Mára egy grandiózus, mélyenszántó, tömegeket megragadó eszmefuttatásra készültem. Aztán egy egyszerű emberi emóció az egész számításomat felrúgta. Fel! Méghozzá oly erővel, hogy jelenleg már távolodóban nézi a Hold sötét oldalát; suhanván tovább megállíthatatlan, 300ezer kilométer/másodperces sebességgel a Naprendszer határa felé.

Ez az emóció a - depresszió fogalmának álruhájába bújt - önsajnálat.

"Áhá!" - kiáltottam.

Hiába vette fel a bajusz-szemüveget, s torzította el a hangját köszönéskor. Hiába a depresszióra hajazó, feltűrt gallérú szürke, ballonkabát. Lelepleztem!

Le bizony! Csak épp kezelni nem tudom. Bár az igazat megvallva, nem is akarom. Nem tudom hányan vagytok így vele - aki nem, azoknak lehet elsőre furán hangzik -, de néha még az érzelem kezdetekor megadatik, hogy az ember eldöntse: akarja-e, vagy nem. (Nyilván itt most nem a kontrollálhatatlan dühre, a mélységes gyászra, esetleg egy félórás röhögő görcs okozta eufóriára, netán-tán az igazi mániákus depresszióra gondolok.) Ezek kisebb, de gyakorláshoz hasznos érzelmek, melyek kezelése hiszem, hogy a kulcsot jelenti az imént zárójelbe felsorolt "nagyok" kezeléséhez.

Jómagam jelenleg a "kicsikkel" bajlódok. Ám remélem egy nap római császárként, pusztán a hüvelykujjam segítségével dönthetem majd el, egy ilyen "emóció Maximus-nak" a sorsát, melyet a lélekjelenlét arénabajnoka a földre küldött és vérezve várja az ítélet kihirdetését.

Miért döntöttem úgy hogy sajnálni fogom magam? Tudod milyen rég volt már erre okom? Az ember néha megérdemli, hogy így nyalogassa az egóján keletkezett, vélt vagy valós sebeket! Megérdemli, hogy fölösleges sóhajtásokkal, feltűnően látványos, szenvedő gesztusokkal - erre nyitott, más egyének esetén - két, vagy többszemélyes intenzív drámajátékkal terelje magára a figyelmet; és sütkérezhessen az emberi szánalom délutáni, bágyadt napsütésében. Én nem a napfürdőre vágyom, csupán az érzelem újbóli megtapasztalására. Hisz amit az ember átél, vagy megél arról tud a legmeggyőzőbben írni. (Máskülönben úgynevezett "fantáziára" van szükség, melynek a mennyisége egyénenként változó.)

Persze, biztos hogy most mindenkiben a következő kérdés merült fel: Minek okán döntött úgy Dávid, hogy sajnálni fogja magát?

Azért mert: ősz van, esik az eső, sötét van, pontosabban: már este fél nyolckor sötét van (!); a barátok és  családtagok egyetemre/külföldre/dolgozni - meg még mit tudom én hova mentek -, az ország, s világ minden távoli zugába. A tablet-em elromlott, s elfogyott az a finom whiskey is amit kedvtelve szoktam kortyolgatni... Nap estig lehetne folytatni, ám komolyabbra fordítva a szót az igazi ok: a boldogság fantomfájdalma©. (Azért "körbencé" mert saját elnevezés és hátha egyszer majd milliókat fog érni...)

A boldogság fantomfájdalma az általam vizsgált embereken (értsd magamon, rajtam és csak is önmagamon) általában egy viszonylag hosszú ideig tartó, intenzív boldogságérzet után jelentkezik. Mondjuk egy hétvége kettesben a kedveseddel, esetleg egy hét nyaralás a családdal, de akár egy jó könyv legkiábrándítóbb része a "VÉGE" címszó elolvasása után is megmutatkozhat. Ilyenkor az ember úgy érzi, mint ha lelkének egy részét eltávolították volna. Valahol a mellkas elülső részén, a szív magasságában ez sajog, hiányzik, űr van helyette... Részletesebben már csak úgy tudnám leírni: "Nem tudom mi ez, de rossz!" Ha pedig egy pillanatra is egyedül maradsz a gondolataiddal, nem kötöd le magad eléggé, vagy csak meghallasz egy számot a rádióban, ami a boldogság-amputácíó előtt történt... Véged van!

Ha már beszéltem a problémáról, akkor annak enyhítéséről is illene szót ejtenem, bár teljes megoldást nem tudok kínálni:

1. Tedd azt amit én: merülj bele! Fokozd az intenzitását, még annyira nem fáj hogy üvöltenél, majd ragadd meg és zárd bele egy versbe, dalba, festménybe, bármibe aminek köze van az alkotáshoz és hozzád. Mindezt az Üvegtigris c. film egy örökzöld mondatának a jegyében, melyet a pontos ismeretek híján nem szó szerint közlök: "Ha már a földön vagy, szedjél fel onnan valamit."

2. Ülj le beszélgetni valakivel, de nehogy szóba hozd a bajod! Az ő problémáiról beszélgessetek, neki mi nyomja a lelkét, mi történt vele és hasonlók. Ha ilyen ember nincs a közeledbe, akkor irány a legközelebbi park, vagy erdő és addig ölelgesd a fákat, amíg figyelmedet magadról végre a külvilág felé irányítod.

3. Nézz egy vicces filmet, vagy sorozatot. Hallgass kabarét, olvass valami vidámat, lényeg hogy röhögj! Boldogságfüggő, narkós lelkünk így csökkentett dózisú boldogságszert kap, akár csak az elvonók népe, így a tünetek is csökkennek!

Szerény személyem ilyenkor borozni szokott, s fennkölt marhaságokat firkál egy papírra, melyeknek utána vagy létjogosultságot ad, vagy a kandallóban való begyújtáskor veszik ki a részüket, az otthon melegének megteremtésében. 

Az egyik ilyen alkalommal egy Macskának köszönhetően, egész tűrhető versszerűséget sikerült "monitorra vetnem", mely a pontot fogja helyettesíteni mai eszmefuttatásom végén.

Az alábbiakban egy viszonylag friss, néhány hete írt, egyoldalas novellát prezentálok majd. Lustaságom okán általában ez a terjedelem esik legjobban közel a szívemhez.

Előszó gyanánt meg kell jegyeznem, az alábbiakban leírt, nyitott nézőpontot néhány éve még sajátomnak tudtam. Aztán - magam sem tudom az okát miért - egyszer csak elállítódott a fókuszom, s inkább a negatív eseményekre koncentráltam. Bosszankodtam, ítélkeztem, nyűglődtem magamban... Gondolom mindenki volt már ilyen kedvében.

Tudom nincs se anyák, (se lépcsőházak) napja, azért a hétvégi szünetem előtt még közlöm az alábbi írást. Aki ezt túl rendetlennek találja az várja meg valamelyik nevezetes napot, s csak akkor térjen vissza rá! 

A lépcsőházakról és az anyai szeretetről

Ma valami megváltozott. Jártam Budapest utcáit és egyszeriben, mint ha könyvet olvasnék (vagy írnék) mindennek láttam  a történetét. A kövek okkal kerültek a szürkületi „nyarancsot” öltött júliusi pázsitra. Valaki oda vitte, dobta, hordta őket. Mindegyik máshogyan, s más által került oda. Az égen elsuhanó madarak, nem csak feltűntek, de egyszerre volt céljuk, fészkük és észrevétlen életük, mely mindenki más - nem emberi lény számára nyilvánvaló -, csak fajunk többségének tűnik semmiségnek.

Az utca sokasága, s az egyének különféle tettei már nem bosszantottak, vagy öltöztek láthatatlan közönybe. Anyai szeretetet, baráti gesztusokat, zárkózottságot, örömöt, ÉLETET mutatott. A felfedezés nagyjából olyan kontrasztos volt, mint mikor Dorothy a tornádót meglovagolva a szépiából "kolorlandba" nyitja enyhén szél-tépett házuk ajtaját. Nem tagadom, nem tagadhatom, hogy az életnek e nyüzsgése ott volt eddig is. Csak én lettem rá vak.

Az általam ismert lépcsőházak adott napszakban olyan különbözőek. Persze általában csak átrohanok rajtuk mindenfajta érdeklődés, vagy epifánia nélkül. Az élet egy lépcsőházban –és úgy általában - sokszor tud zavaró lenni, mint egy zsák tele hangyákkal, amit a seggünkre varrtak… Zajok, szagok, fények (vagy épp azok hiánya) MÁSOK, úgy értem más  élőlények.  S persze azok zajai szagai fénye, vagy sötétsége és még egyéb dolga, melyeket ezen írásban értelmetlen lenne felsorolni.

De mikor aztán egyszerre mesélhető története lesz… Persze a lépcsőháznak, s nem az életnek. Ugyan ez az életnél is elég sűrűn bekövetkezik, de én a lépcsőházaknál tartok ki konokul. Az élet történetének boncolgatását, miértjeinek megértését nem csak én, de az emberiség is műveli. Közös feladatunk e tett. Ostoba és nagyképű  lenne ezt a hobbit egyénileg űzni. Hétmilliárd pofa se elég hozzá. Bár a legtöbbjük sokkal ostobább nálam.

Ez kérem nem nagyképűség, ez tény! Ez esetben nem egy a hétmilliárdhoz, hanem hétmilliárd az egyhez az esélye. Nem túl nagy a képem, ha azt mondom: hatmilliárd embernél okosabb vagyok. Sőt azt is megkockáztatom, csak 10 ember okosabb nálam. Senki nem haragudna rám, hisz mindenki a 10 ember közé képzeli magát. Én legalább is biztos. Azaz biztos hogy ezt tenném. De ugyanakkor sokszor még nálam is okosabb vagyok!

Most térjünk vissza a lépcsőházakra, mert nem szeretném ha a kezdet már is valami nárcisztikus "ön-seggnyalássá" fajulna. Ez csak jövőbeli tervem. Először le akarom nyűgözni az olvasót, hogy utána már kedves kis bugyutaságként könyvelje el egoizmusom – akár egy háromévesnél aki, azzal henceg, hogy ő a legerősebb a világon -, s ne nézzen önimádó bunkófinak.

Ma  különös pillanatot éltem át az egyik ilyen – tudod, az a belsőteres, négyemeletes, egyliftes, „összeswcablakegytérbenyílik” ház – fel-leközlekedő terében. Igen ez egy szó. Az  „összeswcablakegytérbenyílik” egy többszörösen összetett, de EGY szó! A békét éltem át. A zavaró zajok zuhataga egyszerre minősíthető, értelmesen következetes, szimfóniává lágyult. Az alkonyi fények különös melegséggel látták el az amúgy rideg, fehér falakat. A készülő ételek illata lustán ülte meg a kánikula utáni enyhe meleget.

Aztán ugyan ezt a békét éltem át a 102-es buszon. Narancsfények által kedélyesre festett jóemberek, udvariasak, ám még is közvetlenek, nem öltöznek a formaságok rideg gúnyájába. Egy fiatal anyuka a babájának dúdolt halkan, a busz zajaitól szinte alig hallhatóan. Ilyen hangja van az anyai szeretetnek, az arannyal átitatott narancs fény pedig a színe lehet. E szeretet illata az anyák egyéni illatához kötött, szóval  arra most mindenki kénytelen lesz visszaemlékezni. Lehetőleg mindenki a sajátjára.

Az anyai dúdolásnak ilyenkor szaga lesz, színei és szinte már tapintható… Nem hiszem, nem hihetem hogy van ennél erősebb emberi érzés. A legszebb benne, hogy mi férfiak is ismerjük, hisz az anyák általában – legyen olyan amilyen – így szeretik fiaikat, akik ugyanilyen intenzíven tudnak utána szeretni, hisz eltanulják. Köszönet ezért a világ minden anyukájának! Ti tanítottatok meg minket az egyik legszebb emberi érzelemre. Mely őszinte és minden okot, feltételt figyelmen kívül hagy, mivel  túlmutatnak a racionalitáson. Persze erre is van egy racionális indokunk: fajfenntartás, de anyai szeretet a szó előtt is létezett. 

Isten áldja hát az anyukáinkat!

Valószínű mindenki ismeri az alábbi bölcsességet:

„A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra.”

Ezt annyival egészíteném ki, hogy ugyanakkor a sajátját mindenki a legpuhább, négyrétegű wcpapírral törölgeti. Langyos vízben mosogatja, fényezgeti, ken rá drága hidratálókrémeket és több időt fordít a dédelgetésére, mint egyéb ennél jóval fontosabb dolgokra.

Manapság abban a tévhitben élünk, hogy igen is fontos a véleményünk. Ennek eredményeként piros seggű páviánokhoz hasonlatosan rohangálunk mind a fizikai, mind az "onlány" világban és egyedien ápolt kis likunkat próbáljuk, minél több másik egyed arcába tolni. Mind ezen mondandót borzasztóan egyszerűen - mondhatni hanyag intelligenciával - megfogalmazva, sokszor csak egy emoticon-t odavetve, az internetes önkifejezés evolúciójának a koronája gyanánt. A lényeg hogy az ÉN nevem is szerepeljen a cikk alatt. Teljesen mindegy, hogy én vagyok a háromszázhuszonkettedik aki odaírja: „de édi” a lényeg hogy az ÉN kloákám is ott díszelegjen!

Fontos a véleményünk, hisz demokrácia van. A tömeg dönt, a tömeg megnyilvánulhat. ...Mert mindenki számít! (Próbáltam, de nem tudtam röhögés nélkül leírni.)

Fontos a véleményünk, mert már csak ez maradt nekünk. A szabad akarat utolsó bástyája, az egyént a tömegtől elválasztó határmezsgye, az emberi egyediségünk egyik eklatáns példája és éke, hisz a gondolkodás módot hivatott bemutatni.

Ugye benne van a szóban a vél, vélekedik ige, mely az onlány - és sokszor haszontalan - szinonima szótár szerint a következőt jelenti: véleményt alkot, véleményez, véleményt formál, megítél. (Felejtsük is el nyomban a fenti szinonimákat, mert az, aki a „tornádó” helyett megfelelőnek tartja a „vihart”,” tájfunt”, „hurrikánt”, az nem érdemli meg a szinonima szótár elnevezést, hívjuk inkább a laikusok szó-lerakatának)  Ami kimaradt a sorból, pedig a legfontosabb: így gondolkodik valamiről/valakiről. Nem pusztán egy ítéletről van itt szó. Magába foglalja az egyén összes tapasztalatát az adott témakörben, s ami még fontosabb e tapasztalatok megmérettethetők, kiegészíthetők, vagy akár el is dobhatók más emberek vélekedésének a tükrében.

Fontos a vélemény, de mára már ezt is sikerült elbagatellizálni. Semmit mondó kommenté, vigyorgó fejjé, vagy „matricává” fajult. (A grammatikát és a stílust inkább nem is kezdem el boncolgatni, egy: én se tudok hejjesen irni, igy hát ne ítéllkezekk más fellett; kettő: mert nem és kész.)

 E blogon az én kis piros ülőgumóm fog díszelegni cikornyásan cicomás szóvirágok képében.

 Ha már így rám tereltem a szót, talán néhány mondatban ildomos lenne bemutatnom…na nem így és nem ezt, hanem önmagamat:

A legtöbben Dávidként ismernek. Ez nem véletlen mivel szüleim e névvel illettek, s valahogy rajtam maradt. Hívnak még Mákinak, Dávidkának, extrém esetben pedig tündérvirágos-rózsakertecskémnek, de e vétséget csak a nagyanyám követi el férfiúi önbecsülésem és nevem ellen.

Mesterségem címere: toll és hamutál.

Ez annyit tesz, pályakezdő író egy egyelőre kiadatlan regénnyel, számtalan verssel és néhány novellával felvértezve.  Verseim nem egyszer dalszöveggé „fajulnak” melyeket az általam pengetett elektromos gitár lágyan hangolt, ám még is kellően torzított nesze szokott kísérni. Szóval igen, két olyan „szakmát” választottam magamnak, mely az esetek jelentős részében korgó gyomrot, szakadt ruhákat, olcsó sört és hideg otthont eredményez.

Igen fiatalon, tizennégy évesen láttam neki az írásnak, akkor még ifjonti tűztől fűtötten, talán túl hevesen is. Nem titkolt céljaim a következők voltak: pofátlanul sok pénzt keresni, világhírű, többrészes regényt kiadni, melyet aztán megfilmesítenek, s még több pénzt keresni. Új műfajt alkotni az irodalomban. Esetleg egy Nobel díjat is bezsebelni.

Tizenkét évre rá, kissé lehiggadva  az alábbiak szerint módosultak e célok: kiadni a könyvet, ha van rá lehetőség akkor több nyelven. Megírni a következőt, s azt is kiadni. Közben pedig nem éhen halni. Természetesen nem zárkózom el a pofátlanul sok pénzkeresés idillinek tetsző lehetőségétől sem, ugyanakkor azzal is tisztába kellett, hogy kerüljek ez koránt sem egy olyan egyszerű „egylépcsős” folyamat, mint ahogyan annak idején elképzeltem.

Egyéb motivációim voltak-e?

Kitűnő kérdés! Voltak. A felhők a szerelem és a lustaság.

Lustaság: Már ifjú koromban munkakerülő akartam lenni. Ez azon általam még nem bizonyított tudományos állításnak köszönhető, miszerint az ember nem arra született, hogy 8-12 órákat gürizzen valami munkahelyen. Úgy véltem megtaláltam a megélhetés legegyszerűbb formáját, hiszen azt csinálom amit szeretek, nem megterhelő, a magam főnöke vagyok és egyéb, hasonló előnyök. Ez egészen addig így is volt míg a regény el nem készült, s kezdődött a javítás. Ekkor utáltam meg a főnökömet, mert folyton a munkával csesztetett… Ekkor jöttem rá, hogy a szerkesztgetés talán épp oly lélektelenül monoton és rideg tevékenység, mint egy multinál robotolni, nyakkendőben a neonfény rideg villódzásában.

A szerencse azonban egy jó barát gúnyájába bújva hamar a segítségemre sietett, korrigált, s így elérkeztem életem és írói munkásságom jelenlegi szakaszához.

A felhők és a szerelem: a tizennégy évesek gyakran szerelmesek. Ezt talán már a Brit tudósok is kimutatták. Én is egy ilyen tizennégy éves voltam. Innentől kezdve az eszközök - nyár, Tiszta-tó, szép leány - adottak voltak, szinte egyenes út vezetett az íráshoz. Hát nem egyértelmű? A hőség fürdést kívánt. Én a lányt. Szerelmes andalgásunk közepette vigyázó tekintetem Párizs helyett az égen nyugtatám hol a felhők rorsach tesztje ezúttal lelkem egy igen furcsa zugába engedett bepillantást. Valami arra késztetett, hogy a felhőben látott történetet leírjam, s a lánynak is imponált mikor felelőtlenül így szóltam: „Könyvet fogok írni.”    

Utólag már nem tudom, hogy a lány által gerjesztett ihletettségi állapot, a Tisza selymes vize, a felhők, vagy az azok mögött megbúvó Isteni jel volt-e mely előhozta belőlem az írói hajlamot, de a szellem akkor végérvényesen kiszabadult a palackból. Azóta sejtem, hogy erre születtem. Aztán hogy jó író vagy rossz-e, azt nem az én posztom megítélni. Az én szerepem a tevékenység élvezése, s az ilyenkor felszabaduló boldogság meglovagolása.         

 E blogot az alábbi okokra hivatkozva kezdtem el írni:

1. Nemrégiben – vagy tizennégy órája – egy rokonom ezt javasolta. Hisz annyi baromnak van már manapság blogja…! A javaslat részét képezi egy nagyszabású hadműveletnek, melyhez képest a Normandiai partraszállás kellemes kis nemzetközi piknik volt csupán, s melynek a végén megírt történetem nyomtatott formában fog visszaköszönni rám. Előtte azonban sok minden marhaságot kell ide írnom, hogy megismerjetek, szponzorokat szerezzek, s ne egy „alsópolcos ismeretlen író újabb fantazmagóriája” kategóriájú mű kerüljön ki a kezemből.   

2. Íróként kötelességnek érzem a nyelvünk értékének megóvását, ezért törekszem a szleng és a modern jövevényszavak (lájk, yolo sötöbö.) használatának kerülésére, s erre buzdítom a környezetemet is. Titeket is erre foglak! NINCS YOLO VILÁGOS!?

3. Egyébiránt is szerettem volna valahova kilapátolni a fejemben hangyamód rohangászó, zizegő gondolatokat.

4. Volt egy együttesem, melynek az Ebenguba nevet adtuk. Ezzel tisztelgek az "emlékünk" előtt, ugyanakkor imádom ezt a szót, s akár csak egy .38-as Smith & Wesson revolvert  ezt is el kellett sütnöm valahol. És ha már a nyelvgardírozás szót tűztem lobogómra - s ennek jegyében mészárolom majd a kigyúrt sárkányokat és ismerkedem romlott erkölcsű királylányokkal -, remélem lesz olyan aki nem tudja mit jelent ez, az Indul a bakterházban is hallható kifejezés , mert akkor már is adtam valamit az emberiség egy részhalmazának.