Aki olvasta Vonatjegy az ördög kertjébe című írásomat, (link lentebb.) Az akár ezt a folytatásnak is tekintheti. E szerzemény kapcsán, én sem tudom mit gondolhatott az író. Annyit biztosan, hogy ez egy eléggé jó novella ahhoz, hogy leközöljem. Úgy vélem ez is lehetne könyvem, Agranor krónikáinak az előszava. Íme.

http://ebenguba.blog.hu/2017/06/09/vonatjegy_az_ordog_kertjebe

A Bába

Valaki dörömbölt a kopott bükkfa ajtón.

Álmosan pislogva mentem megnézni, ki az. Még a papucsommal is szerencsétlenkedtem néhány percig, hisz a legédesebb álmából fölkeltett ember megengedheti magának a bágyadt lomhaságot. Odafele menet is hallottam a hideg eső kopogását a cserepeken.

Csoszogásom közben azon méláztam, hogy házamnak vannak bizonyos éjjeli neszei. Ezek a sötétség beálltakor barátként szólítgatják egymást, és engem. Az eső hangja csak alkalmi vendégnek számít. Általában közönyösen dobol a tetőn, akár egy részeg zenész, ki csak önmagát kívánja szórakoztatni játékával.

A villanyt felkattintva, egy ősz néni alakját láttam odakint, mely kissé valótlanul rajzolódott ki az eső függönyén keresztül.

Az ajtó jellegzetes, fáradt nyikorgással tárult fel kezem alatt. Kiléptem a verandára.

- Adj' Isten! - köszönt az ismeretlen anyóka, oly természetességgel, hogy egy pillanatra elfeledtem, az éjszaka közepén, egy eső áztatta nénit bámulok csipás szemekkel.

- Jó reggelt kívánok! - ásítottam és érdeklődve fürkésztem az idegent.

Már tudtam, két eset lehetséges. Vagy álmodom, és ez az egész csak az álmok közti gyors helyszínváltások egyike, vagy ez tényleg a valóság. Ez esetben nem árt a humor, melyet a szituáció abszurduma, hogy úgy mondjam elvárt tőlem.

Csend volt a válasza viszont köszöntésemre.

 - Kerüljön beljebb! - mutattam a veranda és a lámpafény száraz tere felé, kedélyes karlegyintéssel. E gesztusomon szintén meglepődtem. Mint ha csak minden napos eset lenne, hogy karom kecses intésével, ázott anyókákat invitálok verandámra, e sötét napszak kellős közepén.

Részéről továbbra is csend.

Kis csoszogás, majd a néni arcát felfedte előttem a sárga lámpafény.

Mit is tagadjam, nem volt a zsánerem.

Orra hosszú és göcsörtös, mint az öreg fák törzse. Szemöldöke dús, és össze-visszaálló. Bibircsók a bal orcán…

Egyszóval, nem egy kedves öregasszony benyomását keltette. Ugyanakkor volt a kisugárzásában, valami mamás. Az a fajta nagyanyai kisugárzás, ami a szeretet, a törődés és a megértés illatát hordozza.

.

Továbbra is, eső kopogás és részéről a némaság. Arca ráncai még is, valami derűs hálába fonták magukat. Csendessége pedig kíváncsivá tett. Olyas fajta kíváncsiság volt ez, melyet mindenki érez a nála idősebbek felé. Egy kérdés felhő:

Mit tapasztaltál, a nálaménál hosszabb életed során? Mit tudsz, amit én nem? Tudsz nekem valami hasznosat tanítani, vagy csak megbámulsz a te időd szemüvegén át, s ítélkezel, mert azt hiszed bölcsebb vagy?

- Ritkán fordul elő, hogy valakihez betérjek, a kezdet és a vég között. - volt később a köszönete, mikor végül megszólalt.

- Akkor ez most a vég, vagy a kezdet? - kérdeztem érdeklődve, továbbra is tojva a helyzet furcsaságára.

Válasza újfent hosszas csend.

- Sok olyan lélek van, aki kedves a számomra. - mondta végül, s azt vettem észre, hogy forró teával kínálom a konyhában, pedig az előbb még a verandán álltunk.

- Mindannyiótokat gyermekemként szeretlek, ám hajlamos vagyok abba a hibába esni, hogy kedvenceket választok. - közölte, s ahogy a teát kortyolta, annak gőzében a megbánás kék színei villantak egy pillanatra.

- Vannak azonban olyanok, akiknél az élet adása fáj jobban, mint sem annak elvétele.

, és nem értettem az egészet. Ezt nyilván valóan jól csináltam, mert kérdő tekintetemre újabb kimért válaszokkal felelt.

- Azok a gyermekeim, kik rám hasonlítanak s az én utamat járják, sokkal fájdalom teljesebben születnek a világra még is ők a kedvenceim. Tudom, ők is csak mulandók. Apró kis porszemek, az övemre kötött homokórában. 

Ahogy ránéztem, olyan érzésem támadt, hogy a végtelen kis szemeknek, mind ólom súlya van. Tudtam, itt egy-egy koppanás az alsó kristályüveg porában, igazi súlyt és jelentőséget képvisel. Sokkal több ez, mint apró szemek pergése.

Az órát szemlélve furcsa gondolatom támadt: "A homokszem és a vízcsepp édes testvérek, hisz mind a ketten a tengert, a tömeget, az egészet képviselik."

Az óra különös aurája, a szemek pergése megigézett. Mindegyiket volt alkalmam, s időm megfigyelni. Apró kis tükrök voltak. Minden élőlény életének tükrei.

Hernyókat láttam, kik bebábozódván saját életükben is képesek újra születni, s más alakot ölteni. Növények magvait láttam, amint parányiból faóriásokká, mamutfenyőkké növik magukat. Láttam kérészeket, egy napon át a Tisza hátán táncolni. S amint tetemük a Dunába, majd a Fekete-tengerbe sodródik. Elesége lesz más életnek, a más tükörszemek világában.

- Ki vagy te? - ámulatom oly mértékű volt, hogy még a formalitásokról - úgy, mint magázás -, is megfeledkeztem.

- A Bába.

E kijelentés ideges kacajt váltott ki belőlem. "A Bába." Ismerős volt a szó, de nem tudtam jelentését. Valami furcsa kifejezés asszonyokra, akikkel a születés és a halál is kapcsolatba hozható. Ennyit tudtam összecsikorgatni, agyam nehezen zakatoló fogaskerekeivel.

- Azt hiszem, nem teljesen értem. - hümmögtem idegesen kevergetve teámat, mely nem tudom, hogy került a kezembe, hisz az imént még a homokórát bámultam.

- Én vagyok az anya, ki úgy szüli meg, hogy tudja egyszer meg kell ölni gyermekét. Az utolsó kenet feladója. Az ki számtalan lelket segített e világra, s ugyanannyit is búcsúztatott el tőle.

- Bocsánat, de ez számomra azt a fogalmat, fedi le, amit a vallásos emberek Istennek neveznek. - szabadkoztam, magam sem tudom miért. Álmosságomhoz mérten, egészen jól érveltem.

- Ne légy nevetséges! - legyintett kioktatóan, s ismét egy nagymamára emlékeztetett.

- Én a Bába vagyok. Egyik világról a másikra segítem a gyermekeim, még Sors Apó az átmeneteknél támogatja őket. Vagy ha nem, hát hátráltatja. A halál pedig, egy magának való kedves ifjú, ki még nem becsüli azt, hogy dolgozhat, pedig munkája elengedhetetlen és értékes.

A Hang nővérek, pedig egy pajzán bagázs. Állandóan az emberek fülét csiklandozzák! Őket te és mások, külön-külön is az "Isten" jelzővel illetnétek, és nem járnátok még csak a valóság közelében se.

Leakasztotta övéről homokóráját, rutinos mozdulattal felpattintotta a tetejét, majd - máig nem tudom miképpen -, egyetlen szemet húzott elő belőle, s tartotta sárga körmei közt.

Az apró tükröcskében, saját tekintetem láttam visszaköszönni.

- Számtalanszor tetted már meg az utat, a két kristályüveg között, s én minden alkalommal ott álltam melletted. Néha még emlékeztél is rám az átkelések után. Néha hálás voltál, néha gyűlöltél, pedig csupán a dolgom végeztem.

- Régebben, mint ha említettelek volna téged valahol… - morfondíroztam, s aprót kortyoltam a még mindig gőzölgő teából.

- Igen. Volt egy könyved. Ott írtad le részletesen munkaköröm, s társítottál néhány igazán érdekes gondolatot körém. Azért jöttem hozzád, s kértem menedéket az eső elől, mert reméltem még emlékszel ezen gondolatokra. Úgy véltem a mostani személyed talán nem ítélkezik, tán nem néz rám undorodva, mint általában a többi gyermekem.

Tekintetem még mindig a homokszemen időzött. Az apró kis tükröcskén, mely most a fiatal énemet mutatta, amint számítógépe klaviatúráját püfölve ad éppen életet egy szereplőnek a könyvében. Egy szereplőnek, kivel a többi soha sem fog találkozni. Kit csak legendákból fognak ismerni. Egy magányos öreganyó, aki egy hatalmas fa tövébe épített kunyhójában lakik, s csak elvétve fogad vendégeket. "A Bába." Jutott eszembe akkor a név, mellyel egykor őt illettem.

- Emlékszem! - kiáltottam izgatottan.

Az akkor egy jó nap volt. Azon ritka napok egyike, mikor az ember egy jókora csókot kap a múzsától. Mikor egy jó írás, gondolat, vagy karakter születik.

Hitetlenkedve méregettem teám gőzködén át.

- Miért vagy itt? - kérdeztem végül.

- Mondtam, menedéket kerestem az eső elől. - ismételte magát türelmesen. Arcán azonban látszott, hogy kérdésem fölöslegesnek tartja. Mi másért is lenne itt. Ez ült tekintetében.

- Mit vártál? - kérdezte mosolyba rendezve ráncai seregét.

- Nem is tudom. - vakartam fejem búbját, kissé tanácstalanul - Ritkán keres fel egy karakterem azért, hogy menedéket leljen nálam.

- Mehetek máshova is.

- Nem erről van szó, csak…

- Ha mindenképpen szeretnél valami komolyabb, vagy éppen bonyolultabb mögöttes jelentést aggatni találkozásunk vállfájára, hát legyen! - legyintett nagyvonalúan - Tegyük fel azért jöttem, hogy elbeszélgessek veled, mint Bába az íróval. Mint "lelkeket a világra szabadító, majd onnan elkísérő" a "karakterek kreálója, s karakterek elpusztítójával".

- Hangzatos címek! - nevettem fel, majd meg is bántam, mert a rázkódástól forró ital a kezemre löttyent és megégetett.

- Sok a közös bennünk. - vont vállat, s ujjai egy csettintésével megszűntette fájdalmamat - Elég ahhoz, hogy akár barátok lehessünk, vagy épp esküdt ellenségek.

- Lehetnénk sakk partnerek! - mondtam tréfálkozva. Felrémlett bennem egy emlék nagyapámról, kivel sokat sakkoztam. Ő mesélte, régen az egymástól távol lévő emberek, a posta segítségével sakkoztak. Mindig elküldték az aktuális lépésüket levélben, s ha izgatottan nem is, de várták a másik válaszát.

- Ha azt szeretnéd…

Egyszerre a dolgozószobámban voltunk. Nem a mostaniban, hanem egy régebbiben. A fabútorok meleg színei, s illata, a szobanövények zöldje, és a régi szőnyegekből áradó úri-vörös szín mindig is nyugtatóan hatott rám.

Két kényelmes bőrfotelben ültünk. Közöttünk dohányzó asztal, rajta hamutartó. Abban egy általam félig elszívott cigaretta füstölgött, saját bágyadtan szürke hamujába mártva parázsfejét. A hamutál mellett világom térképe, mezőkre osztva, azon pedig faragott fafigurák sorakoztak.

- Sokan az élet játékának tartják a sakkot. - bölcselkedtem teljesen fölöslegesen, hogy az újabb gyors helyszínváltás felett érzett zavaromat, valahogyan leplezni próbáljam.

- Lehet benne valami. - hagyta rám, miközben a táblát bámulta, első lépését fontolgatva.

A kis fabábúk arca - ekkor vettem csak észre -, mind valamilyen erőteljes érzést ábrázolt.

Királyom méltóságteljes gőggel szemlélte birtokát. Mellette asszonya, az anyai boldogság illatos színeiben pompázva. Megdöbbentett bástyáim harciassága, futóim pőre szemtelensége, és két lovam tüzes vadsága. Parasztjaim kemény állhatatossággal tolongtak egy sorban. Ajkukon szilaj csatakiáltás. Szemükben az igaz honvédők bősz lángjai égtek.

Uradalmam, zord hegycsúcsok, tág, dúsan termő mezők, és bővizű folyamok. Ismertem minden fűszálat, minden halat, minden hegyet fehérítő hópelyhet. A világ az enyém volt, s kész voltam harcba szállni érte.

A játszma megkezdődött.

Illusztrálta: Bak Vivienn és Hegyessy Bercel. Hálás köszönet nekik!