Felvezetés
Véget ért a szokásos téli álmom. Tudom, soha sem jelentem be a szünetet, de még is megtörténik. Ihletem fehér mormotája a minap, azonban újból meglátta árnyékát, mikor is előmászott odvából, üregéből...
Vagy mit tudom én, épp hová volt bevackolva. Ebből született egy igen érdekes szerelem szimuláció. Szabad vers formában.
Ímhón Bendegúz, az ihletmormota! (Már nem fehér, újra ki kell majd mosni!)
Hák
Ha itt lennél…
Kivetkőznék belőlem.
Meghámoznám húsom.
Sejtenként adnám át magam,
Hogy csak belőlem jusson.
Elvakultan ugranék utánad, mélynek ásító vágyába.
Az esés közben még énekelnék is.
Veszett szívek, tétova nótáját ordítanám.
Ha földet érnék…
Beverném bal könyököm egy szavadba.
Válaszomon ruganyosan pattanna.
Póráztalan eszem, szitok kutyák hátán futna messzire.
Szétzúzott csontjaim porát egy őrült drogos szívná fel.
Mámoros röhögésben zuhanna kómába,
Majd ő is dalra fakadna.
Ha beléd költöznék…
Sercegő szúként marnék, szép mintákat gondolataidba.
Éhség égető érzését kelteném benned.
Vágynád bőröm ízét.
Sivatagi zarándokként
Szomjaznád minden mozdulatomat.
Légzésem ütemére tágulnának orrlyukaid,
Még akkor is, ha egyedül talál a holdfény.
Ha beléd halnék…
Lelkem még az ördög sem kaparinthatná meg.
Megszállottad lennék.
Csak te járnál fejemben.
Minden percem neked tenném félre egy nejlonszatyorba.
Még magamról is lemondanék.
Sóhajokat vetnék nedves földbe.
Vágyak vegyszerével gyomirtóznám gyümölcsüket.
Ha elengednénk egymást…
Üres tekintettel bámulnád a repülők kondenzcsíkjait,
A hajnali, álmatlan égbolton.
Az üveg alján keresném mosolyod,
De ott csak könnyeket lelnék.
Minden szembejövő emberben mozdulataim látnád.
Ihletettség nélkül rónám a céltalan utcákat,
Kopasz fák ágai közt keresve hangod.
Az eső sem úgy esne ránk többé,
Mint mikor még itt voltál nekem.
És én beléd költöztem, beléd haltam.
Majd elválasztottuk földutunk keréknyomait.