Írnék néked szépet,

Valami őszintét.

Kedveset, mit égbe üti

Szerelemnek szegét.

Mesélnék egy világról,

Nyíló virág tenger.

Arról, mi van ha szert él,

Majd szert etet az ember.

Mesélnék egy gyermekről,

Ki mert nagyot álmodni.

Bizalommal sötétben

Gyertyalángot gyújtani.

Félve, picit remegve

Tartotta a lángot.

Vágyva nagyon boldogságra,

Mit könnyes szem nem látott.

Írnék néked bánatról,

Mit elnyelt a tó tükre.

Nádszálak közt bújt el,

Majd megpihent örökre.

Elbújt a bú nyárfák

Őszi lombja közé.

Majd égi lélek lenyúlt,

S megfogta a kezét.

Arcát simogatva,

Másik síkra hívta,

A bánat pedig megörült,

A boldogságba hívva.

Írnék még majd neked.

Föld öleléséről.

Feketéből fakadt

Fák növéséről.

Teremtő tett teret,

A tértelen világba,

Így nőtt mégnagyobbra

Szerelmünk virága.

Írnék néked szavat.

Élő érzés hangját.

De minek visszhangoznék

Elefántból hangyát?

Köztünk is megszületett,

Az Isteni béke.

Legyen ezen írás

Záloga, emléke.