Valószínű mindenki ismeri az alábbi bölcsességet:

„A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra.”

Ezt annyival egészíteném ki, hogy ugyanakkor a sajátját mindenki a legpuhább, négyrétegű wcpapírral törölgeti. Langyos vízben mosogatja, fényezgeti, ken rá drága hidratálókrémeket és több időt fordít a dédelgetésére, mint egyéb ennél jóval fontosabb dolgokra.

Manapság abban a tévhitben élünk, hogy igen is fontos a véleményünk. Ennek eredményeként piros seggű páviánokhoz hasonlatosan rohangálunk mind a fizikai, mind az "onlány" világban és egyedien ápolt kis likunkat próbáljuk, minél több másik egyed arcába tolni. Mind ezen mondandót borzasztóan egyszerűen - mondhatni hanyag intelligenciával - megfogalmazva, sokszor csak egy emoticon-t odavetve, az internetes önkifejezés evolúciójának a koronája gyanánt. A lényeg hogy az ÉN nevem is szerepeljen a cikk alatt. Teljesen mindegy, hogy én vagyok a háromszázhuszonkettedik aki odaírja: „de édi” a lényeg hogy az ÉN kloákám is ott díszelegjen!

Fontos a véleményünk, hisz demokrácia van. A tömeg dönt, a tömeg megnyilvánulhat. ...Mert mindenki számít! (Próbáltam, de nem tudtam röhögés nélkül leírni.)

Fontos a véleményünk, mert már csak ez maradt nekünk. A szabad akarat utolsó bástyája, az egyént a tömegtől elválasztó határmezsgye, az emberi egyediségünk egyik eklatáns példája és éke, hisz a gondolkodás módot hivatott bemutatni.

Ugye benne van a szóban a vél, vélekedik ige, mely az onlány - és sokszor haszontalan - szinonima szótár szerint a következőt jelenti: véleményt alkot, véleményez, véleményt formál, megítél. (Felejtsük is el nyomban a fenti szinonimákat, mert az, aki a „tornádó” helyett megfelelőnek tartja a „vihart”,” tájfunt”, „hurrikánt”, az nem érdemli meg a szinonima szótár elnevezést, hívjuk inkább a laikusok szó-lerakatának)  Ami kimaradt a sorból, pedig a legfontosabb: így gondolkodik valamiről/valakiről. Nem pusztán egy ítéletről van itt szó. Magába foglalja az egyén összes tapasztalatát az adott témakörben, s ami még fontosabb e tapasztalatok megmérettethetők, kiegészíthetők, vagy akár el is dobhatók más emberek vélekedésének a tükrében.

Fontos a vélemény, de mára már ezt is sikerült elbagatellizálni. Semmit mondó kommenté, vigyorgó fejjé, vagy „matricává” fajult. (A grammatikát és a stílust inkább nem is kezdem el boncolgatni, egy: én se tudok hejjesen irni, igy hát ne ítéllkezekk más fellett; kettő: mert nem és kész.)

 E blogon az én kis piros ülőgumóm fog díszelegni cikornyásan cicomás szóvirágok képében.

 Ha már így rám tereltem a szót, talán néhány mondatban ildomos lenne bemutatnom…na nem így és nem ezt, hanem önmagamat:

A legtöbben Dávidként ismernek. Ez nem véletlen mivel szüleim e névvel illettek, s valahogy rajtam maradt. Hívnak még Mákinak, Dávidkának, extrém esetben pedig tündérvirágos-rózsakertecskémnek, de e vétséget csak a nagyanyám követi el férfiúi önbecsülésem és nevem ellen.

Mesterségem címere: toll és hamutál.

Ez annyit tesz, pályakezdő író egy egyelőre kiadatlan regénnyel, számtalan verssel és néhány novellával felvértezve.  Verseim nem egyszer dalszöveggé „fajulnak” melyeket az általam pengetett elektromos gitár lágyan hangolt, ám még is kellően torzított nesze szokott kísérni. Szóval igen, két olyan „szakmát” választottam magamnak, mely az esetek jelentős részében korgó gyomrot, szakadt ruhákat, olcsó sört és hideg otthont eredményez.

Igen fiatalon, tizennégy évesen láttam neki az írásnak, akkor még ifjonti tűztől fűtötten, talán túl hevesen is. Nem titkolt céljaim a következők voltak: pofátlanul sok pénzt keresni, világhírű, többrészes regényt kiadni, melyet aztán megfilmesítenek, s még több pénzt keresni. Új műfajt alkotni az irodalomban. Esetleg egy Nobel díjat is bezsebelni.

Tizenkét évre rá, kissé lehiggadva  az alábbiak szerint módosultak e célok: kiadni a könyvet, ha van rá lehetőség akkor több nyelven. Megírni a következőt, s azt is kiadni. Közben pedig nem éhen halni. Természetesen nem zárkózom el a pofátlanul sok pénzkeresés idillinek tetsző lehetőségétől sem, ugyanakkor azzal is tisztába kellett, hogy kerüljek ez koránt sem egy olyan egyszerű „egylépcsős” folyamat, mint ahogyan annak idején elképzeltem.

Egyéb motivációim voltak-e?

Kitűnő kérdés! Voltak. A felhők a szerelem és a lustaság.

Lustaság: Már ifjú koromban munkakerülő akartam lenni. Ez azon általam még nem bizonyított tudományos állításnak köszönhető, miszerint az ember nem arra született, hogy 8-12 órákat gürizzen valami munkahelyen. Úgy véltem megtaláltam a megélhetés legegyszerűbb formáját, hiszen azt csinálom amit szeretek, nem megterhelő, a magam főnöke vagyok és egyéb, hasonló előnyök. Ez egészen addig így is volt míg a regény el nem készült, s kezdődött a javítás. Ekkor utáltam meg a főnökömet, mert folyton a munkával csesztetett… Ekkor jöttem rá, hogy a szerkesztgetés talán épp oly lélektelenül monoton és rideg tevékenység, mint egy multinál robotolni, nyakkendőben a neonfény rideg villódzásában.

A szerencse azonban egy jó barát gúnyájába bújva hamar a segítségemre sietett, korrigált, s így elérkeztem életem és írói munkásságom jelenlegi szakaszához.

A felhők és a szerelem: a tizennégy évesek gyakran szerelmesek. Ezt talán már a Brit tudósok is kimutatták. Én is egy ilyen tizennégy éves voltam. Innentől kezdve az eszközök - nyár, Tiszta-tó, szép leány - adottak voltak, szinte egyenes út vezetett az íráshoz. Hát nem egyértelmű? A hőség fürdést kívánt. Én a lányt. Szerelmes andalgásunk közepette vigyázó tekintetem Párizs helyett az égen nyugtatám hol a felhők rorsach tesztje ezúttal lelkem egy igen furcsa zugába engedett bepillantást. Valami arra késztetett, hogy a felhőben látott történetet leírjam, s a lánynak is imponált mikor felelőtlenül így szóltam: „Könyvet fogok írni.”    

Utólag már nem tudom, hogy a lány által gerjesztett ihletettségi állapot, a Tisza selymes vize, a felhők, vagy az azok mögött megbúvó Isteni jel volt-e mely előhozta belőlem az írói hajlamot, de a szellem akkor végérvényesen kiszabadult a palackból. Azóta sejtem, hogy erre születtem. Aztán hogy jó író vagy rossz-e, azt nem az én posztom megítélni. Az én szerepem a tevékenység élvezése, s az ilyenkor felszabaduló boldogság meglovagolása.         

 E blogot az alábbi okokra hivatkozva kezdtem el írni:

1. Nemrégiben – vagy tizennégy órája – egy rokonom ezt javasolta. Hisz annyi baromnak van már manapság blogja…! A javaslat részét képezi egy nagyszabású hadműveletnek, melyhez képest a Normandiai partraszállás kellemes kis nemzetközi piknik volt csupán, s melynek a végén megírt történetem nyomtatott formában fog visszaköszönni rám. Előtte azonban sok minden marhaságot kell ide írnom, hogy megismerjetek, szponzorokat szerezzek, s ne egy „alsópolcos ismeretlen író újabb fantazmagóriája” kategóriájú mű kerüljön ki a kezemből.   

2. Íróként kötelességnek érzem a nyelvünk értékének megóvását, ezért törekszem a szleng és a modern jövevényszavak (lájk, yolo sötöbö.) használatának kerülésére, s erre buzdítom a környezetemet is. Titeket is erre foglak! NINCS YOLO VILÁGOS!?

3. Egyébiránt is szerettem volna valahova kilapátolni a fejemben hangyamód rohangászó, zizegő gondolatokat.

4. Volt egy együttesem, melynek az Ebenguba nevet adtuk. Ezzel tisztelgek az "emlékünk" előtt, ugyanakkor imádom ezt a szót, s akár csak egy .38-as Smith & Wesson revolvert  ezt is el kellett sütnöm valahol. És ha már a nyelvgardírozás szót tűztem lobogómra - s ennek jegyében mészárolom majd a kigyúrt sárkányokat és ismerkedem romlott erkölcsű királylányokkal -, remélem lesz olyan aki nem tudja mit jelent ez, az Indul a bakterházban is hallható kifejezés , mert akkor már is adtam valamit az emberiség egy részhalmazának.