Mocskosul utálok elveszteni akármit. Legyen szó egy tollról, pénzről, vagy lakáskulcsról. Felnőtt életem során kétszer történt velem ilyesmi. Egyszer pénztárcát, egyszer egy tollat vesztettem el. (A pénztárca - vagy ózsdi szak-szlenggel szólva brifkó -, aztán meg is lett).
Odafigyelek a dolgaimra. Egészen máig.
Ma egy verset veszettem el. Mikor szembesültem e ténnyel csak meredtem magam elé. Nincs protokoll az ilyen helyzetre. Most komolyan, hány verset veszít el az emberiség egy év alatt? Legyünk nagyvonalúak, és mondjuk hogy százat.
"Elveszett versem keresem. A becsületes megtalálót kedvező leírásban részesítem!"
Egy lakáskulcs esetében például tudom mit kell tenni. "K" életezni, és "b"-szamázni. Kicsit toporzékolni, esetleg tarkón összekulcsolt kézzel magamba fojtani haragomat, hogy a hosszú évek során szépen rákká érlelődjön a szervezetemben.
A hiszti végeztével zárat cseréltetni, de előbb lakatost, vagy jobb esetben pótkulcs tulajdonost hívni, a lakásba jutás végett.
Na de mi a lópikulát kezdjek akkor, amikor egy vers veszik el?
Persze nem volt a legjobb. Voltak hibái. Néhány szótag nem jött olyan jól ki egymással, mint ahogyan kellett volna. Néhány helyen a vesszők és pontok olyan véletlenszerűen feküdtek a sorok között, mint hétvégi, részeg, biciklis taták az árokban. A témája sem volt túlságosan új keletű. Talán még a nyelvi következetesség is hiányzott belőle. Valami hangról volt szó, ami a fejemben szól, és fikázza a verset, amit róla írok. Olykor a rímek is hiányoztak belőle, de az Istenit! Az enyém volt!
Nem. Nem papír alapú volt. Sajnos. Köszönöm technika, te csalfa, szifiliszes szajha! A nyomorult laptopomon volt, ami mit csinált? Hát volt pofája lemerülni! Tudom, tudom! Csak magamat okolhatom, mert ellustultam. Már nem viszem magammal mindenhova a füzetemet, tollamat és még pluszba még néhány tartalék tollat is. Helyette a semmivel sem könnyebb laptopot cipelem minden felé magammal. Ami azért jó, mert törékeny, áramigényes, nem bírja a vizet, de gyorsan lemerül. Ellenben a papír. Na, az bírja a gyűrődést!
Egyetlen előnye van a laptopnak, (ami szintén hátrány). Csak egyszer kell beleírni valamit. Mert ugye ha papírra vetem magvas és magasztos, olykor fennkölt gondolataim, az kézírásom miatt egyrészt olvashatatlan, másrészt a papírt nem tehetem fel az internetre. Na de! Még emlékszem azokra a régi, szép, békebeli, fekete-fehér időkre, amikor a papír alapról pötymörögtem szavaim a gépbe. Ilyenkor már egy javítást is eszközöltem egyből. Ollóztam, szerkesztettem, moderáltam, stilizáltam, sterilizáltam és konstelláltattam. (Meg még ilyen szép ősmagyar szavak.)
Lényeg a lényeg:
Volt egy versem.
Elvesztettem.
Cserébe halld panaszom.
Uff én szóltam,
Nyavalyogtam.
A technikát meg, megba...
Izé… Simogatom.