Toll & Hamutál, "A szó elszáll, a szívás megmarad!"

Ebenguba

Mindig ez van

Az üvöltés van mindig

2018. október 17. - Eberon

 

Üvölts, ha fáj!

Ordítsd kínod,

A világ úgy is süket.

Elfér majd a könyvlapok közt,

Még egy döglött üzenet.

 

Hagyd a magányt!

Hagyd a mámort!

Visíts, mint kit kínoznak.

Nem veszik fel, nem figyelnek,

Süket, üres műholdak.

 

Üvölts büszkén!

Üvölts, rajta!

Sírd bele a fájdalomba,

Az elhalott perceket.

Átkozd mélyre, két méterre,

A naiv, néma lelkeket.

 

Kiálts!

Ki lát?

Vakok közt vagy.

Nem érdekled kutyát sem!

Prédikálhatsz bolondoknak,

Basszus…

Írni sincs kedvem!

 

 

Mindig ez van

A csalódott férfi van mindig

Egy régebbi mindig ez van. Elfelejtettem föltenni. Van ilyen!

 

 

Mindig ez van.

Tűzbe dobott patkányként visít a szív.

A lélek, egy nő szénbányájában robotol,

Aranyláncra kötve.

Csak az ostor simogatja.

Ez éhbére, és minden jussa.

 

Kék tüzű szem

Ad olykor ciánkapszulát a reménynek.

Gondosan mért, jól adagolt méreg.

A remény tőle élet-halál között lebeg,

Se elmenni, se maradni nem képes.

 

Hiúság suttog ólom töltött fülbe.

Orrfacsaró leheletnek, rothadó kénbűze

Kíséri hazug mondandóját.

Vakbuzgó dobhártyán, vad táltos dalként dobolnak

Hamiskás szavak.   

 

Minden, minden jel a rosszra mutatott.

A férfi még is rohant, önként ugrott a mélybe.

Valahonnan egy szirén hangját hallhatta.

Most sírján az ibolya és ő alatta.

Kukacos szerelem rágja maradványait.

Mert a nem viszonzott vonzalmon

néha csak a halál segít.  

 

Mindig ez van

Az ősz van mindig

 

Mindig ez van.

A fáradt arany,

Meg a halódó zöld násza.

A fehér dér jötte,

A langyos napok távozása.

Nem terem már föld sem

Hullámzó búzát.

A rigó többé nem énekli,

Hajnali víg blues-át.

Vadludaktól hangossá vált

Esti ködnek leple.

Napfénytelen közönyösség

Szívünket ellepte.

De ott szunnyad az avar alatt

Új tavasz ígérete.

Hideg hátán forró nyárnak,

Győztes madáréneke.

Hiszem, adhat még valamit  

Az öreg, fagyott kéz is.

Szerelem van télszem mögött,

Bármily zordan néz is.  

 

Léleklánc

A múlt egyik szerzeménye

Ismét kotorásztam kicsit a régi papírlapok között. Lett is egy találat. Íme:

Léleklánc

 

Tánc-tánc léleklánc.

Lelkünk ha táncolna,

Arany hajad

sebbel-lobbal

Égig bogozódna.

 

Tánc-tánc lélektánc.

Hej, ha keringőznénk!

Egymás ölén

Megpihenve,

Bokrokban vetkőznénk.

 

Tánc-tánc léleklánc.

Cérna gomboly boglya.

Cérnát szakít

Olló éle,

Vidámságunk rontja.

 

Tánc-tánc lélektánc.

Köd-alkonyok búja.

A te szíved,

Az én lelkem

Búcsúban ocsúdna.

 

Lánc-tánc lélektánc.

Szabadsághoz kötve.

El-elszaladsz

De visszajössz,

S táncolunk örökre.

 

(2010)

 

Mindig ez van

A semmi van mindig

1. verzió

Mindig ez van.

Hogy nincsen semmi se.

A semmi meg mindennek csalfa hitvese.

Kiáltást lop párja suttogó ajkára.

Hűtlen fejét ölében álomba dajkálja.

 Fák közé rejt árnyékot,

Levegőt a szélbe.

Hamisan duruzsol a madarak fülébe.

Emlékszik jól, szerelmes mindenbe.

De nem érdemli, s tudja,

Nem lesz jó soha se.

Hiába,

Vannak olyan párok,

Kik külön jók igazán.

 2. verzió

 

Mindig ez van.

Meg azt' nincsen semmi se.

Szótlan száj nyel szavakat.

Nem jön a vers, se mese.

Eseménytelen szenved

Süket hallgatóság.

Ha hallanák se értenék,

Egy bölcs ember szavát.

 

3. verzió 

Mindig ez van.

Hogy nincs mégsem semmi se.

Szegény író ha néma,

Tényleg nincs semmije.

Szavai forintja, papírja hitele.

Kocsmafán nem nő így

Borának gyümölcse.

 

Mindig ez van

A csalódás van midig

 

 Mindig ez van.

Csalódom egy csöppet.

Hiába hiszem, hibám

Nem követem el többet.

De nem is mindig enyém a tévedés.

Máskor, máshol egy pillanatnyi kétkedés,

És vége.

Aztán csak bámulom szívem,

Hideg lánggal égve

A gázrezsón.

Sótlanul hagyta ott a szakácsnő.

Valahol eltévedt a konyhában.

Mindig ez van

Az idő nincs mindig

1. verzió

Mindig ez van.

Semmire sincs idő.

Pihenés talajából undokul kinő

Egy feladat gomba.

Nyálkás, büdös és ronda.

Szaga betölti a szobát.

Ellopja a semmittevés kényelmes perceit.

Rosszul hangolt kabócaként zajong, meg serceg itt

A szobában.

Hová szabadidőm is zártam miatta.

Most vihetem a pajta mögé agyonlőni,

Az egész semmit tevés öreg testét.

2. verzió

Mindig ez van.

Elszöknek a percek.

Kifutnak éjjel a nyitott pajtából.

Időnek papírján töltőtoll serceg,

Kaparja a történelmet

Az ég jóvoltából.

Vagy nem voltából.

Ki tudja. 

Lényeg, mikor kéne

Nem halad semmi sehova.

Máskor mikor állni kéne

Az óra kilopja

Zsebemből az időt.

Volt egyszer egy...

... azt ez lett belőle

 

Mocskosul utálok elveszteni akármit. Legyen szó egy tollról, pénzről, vagy lakáskulcsról. Felnőtt életem során kétszer történt velem ilyesmi. Egyszer pénztárcát, egyszer egy tollat vesztettem el. (A pénztárca - vagy ózsdi szak-szlenggel szólva brifkó -, aztán meg is lett).

Odafigyelek a dolgaimra. Egészen máig.

Ma egy verset veszettem el. Mikor szembesültem e ténnyel csak meredtem magam elé. Nincs protokoll az ilyen helyzetre. Most komolyan, hány verset veszít el az emberiség egy év alatt? Legyünk nagyvonalúak, és mondjuk hogy százat.

"Elveszett versem keresem. A becsületes megtalálót kedvező leírásban részesítem!"

Egy lakáskulcs esetében például tudom mit kell tenni. "K" életezni, és "b"-szamázni. Kicsit toporzékolni, esetleg tarkón összekulcsolt kézzel magamba fojtani haragomat, hogy a hosszú évek során szépen rákká érlelődjön a szervezetemben.

 A hiszti végeztével zárat cseréltetni, de előbb lakatost, vagy jobb esetben pótkulcs tulajdonost hívni, a lakásba jutás végett.

Na de mi a lópikulát kezdjek akkor, amikor egy vers veszik el?

Persze nem volt a legjobb. Voltak hibái. Néhány szótag nem jött olyan jól ki egymással, mint ahogyan kellett volna. Néhány helyen a vesszők és pontok olyan véletlenszerűen feküdtek a sorok között, mint hétvégi, részeg, biciklis taták az árokban. A témája sem volt túlságosan új keletű. Talán még a nyelvi következetesség is hiányzott belőle. Valami hangról volt szó, ami a fejemben szól, és fikázza a verset, amit róla írok. Olykor a rímek is hiányoztak belőle, de az Istenit! Az enyém volt!

Nem. Nem papír alapú volt. Sajnos. Köszönöm technika, te csalfa, szifiliszes szajha! A nyomorult laptopomon volt, ami mit csinált? Hát volt pofája lemerülni! Tudom, tudom! Csak magamat okolhatom, mert ellustultam. Már nem viszem magammal mindenhova a füzetemet, tollamat és még pluszba még néhány tartalék tollat is. Helyette a semmivel sem könnyebb laptopot cipelem minden felé magammal. Ami azért jó, mert törékeny, áramigényes, nem bírja a vizet, de gyorsan lemerül. Ellenben a papír. Na, az bírja a gyűrődést!

Egyetlen előnye van a laptopnak, (ami szintén hátrány). Csak egyszer kell beleírni valamit. Mert ugye ha papírra vetem magvas és magasztos, olykor fennkölt gondolataim, az kézírásom miatt egyrészt olvashatatlan, másrészt a papírt nem tehetem fel az internetre. Na de! Még emlékszem azokra a régi, szép, békebeli, fekete-fehér időkre, amikor a papír alapról pötymörögtem szavaim a gépbe. Ilyenkor már egy javítást is eszközöltem egyből. Ollóztam, szerkesztettem, moderáltam, stilizáltam, sterilizáltam és konstelláltattam. (Meg még ilyen szép ősmagyar szavak.)

Lényeg a lényeg:

Volt egy versem.

Elvesztettem.

Cserébe halld panaszom.

Uff én szóltam,

Nyavalyogtam.

A technikát meg, megba...

Izé… Simogatom.

Virágok az ördög kertjében

A bába (folytatás)

A Bábával való találkozásom első része az alábbi linken olvasható:

http://ebenguba.blog.hu/2017/11/05/elso_latogatom_az_ordog_kertjeben

 

A játszma

 

- Furcsa a világ melyet teremtettél. - mondta a Bába, miközben megtette az első lépést - A fekete és a fehér örök, véget nem érő harcát nyögi földje. Hősök és gazemberek vérétől dús a fű, vagy épp miattuk terméketlenek sivatagai.

- Sokat gondolkodtam rajta magam is. - közöltem megfontoltan. Közben táltos paripáim egyike átszökkent parasztjaim feje fölött. Bár csak egy sima sakklépés volt, mindketten láttuk, amint ugrás közben sörénye az egyik hold sarlóját súrolja.

- Eleinte kissé unalmasnak találtam: Ballada egy újabb harcról, mely a jó és a rossz között zajlik. - hümmögtem. Közben próbáltam a játékra koncentrálni. Próbáltam kiszámítani lépéseit, hogy nyerhessek.

- Vajon ki győz a végén? - filozofálgatott, miközben egy általam kínált cigarettára gyújtott, majd lépett.

- Fontos ez? - kérdeztem ravaszkás tekintettel, s egy jellegzetes mozdulattal simítottam végig szakállamat - Az egyik kör végén ez, a másik kör végén az. - tettem még hozzá vállvonogatva, mert tekintetét továbbra is rajtam pihentette.

Egy ideig csend volt. A táblán folytatott küzdelem is abba maradt. Mint ha megfagyasztották volna a pillanatot. A világ egyik békés szeglete vonzotta magára figyelmünket. Eldugott kis sziget, mely a kutyát sem érdekli, nem hogy a két oldalt. A kavargó háborúskodás forgatagában, hol a két legnagyobb ellentét feszült egymásnak, egy gyorsan tovatűnő, békés pillanat mágnesként vonzotta magához figyelmünket. Semmi más nem volt ez, mint egy lánygyermek születése, egy piciny falu viskójában. Az anyai öröm és az atyai büszkeség fénye, túlragyogta az égő városok máglyáinak füstös vörösét.

- Őket nem én írtam bele a történetbe! - csodálkoztam, miközben kedvtelve szemléltem boldogságukat.

- Na és? - nézett rám olyan tekintettel, ahogyan a bölcs szülő szemléli oktalan gyermekét. - Ugye nem gondoltad, hogy csak neked van jogod e világ történetét alakítani? Hogy is kezdődik a könyv? "A mély űr végtelenjének egy szegletében öt, a mindenséggel egyidős sárkány utazott a vákuumban. Feladatuk világok és az élet megalkotása volt."

- Ők teremtették a világot. - bólogattam.

- Ők alkották az első két embert, akik egyfajta isteni minőségben tevékenykedtek Agranorban[1]. Az első két ember teremtette a többit, majd azok is tovább teremtettek. Hatalmas mágusok voltak mindannyian, kik nem csak a saját létsíkjukat, de a többit is képesek voltak akaratukkal befolyásolni. Az a mágikus erő, mit a láncon keresztül tőled kaptak, olyan szabadsággal ruházta fel őket, melybe se neked, se nekem nincs beleszólásunk. Ez a szabad akarat.

- Ugyan, hisz ha akarom, bármikor kiírom őket a világból, vagy semmissé teszem döntéseiket. - legyintettem nagyképűen, amit aztán nyomban meg is bántam, mert erre csak ennyit mondott:

- Már próbáltad, és hónapokra elakadtál a történettel. Döntéseiket is próbáltad már erőszakosan megmásítani. Az eredmény pedig ugyan az lett.

Mit gondolsz, a mi világunk írója miért szemléli olykor tehetetlen méreggel az eseményeket? A fénynek az a dolga, hogy eloszlassa a sötétséget, még a homálynak feladata a fény kioltása. 

A szabad akarat és a mágikus hatalom olyan erők, melyekkel sem egy Író, sem egy Bába és semmilyen más alkotó életforma sem tud mit kezdeni.

Ezután csodálkozom, hogy én vagyok az egyetlen olyan, akiről írtál, és aki jelen van a szobádban. 

Ezen az utolsó mondaton nagyon elgondolkoztam. Annyira, hogy nem vettem észre a játék folytatódik. Kevély királyom pedig hamar elvesztette egy gyalogját. (Akit persze egy pillanatig se gyászolt sem most, sem később.)

Lépéseim nem tudatosan tettem. Inkább világom hangjai súgták. Tulajdonképpen bábuim saját maguk vívták harcukat, mialatt én azon töprengtem, kiket látnék még éjszaka a házamban ilyen indokolatlan szívélyességgel.

Minek is tagadjam, volt egy-két kedvencem. (A Bába mondta, neki is akadt néhány ilyen.)

Pár igazán élettől fűtött, érdekes figura, akik olykor nem azt az utat járták, amit kijelöltem nekik, mikor a történetem vezérszálán dolgoztam. Az egyikük épp most veszett oda, zord bástyáim összeroskadásakor.

Ekkor kezdtem újra a sakkra figyelni.

- Vajon jó ötlet volt megengedni nekik, hogy a saját fejük után menjenek? - Kérdeztem. Közben kevély uralkodómat egy sakk helyzetből mentette ki, a következő hősi halott gyalogom. Ő is kedvemre való személyiség volt. Önként állt katonának, hol ott én tudósnak akartam látni, ki jobb hellyé teszi találmányaival Agranort.

- Az ilyen kérdéseket, hogy jó döntést hoztál-e, csak is a világodban élők képesek megválaszolni. A jó és a rossz küzdelme ebben a kontextusban csak is Agranorra korlátozódik. Mi olykor mozgatói, ám legtöbbször szemlélői vagyunk az eseményeknek. Átérezzük a szereplők fájdalmát, vagy örömét. Tudunk érzelmeikkel azonosulni. Olykor egy hányattatott életű hős szenvedéseit jobban tudjuk értékelni, mint a léha hedonizmus mézében fetrengő kéjúr élvezeteit.

Tapasztalatokat gyűjtünk csupán, melyek nem jók, s nem rosszak.

Elcsodálkoztam szavainak igazán. Ugyanakkor valami furcsa melankólia telepedett rám.

- Sokszor pedig jobb lenne állást foglalni. Néha azok oldalán, akik a világ szebbé tételének ügyét tűzték lobogójukra. Máskor azokén, kik az elpusztítására, vagy tönkretételére törekednek. Járnám a világ útjait. Barátokat és ellenségeket szereznék. Hagynám, hogy az események magukkal sodorjanak. Felemelkednék, majd elbuknék a történet szereplői között. Olykor szerelmes is lennék, máskor csak egy névtelen hulla, a háborús tömegsírok egyikében.

- Nem azért találtad ki a világot, hogy szereplőiden keresztül éld meg az ő érzelmeiket, szenvedésüket, örömüket?

- Nem tudnék oly gőgös lenni, mint ez a király. - böktem vezéremre. Asszonya már a Bábánál volt. Már nem tükrözte arca az anyai szeretet nyugalmát. Már szürke volt és vértelen. Férje pedig szinte közönyösen szemlélte családjuk maradványát: egyetlen közös gyermeküket.

- Pedig akárcsak én, a vezéred is fiatal kora óta ismered. Emlékszel még, mikor ideáktól fűtött ifjú volt? Mikor nem a hódítás, a háború vágya miatt igázott le másokat. Célja a népek egyesítése, és jólétük megteremtése volt. Felesége, a legszebb úri nő ki saját korában született, szintén ezért választotta őt. Hitt az eszmében melyet képviselt. Hitt benne, mint férfiban, mint férjben és mint királyban.

- Az én hibám, hogy ilyen gőgössé, hogy ilyen rideggé vált! - döbbentem rá, és ez a felismerés dühöt szült bennem. Legszívesebben felborítottam volna a sakktáblát, s széttéptem volna minden lapot, melyre világomnak valamely részletét írtam - Én állítottam túl nagy feladat elé, amibe beleroppant! Ezt pedig sem én, és senki más nem teheti már jóvá.

- Nem te hoztad meg a döntéseit. - közölte tárgyilagosan - Te csak szemlélted és írtál róluk.

- Pokolba a szabad akarattal! - kiáltottam, s már az sem vigasztalt, hogy a Bába vezére menthetetlen helyzetbe került. Királyomat már nem fogja vigasztalni az újabb győzelem, vagy az egységes világ. Egy megtört ember szemlélte seregeinek maradékát. Egy megtört ember, aki túl sokat áldozott a megszállottságának oltárán. - A szabad akarat börtön. Az emberi korlátoltság börtöne! - folytattam hevesen.

- Amit az apa felépít, azt a gyermek egyszer le fogja rombolni. Ő lesz a lázadó, ki anyja halála miatt akar elégtételt venni rajta. De mivel a király addigra már halott lesz, így kénytelen az ő művét, az ő rendjét lerombolni.

- A kör  rend és káosz között pedig töretlen marad. - összegezte, miután ujjával lepöckölte vezérét a tábláról - Mindez pedig már megtörtént, és újra meg is fog.

Közben ismét a konyhában találtam magunkat. Széken állva, a kredenc tetején kotorásztam, az utolsó üveg fenyőpálinkám után kutatva.

Mikor meglett, pohárba került, majd egy gyors Isten-Isten után a gyomromba. Eszembe jutott egy másik szereplő. Kissé sajnáltam, hogy nem az ő bohém és általában felszínes társaságát élvezem éppen.

"Koma, - így kezdte volna - a világ csak olyan marad amilyen mindig is volt. Lesznek benne mulatságok és lesznek benne szűkös napok. Amíg az ember képes megtalálni a heccet, addig nincs veszve semmi!"

Poharam kissé cinikus koppanással landolt az asztalon. Jellegzetes hangot hallatva pörgött még kicsit a talpán. Ahogy a görgés lassult, újra minden nyugodt lett. Már csak az eső kopogott a háztetőn, s a többi nesz érdeklődve hallgatta ittas dobjátékát.

Ez a hang különösen, az ilyen novemberi hűvösben, arra sarkallt, hogy tüzet rakjak kandallómban. Miután a tétova lángok bele-belenyaltak a nedveskés fába, már csak azok tébolyult táncára tudtam figyelni. Jobban mondva, egyszerre csak a lángokba való bámuláson kaptam magam. Mikor felnéztem a Bába nem volt sehol.

Maradtak hát a lángok és a világomon való töprengés.

 

_____________________________________________________________________________________

[1] A világom neve.