Mára egy grandiózus, mélyenszántó, tömegeket megragadó eszmefuttatásra készültem. Aztán egy egyszerű emberi emóció az egész számításomat felrúgta. Fel! Méghozzá oly erővel, hogy jelenleg már távolodóban nézi a Hold sötét oldalát; suhanván tovább megállíthatatlan, 300ezer kilométer/másodperces sebességgel a Naprendszer határa felé.

Ez az emóció a - depresszió fogalmának álruhájába bújt - önsajnálat.

"Áhá!" - kiáltottam.

Hiába vette fel a bajusz-szemüveget, s torzította el a hangját köszönéskor. Hiába a depresszióra hajazó, feltűrt gallérú szürke, ballonkabát. Lelepleztem!

Le bizony! Csak épp kezelni nem tudom. Bár az igazat megvallva, nem is akarom. Nem tudom hányan vagytok így vele - aki nem, azoknak lehet elsőre furán hangzik -, de néha még az érzelem kezdetekor megadatik, hogy az ember eldöntse: akarja-e, vagy nem. (Nyilván itt most nem a kontrollálhatatlan dühre, a mélységes gyászra, esetleg egy félórás röhögő görcs okozta eufóriára, netán-tán az igazi mániákus depresszióra gondolok.) Ezek kisebb, de gyakorláshoz hasznos érzelmek, melyek kezelése hiszem, hogy a kulcsot jelenti az imént zárójelbe felsorolt "nagyok" kezeléséhez.

Jómagam jelenleg a "kicsikkel" bajlódok. Ám remélem egy nap római császárként, pusztán a hüvelykujjam segítségével dönthetem majd el, egy ilyen "emóció Maximus-nak" a sorsát, melyet a lélekjelenlét arénabajnoka a földre küldött és vérezve várja az ítélet kihirdetését.

Miért döntöttem úgy hogy sajnálni fogom magam? Tudod milyen rég volt már erre okom? Az ember néha megérdemli, hogy így nyalogassa az egóján keletkezett, vélt vagy valós sebeket! Megérdemli, hogy fölösleges sóhajtásokkal, feltűnően látványos, szenvedő gesztusokkal - erre nyitott, más egyének esetén - két, vagy többszemélyes intenzív drámajátékkal terelje magára a figyelmet; és sütkérezhessen az emberi szánalom délutáni, bágyadt napsütésében. Én nem a napfürdőre vágyom, csupán az érzelem újbóli megtapasztalására. Hisz amit az ember átél, vagy megél arról tud a legmeggyőzőbben írni. (Máskülönben úgynevezett "fantáziára" van szükség, melynek a mennyisége egyénenként változó.)

Persze, biztos hogy most mindenkiben a következő kérdés merült fel: Minek okán döntött úgy Dávid, hogy sajnálni fogja magát?

Azért mert: ősz van, esik az eső, sötét van, pontosabban: már este fél nyolckor sötét van (!); a barátok és  családtagok egyetemre/külföldre/dolgozni - meg még mit tudom én hova mentek -, az ország, s világ minden távoli zugába. A tablet-em elromlott, s elfogyott az a finom whiskey is amit kedvtelve szoktam kortyolgatni... Nap estig lehetne folytatni, ám komolyabbra fordítva a szót az igazi ok: a boldogság fantomfájdalma©. (Azért "körbencé" mert saját elnevezés és hátha egyszer majd milliókat fog érni...)

A boldogság fantomfájdalma az általam vizsgált embereken (értsd magamon, rajtam és csak is önmagamon) általában egy viszonylag hosszú ideig tartó, intenzív boldogságérzet után jelentkezik. Mondjuk egy hétvége kettesben a kedveseddel, esetleg egy hét nyaralás a családdal, de akár egy jó könyv legkiábrándítóbb része a "VÉGE" címszó elolvasása után is megmutatkozhat. Ilyenkor az ember úgy érzi, mint ha lelkének egy részét eltávolították volna. Valahol a mellkas elülső részén, a szív magasságában ez sajog, hiányzik, űr van helyette... Részletesebben már csak úgy tudnám leírni: "Nem tudom mi ez, de rossz!" Ha pedig egy pillanatra is egyedül maradsz a gondolataiddal, nem kötöd le magad eléggé, vagy csak meghallasz egy számot a rádióban, ami a boldogság-amputácíó előtt történt... Véged van!

Ha már beszéltem a problémáról, akkor annak enyhítéséről is illene szót ejtenem, bár teljes megoldást nem tudok kínálni:

1. Tedd azt amit én: merülj bele! Fokozd az intenzitását, még annyira nem fáj hogy üvöltenél, majd ragadd meg és zárd bele egy versbe, dalba, festménybe, bármibe aminek köze van az alkotáshoz és hozzád. Mindezt az Üvegtigris c. film egy örökzöld mondatának a jegyében, melyet a pontos ismeretek híján nem szó szerint közlök: "Ha már a földön vagy, szedjél fel onnan valamit."

2. Ülj le beszélgetni valakivel, de nehogy szóba hozd a bajod! Az ő problémáiról beszélgessetek, neki mi nyomja a lelkét, mi történt vele és hasonlók. Ha ilyen ember nincs a közeledbe, akkor irány a legközelebbi park, vagy erdő és addig ölelgesd a fákat, amíg figyelmedet magadról végre a külvilág felé irányítod.

3. Nézz egy vicces filmet, vagy sorozatot. Hallgass kabarét, olvass valami vidámat, lényeg hogy röhögj! Boldogságfüggő, narkós lelkünk így csökkentett dózisú boldogságszert kap, akár csak az elvonók népe, így a tünetek is csökkennek!

Szerény személyem ilyenkor borozni szokott, s fennkölt marhaságokat firkál egy papírra, melyeknek utána vagy létjogosultságot ad, vagy a kandallóban való begyújtáskor veszik ki a részüket, az otthon melegének megteremtésében. 

Az egyik ilyen alkalommal egy Macskának köszönhetően, egész tűrhető versszerűséget sikerült "monitorra vetnem", mely a pontot fogja helyettesíteni mai eszmefuttatásom végén.