katonának való férfiakat: Ha már halálra vagyok ítélve, legalább legyen valami haszna a kimúlásomnak. Így esett meg, hogy az egész hadjárat alatt az első sorban kellett küzdenem. Tudom, mit gondolsz most, ez nem büntetés, hanem inkább jutalom, ám se zsákmányt, se rangot nem szerezhettem tetteimmel. A háború után, jutalmul az elkövetett hőstetteimért – mert számos volt belőlük - mentesítettek a halálos ítélet alól, újabb lehetőséget kaptam; de a seregbe nem vettek vissza.

Emiatt ismét a törvényen kívüli megélhetés után néztem. Ezúttal egyből csempész lettem. Ám több razzia során – mikor hajszál híja volt, hogy megint elfognak -, ölnöm kellett. Teltek az évek, s a bűneim egyre csak gyarapodtak. Utólag nem vagyok rájuk büszke, de te nem tudhatod, milyen kemény az élet Irgóniában. Persze végül, mint minden gonosztevőt, az igazságszolgáltatás engem is utolért. Újból elfogtak, s ezúttal már nem volt kegyelem, hozzáteszem, nem is kértem volna. Megérdemeltem a büntetést, mely halálig tartó arénaharc volt. Három éven keresztül küzdöttem, de nem sikerült elpatkolnom. A harmadik év vége felé ismerkedtem össze Eregonnal. Ő is az arénában hküzdött, ám ő pénzért, szabad elhatározásból. Már ekkor megkedveltem, hisz ilyen őrültségre csak a legelszántabb harcosok vállalkozik önként!

Felénk a kívülállókat épp olyan semmibe veszik, mint a seregből kidobottakat. Az Irgóniában ragadt Eregonnak pedig ez volt az egyetlen esélye, hogy összegyűjtse a viteldíjat, vissza a Keleti Kontinensre. Sok küzdelmet túléltünk együtt. Meg kell mondanom, ha harcról van szó, kevés olyan ember van, kit magamnál többre tartok, de Eregon – egy jobb napján - még nekem is feladná a leckét. – eresztett meg egy szerénynek nem nevezhető vigyort. Kortyolt egyet, majd folytatta - Ahogyan múltak a hónapok, egyre népszerűbbek lettünk a közönség köreiben, egyre hírhedtebb ellenfeleket győztünk le. Végül kiálltunk a Véres Négyekkel, ők voltak az aréna bajnokai. Még soha senki nem győzte le őket. Kettő hagyta ott aznap a fogát, majd egy hétre rá sebe miatt még egy követte a társait. Eregon megkapta a bajnoknak járó jutalmat, melyből Armonba tudott volna utazni, ám ő kifizette a váltságdíjamat és visszaadta a szabadságomat. Bár ő azt mondta, a magam ura vagyok, a becsület örökre hozzá köt. Na, nem mintha bánnám! Sok a csetepaté, az ember fiának midig akad egy kard, mellyel összemérheti sajátját vagy épp egy ivókoma!

Mivel a második hordó bor is gyorsan fogyott, a beszélgetés lassúvá és vontatottá vált.

 Az átlagos italozók a Tűzbor ily mértékű fogyasztásától általában már ájultan hortyogtak volna ott, ahol épp a földre zuhantak, de nem úgy Nurt és Iheon, kik csak most kezdtek belelendülni.

Iheon több dalt is énekelt a csatákról, becsületről, asszonyokról, valamint a borról, melyek az irgón énekek általános (és szinte kizárólagos) témakörei. Nurt pedig egy délföldi kocsmanótára tanítgatta újdonsült barátját, mely valahogyan így hangzott:

Délföldnek vére

Kitöltve fakupába.

Kortyoljuk végre!

Te bájos déli lányka.

„Szőlők közt, hogy szél fújt,

Tengerről vihar vize,

Szyr hogy ha elbújt,

Tar-mongharnak[3] tövibe.”

Dalolja a bor,

Énekli a lányka,

S akár az üvegnek,

Csókra nyílik szája.

 

Csókolj babám, csókolj,

Feledtesd a bajom!

Szegény legény vagyok,

Se földem, se vagyonom.

 

Ajkad édes, borod erős.

Szemed pajkos, nem szégyenlős.

Igyunk ma a mára, igyunk ma a nőkre!

A gond feledett részeg, elmúlt, jó időkre!

 

Iheonnak e nóta nagyon megtetszett, így hát többször is elénekelték vígan, s teli torokból. Majd, mikor már a kapitány jött s fenyegette meg őket, hogy azonnal végez velük, ha nem hagyják abba a kornyikálást; nyugovóra tértek. A másnap nem volt valami kegyes hozzájuk. Nurt leírása a gyomrot s fejet égető, tüzes érzésről pontosnak bizonyult. Szinte egész nap szellemekként kóvályogtak a fedélzeten, sűrűn és öklendezve csodálták felváltva az alattuk fekvő tájat.

____________________________________________________________________________________

[1]Tűzbor: Délföldi különlegesség. Az egyik legerősebb és legfinomabb vörösbor, melyet Agranorban készítenek.

[2] Délföld: a Törp-királyság három nagy tájegysége közül az egyik. Jellemzően mezőgazdasági terület, melyet - a Nagy katasztrófa miatt lakhatatlanná vált -, Földalatti királyságuk elhagyása után kaptak a törpök, az Armoni királytól.

[3]Tar-monghar: Az Őr-hegység neve, melynek keleti vonulatai a Törp-királyságot és a Tündérek országát választja el, nyugati hegyei pedig Bükkföldet és Verunt.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ebenguba.blog.hu/api/trackback/id/tr813398311

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.