Előszó

Sokat töprengtem, belevágjak-e a könyvem részleteinek ily módon való megosztásába. Érvek és ellenérvek hadait sorakoztattam fel szemben egymással, szabályos arcvonalakat alakítva ki. Kürtök zengtek, mágusok szívták magukba a varázserőt. (Amit nálam Rynn-nek hívnak.) Nehéz harci gépek kerekei nyikorogtak és cuppogtak a csatatér sarában. Lovak prüszköltek, s az égen hatalmas repülő állatok körvonalai látszottak, a vékony felhőréteg mögött.

A csata olyan legendásra sikerült, hogy a Gyűrűk Ura, a Star Wars, és a Ryan közlegény megmentésének összes harca békés bújócskázásnak tűnt mellette.

S míg Tom Hanks a gyűrűt próbálta belevetni a Halálcsillag fő reaktorába, érveim győztes hadai elvonultak. Az ellenérv sereg katonáinak holtestei a csatamezőn hevertek, hatalmas halmokban. Vakvarjúk és szemtelen hullarablók szemeztek értékeikkel, s szemgolyóikkal... Kár.

Ám mielőtt fantáziám veszett pegazusa zabba menne, elkezdem prezentálni az érvek diadalának következményét.

...miután tettem néhány fontos megjegyzést:

Véleményem szerint, háromféle képen lehet egy fantasy regény olvasását élvezni. (Ez volt az utolsó alkalom, hogy így neveztem. Egyrészről, mert jobban szeretem a "tündérmese" kifejezést, másrészről mivel vannak tündérek - és NEM tündék - a mesémben rá is illik. Szóval: tündérmese.)

- Az első, amikor csak a történet érdekli az olvasót. A világból, miben a fő szál halad csak a legszükségesebbet akarja tudni. Az e kategória mezét magára öltött illető, bátran vesse bele magát! Ne törődjön az olyan szavakkal melyeket nem ért! A fontosakat egy idő után kikövetkezteti, a kevésbé fontosak pedig csak a világ színpalettájának bőségét hivatottak gyarapítani.

- A második vonal képviselője, a fel-feltűnő idegen szavakat szeretné ugyan érteni, de nem kíváncsi a regény függelékét képező száz-százötven oldalra, tehát az olyan információkra, melyek hiányában is élvezhető a mű. Nekik készültek a lábjegyzetek.

- Elérkeztünk a harmadik, a tündérmese szerel-mese kategóriához. Azokhoz, akiknek az író által ábrázolt világ megtetszik és mindent meg szeretnének róla tudni. A szerel-mese olvasók kíváncsiságát sem fogom kielégítetlenül hagyni! Az első fejezet után, ami az úgynevezett "beetetés" jönnek majd a bővebb, csak a világról regélő irkálmányok. (És a fizetős tartalom, mu-ha-ha! )

Álljon hát alant mesénk első fejezetének első része. Csak itt és csak most, az olvasó kedvéért írói kommentárral!

(Első ábránkon a Körváros, Kandra és annak környéke látható. E kép, egy kezdő kartográfus kézügyességével készült. Ugyan ez a személy, szemmel láthatóan a gyöngybetűk vetésében sem jeleskedik igazán.)

I.

A kopó, a szerető és az áruló

Armon, Ozztagar tartomány

Kn.u. E3.247y D240.

Aratás hava, Jólordaron

A nyár végi napkelték mindig különösen szépek Ozztagar tartományban, a Körváros, Kandra vidékén. Mikor a Szyr^[1] első sugarai megvilágítják a város keleti falait, a fehér kövek úgy ragyognak, mint Tesh híres kincse, a Napkristály^[2]. Külön széppé, s múlandóvá teszi a pillanatokat a közelgő tél hó szagú szele; mely a Nagy-hegység örökké fehér, déli vonulatai közül fúj, és értékessé tesz minden enyhe percet, mely még hátra van a közelgő fagyok beálltáig.

Bár a Szyr nemrég bukkant elő a Sólyom-hegység köd takarta csúcsai mögül, a Kandrába vezető utak porát már ez órában is számos csizma és pata verte fel. Az est beköszöntével, ugyanis kezdetét vette a Jólordaron, az Arató ünnep. E vigadalom Agranor szerte került megrendezésre, de aki csak tehette, ilyenkor a körvárosba utazott, hol mindig emlékezetesre sikerült a háromnapos fesztivál, s a közben megtartott nagyvásár.

Már egy héttel a nevezetes nap előtt, a kandrai és környékbéli fogadók dugig telnek a világ minden tájáról érkező, megszámlálhatatlan féle szerzettel. Ezek vagy portékáikat kívánták értékesíteni vagy csak mulatni, s ha rövid időre is, de feledni az elmúlt évtizedek háborúi szülte gondokat és bajokat, melyekből manapság aztán bőven akadt.

Érkeztek ilyenkor magas, szőke, izmos hegyi emberek, a Nagy-hegység végtelennek tűnő bércei közül. Napbarnított arcú, fekete hajú kereskedők Verun szigeteiről. Parázsló szemű törp kovácsok és fémművesek a Délföldi királyságból és a távoli Tesh szigetről. Jöttek okrák és avarik^[3] Tűzföld sivatagaiból. Ők csak törve beszélték a közös nyelvet, és a legtöbb ember ferde szemmel néztek rájuk Syragon és Lokken^[4] háborúja óta. Érkezett még továbbá, néhány szépséges tündér is, a Fekete-tó vidékéről. Ők szomorúak és hallgatagok voltak, akárcsak a legtöbb idegen vidékre tévedt rokonuk.

Az ünnep kezdetét az ozztagariak lázas készülődése előzte meg. A falvak határában sátrakat állítottak, oszlopokat díszítettek színes szalagokkal. Énekszó, nevetés és fűszeres füst szállt mindenfelé, s a lágy szellő lustán terítette szét e hangok és szagok vidám egyvelegét a vidék völgyeiben. Partrét és a többi, folyó menti falu halászai, már csónakjaikban ülve, hálójukat kivetvén várták a bő fogást, míg a földművesek, szerszámaikkal a vállukon igyekeztek, hogy az aratás utolsó lépéseit elvégezvén, csatlakozhassanak az ünneplők táborához.

A Partréthez legközelebb eső szőlődombon, egy unatkozó alak figyelte közönyösen a dolgukra igyekvő embereket. Hangyák voltak csupán neki, kikre még gondolatot sem érdemes pazarolni, ugyanis nem hoznak pénzt. Furcsa szokása volt, hogy két csoportra osztotta Agranor lakóit: akik érnek valamit élve (vagy holtan), és akik éltükben ugyanolyan értéktelenek, mint halálukkor.

Az alak fejvadász volt. Olmar, a Kopó, Agranor egyik leghírhedtebb és legsikeresebb fejvadásza. Jelenléte pedig csak egyetlen dolgot jelentett: azok, akiket üldözött, szintén a közelben voltak. Olmart ugyanis a vadászat hozta Ozztagarba, e gyönyörű nyár végi reggelen.

Nem véletlenül hívták Kopónak. Szinte mindig prédái nyomában járt, éles orrára és kitűnő ösztönére hallgatva. Tapasztalt volt az üldözés és felhajtás terén. A fegyverforgatás mestere, ezen felül kitűnő lövész. Rengeteg kapcsolata és pénze pedig lehetővé tette, hogy besúgói olyan hírekkel is szolgáljanak neki, mely a legtöbb ember fülébe nem juthatott el. Csak a legjobb minőségű felszerelést és fegyvereket volt hajlandó használni, és bére még egy kisebb királyságot is az anyagi csőd szélére sodort volna. Sok szakmabéli úgy vélte, ő a tökéletes vadász, kinek préda ösztönei vannak, mégis ragadozó.

Mindezek ellenére, élete legnagyobb kihívása volt e munka. Megbízói türelmetlenkedtek is, amiért nem a szokott gyorsasággal teljesítette a feladatot, ő azonban élvezte a kihívást. Minden eddig szerzett tudását latba kellett vetnie, ha sikerrel akart járni. Ennek eredménye volt az a rendkívüli precizitással felállított csapda, mely Kandrában várta két ellenfelét.

Emberei a városba vezető összes utat ellenőrizték, a várost pedig ellepték megbízója, - az Ozztagari bűnbáró -, Kar’bagh besúgói és kémei, kik azonnal jelentették, ha látták a keresett személyeket. Olmar és a bűnbáró cinkosain kívül, jelenleg Kandrában tartózkodott Agranor fejvadászainak, bérgyilkosainak és szabadúszó bűnözőinek majd’ a fele, kik mind egyetlen, – a valaha létezett legnagyobb, – vérdíj miatt érkeztek a városba. A kopót azonban nem zavarta a konkurencia. Egy-két riválist esetleg elintéz, ha az útjába kerül, de ezek a hiénák sose lennének képesek két olyan ravasz gazfickót elfogni, mint Valszroni Iheon és Útkoptató Eregon.Ki volt ez a két ember, vagy mit követett el? A Kopót e kérdés a legteljesebb mértékben hidegen hagyta. Ő egy összeget látott, nem két embert. Egy összeget, mely egyre csökkent, ahogyan számba vette az üldözés során felmerülő kiadásait. Eleinte bosszankodott emiatt. Attól tartott, mire levadássza őket, az üldözésre fordított költségek nagyobbak lesznek, mint a vérdíj. Ez azonban mára megváltozott, és csak a vadászat izgalma volt, ami hajtotta, no meg a bosszú.

„Négy év, és két megbocsájthatatlan kudarc után, most végre véget ér!” – gondolta elégedetten. Ritkán fordult elő, hogy személyes ügyet csinált egy munkából, de az a szemtelen pimaszság, amivel két alkalommal is lóvá tették őt, felettébb bosszantotta. Legutóbb, egy éve, mikor már azt hitte, végre sikerül elkapnia az Eregon nevűt, az túlélt két nyilat és egy legalább húszméteres zuhanást a tengerbe. Ezután Tirharban belebotlik, és nem elég, hogy nincs semmi baja, a viszontlátás alkalmából még egy jókora vágást is hagyott Olmar arcán. A seb azóta begyógyult, ám a heg megmaradt, és akárhányszor az eszébe jutott, - vagy tükörbe nézvén megakadt rajta a szeme -, egyre jobban vágyta a két bitang, de főleg Eregon vesztét.

úgy döntött betér Partrét falu fogadójába, hogy megreggelizzen. A folyamatos nézelődés amúgy is fölösleges volt. Meg volt róla győződve, hogy Iheon és Eregon a legnagyobb titokban érkeznek a városba, rejtve mindenki szeme elől. Olmarnak és embereinek amúgy sem az volt a célja, hogy a Kandrába jutást akadályozzák meg. A csapda odabent várta őket, nekik pedig a kijutást kellett meghiúsítani. (Persze, kényelmesebb lett volna már most elkapni őket, s nagyobb a dicsőség is, de hamarosan úgyis meglesznek.)

Partrét kicsiny falucska volt, a Vizek anyja - vagy más nevén, az Og-raveli, a Nagy-folyó - partján. Ugyanolyan hétköznapi és jellegtelen, mint a több tucat másik Kandra környékén. Fogadója - a Révész -, e reggelen nem a megszokott képét mutatta. Az év legnagyobb részében ugyanis, ezen álmos kis helyen, alig lézeng valaki. Most viszont, az Arató ünnep jóvoltából, ez is dugig volt Agranor számos népének képviselőjével és egy kisebb csapat gárdistával. Ők voltak Ozztagar híres rendfenntartói. E hírnevet, főleg a bűnözőkkel való kegyetlen bánásmódjuknak köszönhették, valamint annak, a ténynek, hogy megvesztegethetetlenek. (Főleg azért, mert olyan sokat kértek, hogy a legtöbb bűnös inkább a börtöncellát választotta, mint a koldusbotot, ha egyáltalán rendelkezett a általuk kért összeggel.)

 Olmar nem sokat törődött a rend őreivel, csak az ajtón való belépéskor köpött egyet, jelezvén, mit gondol a fényes páncélban feszítő katonákról. A söntéstől legtávolabbra eső asztalhoz ült, a fogadó egyik homályosabb sarkába, hol négy cinkosa várta érkezését. 

Közöttük kettő jól megtermett okra, kik csontokból összefűzött „páncélt” viseltek, oldalukon pedig durva munkájú, csupasz kard lógott. Egy ravasz tekintetű éjikrún íjász, Zoldor, hosszú szablyaíjjal^[5] felszerelkezve. A negyedik, egy hegyi ember. Vagy két méter magas, széles vállú és hosszú hajú. Félszemű volt, arcát pedig megszámlálhatatlan heg és forradás csúfította még torzabbá. Ők voltak Kar’bagh négy legjobb embere, bár Olmar egy lyukas garasra se becsülte az életüket. Az ő ízlésének túl feltűnőek és túl brutálisak voltak.

Egyedül Zoldorról tudta, mit várhat tőle, mert vele már többször is volt dolga. Négy éve épp az éjtündér hívta fel figyelmét az Eregonra kitűzött vérdíjra is, és hozta őt össze Kar’bagh-gal. Tudta, hogy Zodor valami, egy Kar’bagh-on is túlmutató, sokkal hatalmasabb dolog része, és kissé tartott is tőle. De ő legalább ravasz, találékony és jó harcos. Ám ezzel szemben, végtelenül nagyképű, hencegő és kiállhatatlan modorú volt. (Akárcsak a Kopó maga.) Ők ketten a két dudás voltak, kik most mégis meg kellett, hogy férjenek egymás mellett, nemcsak a Révészhez címzett fogadóban, de a vadászat ideje alatt is. (Bár nékik Kandra, sőt Ozztagar is szűkösnek bizonyult volna.)

„A legközelebbi találkozásnál elmagyarázom, mit értek a használható ember kifejezés alatt…” – gondolta mogorván, miután lefitymálóan végigmérte a díszes társaságot.

Érkezése előtt ugyanis megüzente a bűnbárónak, nem kell más, csak hogy a csapdára vonatkozó utasításait pontosan teljesítsék, illetve négy, használható legény. Erre kapott három agyatlan izompacsirtát, kik csak és kizárólag a gyilkoláshoz, veréshez és megfélemlítéshez értenek, no meg egy nagyszájú tündért, akit egy szép napon, maga fog eltenni láb alól. Ez a nap azonban még messze volt.

- Hírek? – kérdezte, minden formaság mellőzésével.

- Tegnap délelőtt óta semmi. – felelte közönyösen a hegyi ember – Utoljára tíz mérföldre innen, a vadászlaknál látták őket. Azóta nyomuk sincs.

- A városban miden rendben. – vette át a szót Zoldor – Minden kapunál és általunk ismert titkos ajtónál ott állnak az embereink. Az összes kerületben legkevesebb tíz kemény fiú áll készen, hogy amint utasítást kapnak, elinduljanak elfogni a nyavalyásokat! Azonban a céljuk… - hirtelen elhallgatott, mert a gárdisták közül kettő az asztalukhoz lépett, és gyanakvó tekintettel végigmérte a társaságot:

- Mi járatban vannak az urak, ha szabad kérdeznem? – érdeklődött az egyikük zord, hivatalos hangon.

A hegyi emberen látszott, hogy bosszantja az ilyesfajta kukacoskodás. Gúnyos arcot vágott, s már nyitotta a száját a csípős válaszra, ám Olmar megelőzte:

- Természetesen az Aratónapi mulatságra jöttünk, és hogy a városban találkozzunk két, rég nem látott cimboránkkal. – felelte legártatlanabb és legbehízelgőbb hangján – Netán, valami probléma van?

- A vásár, mi? – kételkedett a másik gárdista – Szavamra, uraim, egyáltalán nem tűntök kalmárnak! Se a kifinomultság, sem pedig a jó modor nem ordít rólatok, ami nem csoda hisz a jól sejtem tűzföldiek vagytok.

Olmar tudta mire megy ki a játék: Az őrök - dolguk nem lévén -,nyilván unalmukban döntöttek úgy, csinálnak valami munkát maguknak azzal, hogy kötözködnek egy kicsit. Ilyenkor elég egy rossz mozdulat, egy gondatlanul kiejtett szó, és máris a hűvösön találja magát az ember, függetlenül attól, hogy ártatlan vagy bűnös. A Kopó csapata pedig, - mi tagadás, – remek célpont volt. Egyrészt, mindegyiküknek tömérdek vaj (sőtegyéb tejtermék is) volt a füle mögött. Másrészt, velük volt a két okra, és ezeket a lényeket DorgolinNem csoda hát, hogy a két őr pont őket szemelte ki kötekedésük célpontjául.

Olmar ismét jókor szólalt meg, mert a hegyi emberen látszott, hogy dühbe gurult, s megint valami végzetes gorombaságot készült mondani, melynek egyenes következménye a börtön lett volna.

- Agranor hatalmas, és rengeteg nép otthona. Mi nyugatiak, tán kevésbé vagyunk jól öltözöttek vagy kifinomultak, mindezek ellenére, igazi kereskedők vagyunk, akárcsak a pénzünk! – szólt megjátszott hazaszeretettel, s két aranyt vett elő erszényéből – Mit szólnának az urak, ha pénzünk igaziságát azzal bizonyítanám, hogy hozok maguknak egy-egy kupa bort?

A gárdisták összenéztek. Ha nem fogadják el az ajánlatot, akkor gyorsan elfajulhatnak a dolgok.

- Bizonyítsd! – bólintott végül az első őr.

Olmar magában bosszankodva, de arcán széles vigyorral indult a pulthoz, mintha elképzelni se tudna nagyobb örömet, minthogy a gárdistákat megvendégelje. Mindenesetre, ezzel sikerült leszerelni őket. Nem szívesen gyilkolt ugyanis hatósági személyeket, mert az mindig nagy lármával járt.

Mikor visszatért az asztalhoz, biccentett a Zoldornak, hogy folytassa.

- Azt viszont, hogy a két ebugatta mocsadék hol húzza majd meg magát, nem sikerült kiderítenünk. Csak találgatni tudunk.

Olmar, e szavak hallatán, gúnyos vigyorra húzta a száját, majd megvetően így szólt:

- Szinte biztosra vettem, hogy ez a helyzet. Így hát, kénytelen voltam venni a fáradtságot, és a saját embereimet állítani az ügyre. Délutánra már biztosan fogom tudni, nemcsak érkezésük idejét, de további terveiket is! –hencegett hűvös, nyugodt hangsúllyal és arccal, de belül örült a híreknek. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ő vezeti majd a vadászatot, s ha sikerrel járnak, sem a vérdíjon, sem a dicsőségen nem kellett osztozkodnia Zoldorral. Eddig ugyanis attól tartott, az éjikrún megelőzi őt, vagy esetleg meg kell osztaniuk a vezető szerepkört. Ennek a gondolatnak a hatására a hidegrázás kerülgette. Ám most megnyugodhatott, és felsőbbrendűségének teljes tudatában folytatta mondókáját - Nektek csak két dolgot kell az eszetekbe vésni: ha látjátok a nyavalyásokat, csak követitek és megfigyelitek őket! Azt is tisztes távolságról, a legnagyobb elővigyázatossággal! Ez a két legravaszabb fickó, akit valaha láttam, ha elszúrjátok a dolgot, személyesen gondoskodom a halálotokról. Ha eljön az ideje, csak akkor ütünk rajtuk, és ha lehet, élve kell elfogni őket!

A másik; még véletlenül se hagyjátok, hogy bárki más fejvadász akár csak a közelükbe férkőzzön. Az összes ilyet megölitek! Ha a konkurencia elriasztja őket, mielőtt a csapda bezárul, akkor is halottak vagytok!

A négy bandita gyilkos tekintettel hallgatta végig Olmar előadását. Mindannyian utálták ezt a nagyképű, pöffeszkedő frátert. Alig várták már azt az időt, mikor megbízását teljesítvén, Kar’bagh-nak már nem lesz rá szüksége; akkor majd elégtételt vesznek rajta, minden okozott sérelemért, addig azonban, tűrniük kellett.

- Te is jegyezz meg valamit jól, kutya; - morogta Zoldor sötét képpel – ez az utolsó lehetőséged. Ha ismét kudarcot vallanál, Kar’bagh és én gondoskodunk róla, hogy többé ne parádézz közöttünk. A megbízónk ugyanis türelmetlen, és saját emberét küldte, hogy fejezze be a munkádat. Holnap-holnapután már itt lehet, és nem csak a varázsláshoz, de a büntetéshez is kitűnően ért. Kínzó technikáit pedig, préda híján, könnyen lehet, hogy rajtad fogja gyakorolni!

- Meglesznek, ne aggódj! – sziszegte Olmar ingerülten - Különben is, azt hiszed egy mágus kihívást jelent? - Igyekezett továbbra is magabiztosnak látszani, de valójában elfogta a félelem. Azt tudta, hogy Kar’bagh megbízója egy nagyhatalommal bíró tűzföldi^[7] személy, aki nem ismer tréfát. Ám azt álmában sem sejtette, hogy mágusoknak is parancsol. Most már nem csak a hírneve és a vérdíj forgott kockán, hanem az élete is.

Egyszeriben elment az étvágya, pedig a fogadós épp most szolgálta fel a szaftos, ínycsiklandó illatú pecsenyét, mellé kenyeret, sajtot és bort. Mindenből a legjobbat, ahogyan azt Olmar el is várta.

- Térjetek vissza az őrhelyeitekre. Én itt leszek délig. Aztán utánanézek a besúgómnak.

A négy bandita komor arccal távozott, magára hagyva az ételét turkáló Olmart, az új hírekkel okozta, nyugtalanító gondolatokkal.

Dél után Olmar ismét kigyalogolt a szőlődombra. Kandra kapui előtt ekkorra jelentős tömeg torlódott fel, mivel a csempészáruk és a bűnözők kiszűrése végett, az őrök gondosan átvizsgáltak minden érkezőt.Később ismét visszatért a Révészbe. Rosszkedvű volt, mert a spiclije még mindig nem mutatkozott, de nem is üzent. Ez azt jelentette, hogy Eregonék még nem érkeztek meg a városba.

Néhány órával később, a hegyi ember tért vissza jelenteni, hogy az üldözötteknek nyomát se lelték se a kapuknál, sem a városban.

- Micsoda meglepetés! – gúnyolódott Olmar, de csak hogy rosszkedvét leplezze.

Újabb eseménytelen órák következtek, mikor végre megérkezett, akire várt. Egy apró termetű, feltűnően ronda fehér kobold^[8] lépett be az ajtón, majd Olmart keresve körbekémlelt a füstös helységben. Végre megpillantotta a Kopó türelmetlen és dühös arcát.

- Mi tartott idáig? – reccsent idegesen a jövevényre.

- Nehéz volt hozzájutni a hírhez. – válaszolta az közönyös hangon.

- És? – hangzott a türelmetlen kérdés.

A lény válasz helyett kinyújtotta kezét, jelezve, előbb a fizetséget kéri.

Olmar megvetően dobott oda neki egy kisebb zacskó aranyat. A kobold válaszul egy kicsi és meglehetősen gyűrött pergamentekercset halászott elő övéből, az asztalra tette, majd egy kurta biccentéssel, melyet akár köszönéskéntis lehetett értelmezni, távozott.

Olmar mohón nyitotta ki a pergament, melyen csupán egyetlen, de annál értékesebb szó állt:

Aranykupa

A fejvadász, arcán elégedett vigyorral itta ki poharát, majd felállt, a pergament a kandallóba dobta, és elindult a városba. Közben egy régi dalt dudorászott magában, melynek szövegét alkalomhoz illőnek találta, hisz beváltak, a csapda bezárult. Már csak be kellet gyűjtenie a vérdíjat.

Határok alatt siklott egy sikoly.

Csont zörrent,

vér röppent,

a fog vacogott.

Talánynak maradt,

a mállott test,

mire a holdfénye későn,

de vigyázón ragyogott.

Ott osont a hold alatt,

árnyékként az iszonyat.

Árny lépte, tükörképe

a pokol mélyi borzalom.

Vadászott, majd lakmározott

egy hold ittas alkonyon.

_______________________________________________________________________________________________

Magyarázatok:

[1]Szyr: a nap neve.

[2] Napkristály (emador): a lenyugvó nap fényét magába gyűjteni képes, világító kőzet. Egy napnyugta után egész éjszaka képes visszasugározni a fényt.

[3] Avarik: Tollas, pikkelyes, kemény bőrű, sivatagi életmódhoz szokott, magas, emberforma lények. Bár emlősök, mégis tojással szaporodnak, akárcsak őseik, kik – ha hihetünk a szóbeszédeknek – nem mások, mint a sárkányok. Két fajuk, a kék avarik és a zöld avarik nem csak tollazatuk színét tekintve különböznek egymástól. Előbbiek termetre kisebbek, látásuk, hallásuk és izmaik fejletlenebben a zöldekénél.

[4]Syragon és Lokken háborúja: a Második nagy világégést hozta el, nem sokkal az első, az Irgón háború után. A két, sötét útra tért mágus a nyugati kontinens, Tűzföld hadait vezette a keleti kontinens, Dorgolin országai ellen. A kandrai csatában aztán, Syragon és Lokken seregei vereséget szenvedtek. Syragon elbukott, Lokken visszamenekült Tűzföldre.

[5] Szablyaíj: egy rendkívül rugalmas, ám annál szívósabb, fémből készült távolsági fegyver, melyet egy fa, a Vasshar, törzséből állítanak elő a nilf kovácsok. Két végére, ugyanebből a fémfából kovácsolt, penge kerül, mely alkalmassá teszi a közelharcban való használatra is. Elsősorban a bükkföldi tündérek ismertetőjegye. Közülük sokan oly mesterien bánnak vele, hogy más fegyverre nincs is szükségük a csatákban.

[6]Dorgolin: A keleti kontinens, melyen Armon és Verun országok, a Törp Királyság és Bükkföld, a tündérek uradalma található. Rajtuk kívül több kisebb szigetország (pl.: Mag’har-szigetország), valamint mindenféle népet magába foglaló államszerveződés, a Folyó-szövetség.

[7] Tűzföld: más nevén Riolar vagy Nyugatfölde. A sivatagos, száraz éghajlatú nyugati kontinens, hol az okrák és avarik élnek. Lokken hatalomra lépése óta országai megszűntek, helyükbe az egész kontinensre kiterjedő Tűzföldi máguskirályság lépett.

[8] Fehér kobold: más nevén Nahur. Az okrák alfajába tartozó kobold népnek, felszíni életmódhoz igazodott, civilizáltabb fajtája.

A következő írás képtelen lesz. Persze csak képletesen. Nem mint ha elvesztettem volna képkeresési képességemet. Csupán nem találtam olyan képeket, melyeket elképzeltem hozzá. 

Most hogy kijátszottam magam, ott folytatom ahol abba maradt:

Vissza az osztály ajtaján kilépő 023310-es nebulóhoz

Biztosak vagyunk benne, hogy a történtek után az olvasót már csak egyetlen kérdés érdekli. Emiatt forgolódik álmatlanul éjszakánként, felejti el megetetni a kutyáját, hagyja órákra gyerekét a tűző napon álló a kocsijában, vagy morfondírozó arccal lép ki  a tehervonat elé. "Miért akar egy intelligens, szeretni való fiatal, szörnyű körülmények között felfordulni?"

Nekünk pedig a kérdés megválaszolása helyett, meg kell (legy)intenünk az írásunkat kíváncsian bújók fejét, mert nem jöttek még rá maguktól. Mi az ami miatt egy férfi - akár idős, akár ifjú, nem számít mely kor szülötte, mely rassz vagy kaszt tagja -, képes habozás nélkül feláldozni magát?

Hát persze, hogy a nő. Mi másért is lenne érdemes?

Még e modern, civilizált (és persze dicső) korban is működik ezen furcsa ösztön, mely az egykor létező primitív, intuitív (és kevésbé dicső) állatvilág hím egyedeit is időnként véres, s nem egyszer halálos összecsapásokra sarkallta; egy ellenkező nemű példány miatt. Akkor mit szóljanak a racionalitással, és az érzelmekkel megáldott okosabb állatok, melyek olykor embernek is nevezik magukat?

Tudom mily gondolat jelent meg most az olvasó fejében, s már is hősünk védelmére kell keljek:

NEM!

 Nem egy tizennégy éves végtelen depressziója által motiváltan, nem a világot utálva, s nem is egy másik férfit szerető, csalfa némber miatt döntött a pusztulás mellett. És nem Shakespeari: Ha már nem él hát én se éljek egy percet sem, mert keserű minden lélegzet, s fáj minden egyes pislantás, mert a pillanatnyi sötétségben, minduntalan a az Ő szép ám élettelen arcát látja…  

Oly szép ez az arc, akár a fenti szóvirág…

Visszatérve számozott hősünk szerelmi életére, egy egészen átlagos, még is kedves kapcsolatra, melynek hajója a lány szemtelenségének jéghegyén kapott léket. A lány (880086, mely ezen világban ritka szép név is lehetne) pimaszsága messzemenően túltett a 023310-esén. Azonféle vakmerő bakfis volt, ki a halálos veszély dacára is az "ami a szívemen, az a számon is", elvet követve, igen rövid úton az egyik víz hiánykezelő intézmény állandó, és örökös tagja lett. És még ott is feleselt őreivel. Bárki aki beszélt vele néhány mondatot őszintén elcsodálkozott azon a puszta tényen, hogy ilyen sokáig életben maradt; és nem csapták agyon szülei közvetlen azután, hogy megtanult beszélni.    

Hím hősünk mindennél jobban imádta a 88086-os ezen tulajdonságát. Ezért is szeretett bele véglegesen, s mint nemsokára láthatjuk halálosan.

Miután néhány hete a 880086-os egy EZ-3KYL-i állomáshoz hasonló objektumban ébredt, kedvese mindent elkövetett, hogy követhesse a nőt, még ha ez - nagy valószínűséggel - tiszavirág életet is eredményez. Nem is beszélve arról, hogy igen csak kevés eséllyel kerülhetnek majd egy azon telepre. Ezekből ugyanis több ezer volt Naprendszer szerte, s már kísérleti jelleggel egy, a legközelebbi csillagrendszer szívében is.

A 023310-es részese akart lenni a folyamatnak, mely során elveszíti fogyasztói jogait, hátha közben megtudhat valamit a nőről.

Mivel azonban ez most sem jött össze, úgy határozott sokkal radikálisabb eszközökhöz folyamodik. Megsürgeti a leminősítési procedúrának a göröngyös, és aszfaltozatlan úton haladó, bürokratikus, csiga vontatta szekerét.

Embert fog ölni.

Az írói szabadság korlátait feszegetve, jelen sorok olvasása közben a jövőbe repítjük az olvasót. Mondhatni, vágtunk egyet a könyv képkockáin.

Helyszín: egy, a kinti sugárzásnak ellenálló vasbeton épület, liftjében találjuk magunkat a 023310-essel és áldozatával, akit épp most döfött szíven egy hagymavágó késsel. (E termék hű példája a fogyasztói jólétnek és a Konglomeráció dicső mivoltának.)

Ezen épületek vasbetonfala több, mint fél méter vastag, rideg szürke határ. A bent lakókat választotta el, a néhány óra alatt beálló sugárbetegség okozta elhalálozástól. Kívülről több száz emelet magas, ablaktalan betonkockának tűntek volna ezen építmények, ám az imént említettük mi történik azokkal, akik a látványukat odakintről akarják megcsodálni.

Hogy mi van a gyilkossággal?

Türelem hamarosan arra is rátérek!

Beszéljünk picit, egy általunk természetesnek vett - s ebből adandóan igen csak alulértékelt - dologról, a napfényről. Tudomásom szerint, számos kisebb-nagyobb kultúrában volt - és van - jelen a napimádat, vagy napkultusz (esetleg napistenhit). Ugyanis kifundálták, hogy biza ez éltet bennünket.

Csak most gondoltam bele, hogy az arcomra sütő napfény, a forrástól annyi utat tesz meg, amennyit mi egész életünkben sem. (149 600 000 km-t)

A madárdal

Jelenlegi Szentimentális érzelmi állapotom, ezen a gondolatfolyamon lett révészkapitány, s komótos evezőlendítésekkel, pipával a szájában (olykor nagyokat köpve "ódalra") csordogál a folyó sodrásával. A víz hátán pedig, e fent említett égi sugár "tündölg". A kétoldali parti föveny zöld fák árnyékába bújik, s a lombok közt madárének kórusa hallatszik. Talán a napfényért hálálkodnak, mert ők is sejtik, amit mi.

Emberként, e madárnótát  képesek vagyunk kifejezni a számok, a racionalitás, a tudás és a hit(vallás) segítségével is. Valahogy talán mindenki érzi szükségét és elengedhetetlenségét, hisz egy esős őszi reggelen, csupa borongós arcot látsz a busz párabús ablakai között, s csak elvétve mosolygósat. Érezzük is a napfényt vagy hiányát kedélyállapotunkon is. Elmaradása, akár orvosi tüneteket is képes okozni, mint például az anglikán nyavalya, a D vitamin hiány. Konklúzióm: napelemmel működünk.

A tündér

Olvastam, egy tündér mondta egyszer: a napfény cseppfolyósított halmazállapota a méz. Ez a legtalálóbb gondolatok egyike, melyet valaha is hallottam köszönet az írónak (Böszörményi Gyulának) hogy rávilágított a napsugár számomra eddig ismeretlen aspektusára. Hiszen a fény táplálta illatos virágot, buzgón szüretelnek döngicsélő, sárga, alkimista méhecskék. Ennek pedig az eredménye a méz. És ez csak egy, a találó gondolatok, elmélkedések és agyszülemények sokaságából, melyek leírják milyen kellemes is tud lenni, közkedvelt csillagunk villódzása.

Hitem szerint

Ha bele gondolunk - P(i)rométeusz  óta - az emberiség élhet a tűzgyújtás jogával, s ki képes még erre? (Valljon a kedves olvasó! Hogy is volt gyerekkorában azzal a bogárral és nagyítóval?) Hát a napfény.

Türelmes és ínyenc dohányosokhoz szólok most, akiknek esetleg feltűnt hogy más íze van a cigifüstnek ha gyufáról gyújtjuk, és ha gázgyújtóról. (Más ha benzines gyújtóról, s megint ha tűzből kikotort ágról.) Figyelmébe ajánlom, a nagyítót! Az öt-tíz perces művelet után, egy újabb füstízt tapasztalhatunk meg!   

Egyre több közös van bennünk a fénnyel. Persze még az is lehet, hogy rész(ecské)ben, mi is abból állunk. Laikus tudásomat latba vetvén, ha jól tudom van egy olyan részecskénk is, hogy foton. Ezt a világmindenség egyik alkotóelemeként könyveltünk el.  

Lassan kezdem érteni ezeket a korábban említett napkultúrákat, hisz gondoljunk bele: istenük a Nap. És talán az egyik legjobb isten, mert úgy általában nem kér semmit, de ad. (Mit? Dióhéjban: életet.) Nem uszít senkit senkire, nincsenek szabályai, nem ítél hisz mindenkire egyformán süt. Nem akar figyelmet imák formájában, vagy azt hogy imádják. Néhányan még is ezt tették és tán ők a szerencsések, mert lehet a Nap is megérdemli a szeretetet, akár egy jó gondolat formájában is. A Nap csak van és jól teszi hogy van.

Azért a nyelvünk is hátán hordozza e nap-napfény-élet kapocs fontosságát, hisz sokszor kívánunk másnak jó napot. Aztán jó lesz a napjuk. Lehet, hogy azt akarjuk ez alatt érteni, hogy legyen sok napsütés, jó hangulat és általános derű? Persze az ég is ki derül és a fénytől vidámabbak derűsek leszünk. Számomra ez is a napfény tagadhatatlan fontosságát jelzi. Mellesleg a sötét ügyekre is fény derül.

S hogy miért merengek e dolgon oly össze-vissza kuszán, még is részletesen? Mert csak most jutottak eszembe, mert a szemembe kezemre sütött a nap.

Néhány pihentebb elmélkedéssel búcsúzok, melyeknek valamilyen köze van a fenti témához:

Nap, mint időegység, melynek hosszúságát az égitest körül való, "globális legyeskedésünk" szab meg.

Naplopó, aki csak a hasát sütteti a napon.

Napló, ahova az aznapi eseményeket jegyezzük.

Napközi, hol nap közben utódainkat tároljuk.

Nap egy magánhangzó csere és kilyukadunk nálunk, azaz a népnél.

A derűről és a derül-ről már volt szó.

A felhőtlen jókedv, mely a napsütést jelzi.

Apropó felhő: hő hatására emelkedő pára. (Kell hozzá a nap.)

A napfényben égő kék ég, miatt tán a tűz sem véletlenül ég.

Végül pedig egy kis rigmus: "Kékellő eget égető, tündöklő fényszövő."   

Még mindig a (z)űrben

(A képen látható reklám nem fizetett hirdetés! Bár a blog adminisztrátora szereti a sört, ivásáért pénzt még soha sem kapott. Annak érdekében, hogy ez másképp legyen, szerkesztőségünk mindent elkövetetett, elkövet és a továbbiakban IS el fog követni!)

- Túúúú! - zúgott a műszak végét jelző sziréna hang. A "301/"-es vezetéknevű bányászbrigád huszonhat óra munka, két baleset, és nagyjából tizenhat tonna kitermelt vízjéggel zárta a napot. Fenti időtartam, a múlt emberének (azaz a kedves olvasónak) elsőre talán kicsit túlzásnak tűnhet, ám az EZ-3KYL nevű üstökös bányászainak, ez a hétvégi beosztása volt.

Persze, huszonhat órányi kemény fizikai munkát önállóan, még e kor emberei sem lettek volna képesek elvégezni. Dehogy is! Erre valók a dicső kutatók, nagyszerű agyszüleményei, az éberség stimuláló szerek és a bionikus beültetések. Utóbbiaktól a bányászok tulajdonképpen, már kiborgnak számítottak. Testsúlyuk háromszorosát voltak képesek, órákon át cipelni, nagyjából 30 km/h-s sétatempóban. Reflexeik a mai ember kétszeresének feleltek meg. Mindezek ellenére, saját korukban csupán csökevényes lajhároknak, mech.-evolúciós zsákutcának számítottak, főleg őreikhez képest. (Az ő paramétereik, a bányászokéinak hatványaival rendelkeztek.)

- Minden szolga, tizenkét órán belül jelentkezzen chip olvasásra! - hallatszott a hangszórókból a szenvtelen, női (robot)hang "Micike". A valódi nevét senki nem ismerte, azt sem tudták ki a fene lehetett ez a közönyös némber, de egymás között a bányászok, az egyik reklámban elhangzott márkanév után keresztelték el így. Mivel a hirdetett termék roppant silány minőségű volt és mindenki utálta, így evidens volt hogy Micikét, Micikének nevezzék.

- Hé huszonhármas, - szegődött hősünk mellé egy társa, aki valószínűleg nem a negyvenkilences nevet kapta volna anyjától, ha a tiszteletre méltó hölgy helyett, nem a Konglomeráció által kirendelt biztos dönt erről (is) - hallottad a pletykát? 

- Lázadás készül. - morogta a megszólított, oly közönyös hangon, amit talán még Micike is megirigyelt volna.

- Bizony! - bólogatott a negyvenkilences - És most sikeres lesz, erre mérget vehetsz! Ezúttal nekünk is csatlakoznunk kéne! - közölte miközben szokásához híven, balkezének mutatóujja segítségével, és precíz mozdulatokkal túrta az orrát. Ez nála a meditáció egy igen mély fajtája volt. Szinte minden helyzetben képes lett volna rá, ám sokszor a körülmények áldozata, (sőt mártírjaként) nem tehette. E körülményeknek neve is volt: a szkafander sisakja, melyet általában a "kinti munkálatok" alatt voltak kénytelenek viselni, elkerülendő a fulladásos halált. A negyvenkilences becsületére legyen mondva, ilyenkor is - mondhatni reflex szerűen - próbálkozott. Álmatag arccal emelte fent említett végtag, imént megnevezett részét, egészen a sisak védőüvegéig. Majd mikor, a kecsesnek nem nevezhető kacsó és az üveg találkoztak, az ujj megadóan a törzs mellé hanyatlott vissza.

- Már mondtam, ilyen hülyeségekkel ne zaklass! - mondta a huszonhármas - Mindig ugyan az a vége, s ha csak a leghalványabb szándékot is felfedezik benned, te is hamar odakinn találhatod magad! - mutatott a létesítmény ablakán keresztül, a nagy büdös semmibe.

- Néhány órán belül sor kerül rá, még a chip olvasás előtt! - folytatta társa győzködését, és az orrtúrást a negyvenkilences.

A chip olvasás, mely eddigre - a negyvenkilences szaglószervéhez hasonlóan -, már bizonyára felpiszkálta az olvasó fantáziáját, a következőket takarta: a bányászok fejében, tarkó tájt egy elektronikus gondolatrögzítő eszköz volt beültetve, tíz a huszonnegyediken terabyte-nyi tárhellyel. Ez elegendő volt hozzá, hogy egy egész héten át, az "egyedek" minden gondolatát rögzítse. Philisonyx napon (az egykori, primitívebb emberi kultúrák, a hét e napját a vasárnap névvel illették) e chip-et, a megfelelő technika segítségével leolvasták. Aki pedig valami oda nem illőt forgatott a fejében, arról a Konglomeráció hatóságai, a megfelelő eljárás keretei között gondoskodtak.

Az ilyen törődő szeretetnek köszönhetően, az EZ-3KYL nevű üstökösnek - a Szaturnuszhoz hasonlóan - külön kis gyűrűje alakult ki. E gyűrűt azonban, korábban élő organizmusok alkották. (Nem pedig kő és sziklatörmelék.)

Persze a huszonhármashoz és a negyvenkilenceshez hasonló vén rókák, már rég rájöttek, hogy bírják kijátszani az ellenőrzést. A szomorú azonban az volt, hogy erről nem beszélhettek senkinek. Ha ugyanis így tesznek, az illető gondolataiban, azaz a chip-jén jelen lesz, ez az egy hét alatt el nem sajátítható trükk, és akkor nem csak a tudás gazdáját, de annak tanítóját is a gyűrű alkotóelemeiként könyvelik majd el.

E módszert már a korábbi, primitívebb kultúrák is ismerték. Az akkori neve meditáció volt. A mai neve, orrtúrás és közöny.

A lényeg, hogy a chipolvasáskor megjelenő adatok egyszerre ne tartalmazzanak gondolatokat és érzelmeket. Külön-külön a kettő ugyanis nem hagyott mély nyomot, az efféle (olcsó) elmekontrolláló módszer alkalmazásakor. A Konglomeráció dicső tudósai ugyanis anno úgy gondolták, hogy a veszélyes gondolatokhoz, minden esetben egy intenzív emóció is társul, vagy épp fordítva.

Művünktől kicsit eltérve, tegyünk egy próbát az olvasóval: szerelem, eső, anya.

Akinek e szavak olvastán bármilyen kép, vagy érzés jelent meg a fejében (vagy akár egy gyors asszociáció), azt a Konglomeráció dicső tudósai megfogták. A chip rögzítette az adatokat. Gyakorolj kedves olvasó, mert teljesen nem zárható ki, hogy e technika ne váljon a javadra egyszer!

Persze nagyobb a valószínűsége annak hogy nem, kell majd alkalmaznod, de minden megtörténhet!

 Newton fejének felszínét, és annak a területnek a nagyságát figyelembe véve, ahova az alma még eshetett volna, nagyobb  volt a valószínűsége hogy nem púppal a fején, hanem almával a hasában tér haza a faalatti lustálkodásából! 

Ugyanígy az agychipek is a jövőbéli felfedezések listáján lehetnek. Ezúttal a kiváltó ok azonban nem az alma - mely mellesleg tönkre tette Ádám és Éva karrierjét és viszonyát is -, hanem a tök lesz! Vessük hát el meg mindahányan csak vagyunk!

Az almáról, tökről és a két bányászról való értekezést hamarosan folytatjuk!  

Addig is, hogy bányászaink termelését fokozzuk, egy az író egy kellemes muzsikával zárja bejegyzését:

Előkotortam és elkezdtem bepötyögni, az ősréginek éppenséggel nem nevezhető, de egy dekáddal arrébb készült munkáimat. Ezek közös gyűjteményét: Toll és Hamutál, avagy "A szó elszáll, a szívás megmarad!" névvel illettem akkor. 

(Igen lehet hogy egyeseknek ez már ismerős valahonnan. Akinek meg nem, annak ajánlok még több engem!)

Fent említett szerzemények - köbö - 14-18 éves koromban íródtak, s csak enyhén cizelláltam őket. Íme az első.

Miért ez?

Mert tartalma - a stílussal ellentétben - teljesen inaktuális. Utóbbi viszont remek példája az "akkor és most" prezentálásának, s végül is ezt akartam érzékeltetni, a mostani hanghallatással.

Mi ez?

Nem novella, de nem is napló. Nevezzük papírra írt blogbejegyzésnek.

(Ezúttal képtelenül tárom az alábbi tartalmat az olvasó elé, képzelje el belőle azt, amit szeretne!)

Április 30.

A májusi meleg és a közelgő nyár, hirtelen köszönt be Budapest poros utcái közé. A megdöbbenések időszaka ez.

Az ember megdöbben, hogy bizony eltelt egy újabb tél. Újabb esztendőbe léptünk és ekkorra már, a legtöbben az évszámot helyesen írják. Majd miután ezt megtették, egy percre döbbenten merednek a papírra, az idő múlásán töprengve. Megdöbbenünk az időjárás szeszélyein, melyet a nem rég leköszönt április utóhatásainak tudunk be. És megdöbbenünk a saját reakcióinkon, melyeket e változékony légkör okoz.

Az ilyen apró felfedezések, azonban kevés ideig tartanak, hisz szívünk együtt ver a városéval. Vörösvérsejtekként rohanunk az utca-artériákban, sziszifuszi ügyintézést mímelve. Az idő közben továbbrohan fejünk felett, s a tavaszt felváltja a nyár meleg lihegése. Május az átmenet, a kapu hónap, mely a hőt már nyárként ontja, de éjszakáiban és esőiben megmarad kacérnak, akár Áprilisnak a lánya. Pajkosan, vigyorogva zúdít felhőszakadást fejünkre, hogy utána tettét megbánva, szégyenlősen napfénnyel szárítson és engesztelő meleg szele, feledteti velünk a hideg vacogást.

Az emberben persze, az évszakok közti változások, mindig csak utólag tudatosulnak. Ekkor így szólunk:

- Hogy elszaladt ez a tavasz is! De majd jön a nyár és az hosszú lesz. – (majd a nyár is elszaladt…)

Április utolsó napján, az ember mély letargiába süllyedve várja, a közelgő hosszú hétvége érkezését. Lassú, hő ittas gondolatai a jelen helyett, inkább a pihenést ringják körbe, akár a házi legyek a csillárt, nyáridőben. A borús ég még tovább fokozza az általános „semmi kedvem” érzést, megrozsdásítva az idő vasfogát, mely így csak lassú, pépesített falatokban képes felzabálni a perceket.

Mint ha még a nap is úgy döntött volna, hogy szabadságot vesz ki erre a semmilyen napra, melyet jobb valahol vidéken tölteni az illatos fasorok között, mint a poros, kipufogófüstös városban.

Persze a május ki nem mondott ígéretei, valahogyan átformálják Pest képét is, kiemelve a szépséget, háttérbe szorítva a negatívumokat.

Az ember gondolatai pedig, az utcákhoz hasonlóan változnak. Egy-egy helyen feltorlódnak akár a forgalom, délután a körúton. Máshol pedig szabad parkolóhelyet találva sokáig pihennek, figyelve az ürességet. Közös bennük talán csak annyi van, hogy mind tovaröppennek, ahogyan az enyhe szellő felkapja őket. Egyikük se marad soká a fejben, vagy raktározódik el a memória nagy, polcos szekrényében.

Legutóbbi közlekedés kritikám után, levelek tízezrei érkeztek szerkesztőségünkbe. Ezek - egy kivételével: "Monnyon le!" -, Karesz vizuális ábrázolását követelték. Engedvén az olvasói nyomásnak, íme kabalánk, aki fekete, mert a rombusz alakú, déli nap elé ugrott. Nem elég, hogy nem tudtunk róla színes képet közölni, még le is égett így örökre ilyen kormos marad.

Világ, lásd hát Károlykánkat!

 Karesz a "Hogyan közlekedjünk helyesen" kenguru

WARNING!

FELHÍVOM AZ OLVASÓK FIGYELMÉT, HOGY A KÖVETKEZŐ SOROK, A NYUGALOM MEGZAVARÁSÁRA ALKALMAS SZAVAKAT ÉS GONDOLATOKAT TARTALMAZNAK! A GYENGÉBB IDEGZETŰEKNEK, INKÁBB EGY RÉGEBBI POSZT ÚJRAOLVASÁSÁT AJÁNLOM!

Karesz után egy aktualitással kell, hogy foglalkozzunk. Ez pedig nem más, mint egy (elsőre) örömteli hír:

Elkészült a budai fonódó villamoshálózat!

Megint. A reakció, mit e hír hallatán a bejelentők vártak, gyaníthatóan az alábbi:

- Hurrá! 

És valóban. Végre újból kötött pályás járatokkal szelhetjük Buda vassínpárjait. Hallgathatjuk, hogy minden ajtón szálljunk fel (és le), no meg a jól ismert "HRÚÚÚÚÚ" hangot, mikor az elöregedett kerekek, és sín együttesen nyögnek, egy-egy kanyar bevétele közben. Mily idilli.

Fonták, fonták a hálózatot, akár egy tudósok által bedrogozott pók, a szürrealista, légyfogásra alkalmatlan hálóját.

E kézimunka addig folytatódott, még a gombolyag el nem gurult és végül az egész egyetlen, hatalmas, görcs-dús „gabaly” lett.

A „gabaly”-ról a járatokon elhelyezett, a valóság talajától messze elrugaszkodott, térképszerű, poszterek tájékoztatnak. Ezek, emberi lények számára értelmezhetetlen módon ábrázolják, a főváros közlekedési hálózatpulóverének szétfejtett fonalait.   

Az apró görcsöcskéket, legjobban a XI. kerületben, a „Móricz” és a „Piac” közti, ötven méteres szakaszon figyelhetjük meg. (Itt a Budai villamosok nagy része, látható. Ezek dekkolnak, vánszorognak, várakoznak, és minden egyebet csinálnak, miket a haladás kifejezés nem foglal magába. Nem mellesleg – a választási lehetőségek tárházának spájza gyanánt -, alant és a kettő között fut, BéPé világhírű csodája, a 4-es metró is.)  

Meg értük, hogy Mari néni - a sokak által „banyatank” kifejezéssel illetett - kerekes szatyrával, gyalogosan hamarabb ér a Móriczról a Piac(z)ra, mint ha élne a villamos nyújtotta utazás kényelmével.

A villamos torlódás, mely Mari nénit a gyalogosok által (sokszor helytelenül) alkalmazott járdára taszajtotta, mind két irányba tart. Destruktív hatást gyakorolva, úgy a mindennapi életre, mint az ember idegrendszerére és kedélyállapotára.

Fenti állításomat az alábbi példa segítségével érzékeltetem:

A mit sem sejtő utas felszáll a 17-esre. Mondjuk a Hauszmann (O’lajos) utcánál. Azért a 17-esre, mert az új. Meg kell nézni! Teszi ezt, mert igyekezne az Újbuda-központ alatt húzódó M4 alagútba; hogy többszöri átszállás segítségével, egy szintén kötöttpályás, és szintén egy (vagy több) misét megérő, MÁV járaton végezze.

A torlódás azonban ezt meggátolja. Oly annyira, hogy a tizenöt perces utazás alatt (mely gyalogosan csak tíz lenne), azon tanakodik, hogy mi a fenének szőtte egybe sorsának fonalát – Párkák módjára -, a Budai „gabaly”-éval.

Az eredmény persze az, hogy a vasútállomáson, a „víz vezeték szerelő” dallam felcsendülése után, a hangosbemondó így szól:

- Az XY. vágányról, Z városba tartó vonat, elment!

Igen kedves olvasó. Ezt régebben bemondták a készséges, MÁV-os hangszórók. Jobban mondva berecsegték. (Már csak a „Ha-ha!” hiányzott a végéről.)

Demjén úr, látomásköltészetében szintén elővizionálva, e fent leírt példát. Tömören, lényegre törően, minden felesleges cicomát és szóvirágot nélkülözve: „A vonat nem vár.”

Záró gondolatom pedig, annak reményében helyezem kritikám végére, hogy az illetékes hatóságok - a karszalaghoz hasonlóan -, ezen ételfoltos, kissé gyűrött és több napja hordott inget is magukra húzzák majd. S oly büszkén, kérkedőn viselik, mint a jegyek ellenőrzésére szakosodott kollégáik, az imént szóba hozott bicepszdíszt!

(A XI. kerületet kevésbé ismerők számára mellékelek egy térkép linket, hogy az olvasottakat térben is el tudjátok helyezni!)  

https://www.google.hu/maps/@47.4724622,19.050509,16z   

Ritkán dolgozom megrendelésre. Ezen agyszülemény, az előbbi tézist erősítő kivétel. A megrendelés szövege a következő volt: "Születésnapomra azt kérem, írj egy novellát, ami az általad elképzelt jövőben játszódik!"

Első reakcióm e kérésre, egy határozott nem volt. Az indok pedig: féltem, hogy a téma túlságosan megragadja a fantáziámat. Beszippant és tündérmese (vagy fantasy, előbbi elnevezés jobban tetszik) íróból egyszerre - és idő előtt - egy sci-fi író gúnyájában találom magam. ("Nekem most folytatnom kell az első regényt, nem érek rá egy teljesen új világgal foglalkozni!") Trianonnal ellentétben, ezen álláspontom később revízióra került. Csak elkezdtem. Csak beszippantott. Az ötletek pedig záporozni kezdtek fantáziám fordítva tartott esernyőjébe. 

A terminus adott volt, egy születés évfordulója.

Jellemem egyik hibája, hogy sokszor képtelen vagyok a határidők betartására. Ez most sem volt másképp. Nem csak hogy hét napot csúsztam, de abbahagyni sem volt hol. A cselekmény nem átalkodott önmagát folytatni, szimpla novellából, kisregénnyé hízva ki magát. Az alábbiakban, e "regénykét" fogom részletekben közölni.

Két megjegyzés még, aztán hagylak benneteket olvasni:

1. Címe még nincs, azzal általában a végén illetem műveimet. Valószínű, most se lesz másképp.

2. Ha egyenlőre érthetetlennek tűnik az nem az olvasó hibája, szépen lassan majd minden a helyére kerül! 

 Első sorban a megrendelőnek, Vikinek ajánlom születésnapjára!

"Másfeled sorban" pedig mindenki másnak!

 1. Fejezet

A (z)űrben

- Minden egységnek a 301-es szinten, azonnali evakuálási parancs! Ismétlem, evakuálási parancs! - recsegte egy, a vészhelyzethez képest nyugodt női (robot)hang. Mint egy ellen válaszul a lágy közönyre, a riadó sziréna éles búgása visszhangzott az EZ-3KYL nevű üstökös, víz-bányászlétesítményének 301-es szintjén. A felszólítottak pedig tülekedve igyekeztek eleget tenni az utasításnak. Persze a sziréna és a roppant higgadt női (robot)hang, teljesen fölöslegesen zavarta a robbanás utáni, az űrbe éppen távozó levegő süvítésének jellegzetes zaját.

- SSSSZ! - köszönt búcsúzóul az O2. Hiánya pedig egyre feltűnőbb volt, a légzsilip felé igyekvők számára.

Az efféle balesetek mostanság igen gyakoriak voltak, az üstökös bányászat céljából telepített létesítményekben. A javításhoz szükséges alkatrészek (és szerelők) egyre csak „érkezésben voltak”. Mikor? Mindig „várhatóan a közel jövőben”, de soha sem a jelenben manifesztálódva. 

-„Hamarosan kijavítjuk a hibát!” - dörmögte az orra alatt, a karbantartásért felelős tiszt szlogenjét, a 301/23-mas „névre” hallgató bányász, miközben átugrotta az egyik, a légszomjtól földre zuhant  társát, a 301/12-est. Aljas egy disznó volt, így hát nem pazarolta rá a jelenleg kincsnek számító időt és O2-t. Tovább rohant a zsilip felé.

Sok kollégájával ellentétben, ő épp hogy el is érte. Lihegve zuhant a padlóra, de már a légdús túloldalon. Nem is kelt fel egy darabig. A többi bányász a zsilipajtó apró ablakán át bámulta, az addigra nagyrészt halott póruljártakat. Mindegyik másképp adott hangot a látványnak.

A 301/23-mas föltápászkodott és ügyet sem vetve rájuk elindult, hogy az információs csarnokban várja az új feladatát. Túl sok ehhez hasonló balesetnek volt már túlélője ahhoz, hogy ne tegye hamar túl magát az ilyenen. Öreg rókának számított a bányászok között (már majdnem elérte a harmincöt éves, matuzsáleminek számító kort). Az e címmel járó habitussal és mogorva, szenvtelenséggel tekintett a világra, kollégáira, s általában az életre is. Pontosan tudta, hogy egy szép napon ő is a zsilip túloldalán fogja végezni. Pusztán azért, mert a hozzá hasonló, (rab)szolga kasztba tartozó egyedeket, a Konglomeráció sokkal könnyebben volt képes pótolni, mint a hibák kijavításához szükséges, drága alkatrészek ideszállítani. Nem is beszélve, az értékesnek számító mérnökökről és szerelőmunkásokról.

- Minek jöjjenek ide a Plútó segge mögé, a Kuiper-öv kietlen és hideg, Naptól távoli fekete lukába? Az út majd' három hónap, s az üstökös jégkészlete pedig két éven belül kiapad. Persze csak ha a létesítmény kihúzza addig... – dörmögte orra alatt a 301/23-mas, mint egy a narrációnkat megerősítve.

****

- „A vízbányászatra, egyszerűen annak hiánya miatt van szükség. Erre szakosodott létesítmények pedig bőven fellelhetők, nem csak a Kuiper-öv minden vízjéggel rendelkező aszteroidáján és üstökösén, de a Titán és a Ceres holdakon. Meg „A” Holdon is. Utóbbiról kiderült, hogy szokatlan nagysága ellenére - a tömegvonzás törvényének eleget téve -,  azért nem zuhant még a földbe, mert a szilárd mag helyett, belül üreges. Nem mellesleg az üreg tele van vízzel. Azaz csak volt. Mára már alig lötyög benne, néhány millió hektoliter. (E felfedezésre nem sokkal a hetedik holdkolónia telepítése után került sor.)

A hallgatóságban eddigre két kérdés is fölmerülhetett: Mi van a Föld vizeivel, és hogy mi ez a röhejes „vízbányászat” elnevezés? Miért nem inkább, a sokkal megfelelőbb jégbányászat kifejezést alkalmazza a Konglomeráció, ha már egyszer van ilyen szavunk?

A válasz, ellentétes sorrendben a következő: A szakszó módosítására vonatkozó kérdést, már többen is feltették az illetékes hatóságok vezetőinél. A válasz tömör, az egykori dadaizmusra emlékeztető stílusban, mindig az alábbi volt: Mert csak!

A Földi vizek pedig köszönik, megvannak. Csak épp éjszakánként különös, földöntúli színekben pompáznak a százötven évvel ezelőtti, termonukleáris világkatasztrófa eredményeképpen. Emberi fogyasztásra pedig - a nagyon drága tisztítási procedúra után -, éppen csak hogy alkalmasak. Bármilyen hülyén is hangzik, könnyebb - értsd olcsóbb - elrepülni akár a Plútó püspökfalatja rózsájának közepére is (ide humán, technikai és üzemanyagforrásokat cipelni, bányákat létesíteni, kitermelni és a szajrét hazaszállítani), mint az otthoni H2O-t fogyaszthatóvá varázsolni.

Apropó atomháború, az emberiség 95%-a vált  alatt hamuvá mindössze egy nap leforgása alatt. A Föld északi féltekéje pedig máig lakhatatlan. Nem is beszélve az apróbb mellékhatásokról, mint az ökoszisztéma összeomlása, és a teljes élővilág  kipusztulása.  A vicc pedig az, hogy máig nem tudjuk, melyik szuicid ősemlős tenyerelt rá arra a metaforikus piros gombra.”  

- Jó kis világégés volt, azt meg kell hagyni! - összegezte a felolvasottakat a HZ-023310-es személyi számú (mondhatni nevű) diák. Kiselőadásának a vízhiányról és a megoldására kitalált, dicső tervnek a múltbéli kivitelezéséről kellett volna szólnia. Semmi képen sem az emberiség által elkövetett hibákról, s pláne nem e dicső terv kritizálásáról. Ám szokása szerint, rendkívüli asszociációs képességeit, megint a nem kívánt módon kamatoztatta.

- Apropó lakhatatlanság, - tette még hozzá, kedvenc (és igen gyakori) szófordulatával élve - mi van a Marssal, jobban mondva az ott elkövetett, Marsi Fiaskó néven ismert tettünkről? Ez, akár csak a vízhiány kezelése és az atomháború, példásan tükrözi az emberi hülyeséget! Kihalásra való faj vagyunk, fogadjuk már el végre! Ássunk egy gödröt, feküdjünk bele és várjuk szépen a halált!

Erre a tanerőt leszámítva, a hallgatóság kénytelen volt elfojtani egy vigyort.

- Most már elég! Ismét csak kritikán aluli teljesítmény volt! - közölte a tanerő, s vészjóslóan megindult a 023310-es felé. (E módon - a személyi szám betűinek mellőzésével - becézték a tanulókat, s általában egymást.)

- Remélem tisztában vagy vele, hogy még egy húzásod van. - folytatta mikor odaért, s a felelő fölé tornyosult - Ha azt is elpuskázod, egyszerűen leminősítelek a fogyasztó kasztból a szolgák közé! Azt pedig nem kell mondanom, hogy mi történik azokkal, akik oda kerülnek!

- Az egyik teljesen értelmetlen módon kivitelezett "vízhiány kezelő" létesítményben végzik, hol rövid úton elhaláloznak az ottani, középkori körülmények között! - válaszolta meg vigyorogva a költői kérdést, a nebuló. Pedig tudta, okítója ezt mindennél jobban gyűlöli.

Az osztály hangulatán egyszerre volt érezhető a döbbenet, vidámság és a félelem. Ez sok! Látták már a 023310-est szemtelenkedni. Általában mindig jót derültek rajta, de ez most túlment minden határon. A 023310-es jellemének egyik meghatározó alapköve a szemtelenkedés és a pimaszkodás volt. Ezt általában elnézték neki, mivel intelligens, kreatív és szeretni való ficsúr volt. Most még is az életével játszott.

Miért?

A 023310-es elhatározta, hogy hamarosan elhalálozik. Ehhez az állapothoz pedig, a (rab)szolgák kasztján keresztül vezetett a legrövidebb út.   

- A tanerő is tudja, hogy igazam van! Hiába az intelligens egyének, mint emberiség, kollektíve hülyék vagyunk! - tette még hozzá a fent jellemzett fiatalember, egy cinkos kacsintás kíséretében.

A másik egy pillanatra döbbenten meredt rá. Szemében pillanatnyi tanácstalanság csillant, ám fent említett bionikus látóeszköz hamar összeszűkült, és harag (mesterséges) fénye villant benne.

- Takarodj ki az órámról! - recsegte, s az egykori nácik agresszív kar lendítésével bökött az ajtó irányába.

 - Ezúttal, s utoljára még csak száznegyven órányi szolgamunka a büntetésed. S ha ez sem elég, a következő lépés a leminősítés!

A 023310-es vigyorogva meghajolt, majd úri léptekkel az ajtóhoz ballagott, s kiment rajta.

E poszt mindössze egy rövid, véletlen rigmust foglal magába. Első sorban a versek kedvelőinek (ki másnak?) szánom. Most az egyszer még a vizuális illusztrációt is mellőzöm, mindenki kénytelen lesz elképzelni a saját patakját, őzét és tündérét.

Régóta érlelődik bennem egy hosszabb hangvételű írás, melynek témája a tömeg- és gyalogos közlekedés. Igyekszem majd konstruktívan kritizálni, valamint leszögezni: tapasztalatokat osztok meg. Ezen experimentumokat a főváros utcáin, illetve a tömegközlekedésen gyűjtöttem, nyolc évnyi intenzív futárkodás közepette. Ez átlag napi három órát jelent utcán, vonaton és BKV-n. Bátran kijelenthetem tehát, hogy az írás, után ez a második leggyakrabban űzött tevékenységem.

Bevezetés képen egy oktatási reformmal kezdeném: Ha rajtam múlna, az iskolákban nem a testnevelés állna a fő helyen heti hét órában. Egy fenét! Új tantárggyal színesíteném a palettát, mely - sok másikkal ellentétben - hasznos és életre nevelő. Ez pedig a Közlekedés ismeretek és empátia ® tantárgy. (Természetesen sok egyéb reformötletem is van. Ezek között előkelő helyen szerepel a pofon, mint hiperaktivitás és figyelemzavar kezelési gyógymód, valamint általános fegyelmezési módszer. Ugyanezzel a (kéz)lendülettel a törvényhozók gyerekek közé zárása, egy legalább hét napos, negyven fős osztály kirándultatása keretében. Csak hogy a gyakorlatban is megtapasztalják azt, amiről elméletben már oly sokat tudnak.) 

Na de térjünk vissza a Közlekedés ismeretek és empátia ® tantárgyra. (® itt hangutánzást is jelent. Egyfajta diadalmas "Rrrr!". Jelentése: Én is adtam valamit az emberiség számára.) A jogosítványhoz hasonlóan, bizonyos időközönként - mondjuk hétévente -, ebből is mindenki köteles lenne újra vizsgázni. Aki pedig elbukik azt pénzbírsággal és folyamatos vizsgaismétléssel büntetnék. 

Mi lenne a tananyag?

Köszönöm a kérdést!

Rengeteg tipikus példám van rá. Lássuk is a rövid terjedelmű, ám velős tartalmú tankönyv első leckéjét:

Az utcára való kilépés kapualjból, lépcsőházból, vagy boltból

Ugye ilyenkor a legtöbb ember  akár az eszterlánci cérna, csak úgy kifordul. Ha pedig ne adj' Isten jön egy biciklis, (persze a járdán hol máshol, de erről majd később...) már is kész a baleset. E leckénél - és általában a legtöbbnél - egyetlen rövid felszólítás lenne a megtanulandó. Ezt követné a gy.k. (gy.k.: gyengébbek kedvéért) a részletesebb kifejtés, képi illusztráció, valamint hang és mozgóképi prezentáció.

Jelen esetben az egyszerű felszólítás a következő lenne: ELŐTTE NÉZZ SZÉT!!!

Ezt követné a részletes kifejtés: jobbról balra, vagy balról jobbra ez rád van bízva, hisz mint a matematikában nem egyszer, itt is több úton lehet eljutni a jó eredményhez. (Bár az EU normák, a jobbról való balra "előtteszétnézést" írják elő.) Ezek után - fakultatív keretek között - lehet, fel-le is nézni a galambtrágya támadást és a kutyagumikat elkerülendő. Sőt akár "körül" is lehet, ahogyan azt Gálvölgyi teszi, a népszerű Csinibaba c. filmben.

Egy a lényeg - the point ahogy az angol mondja -, ne hirtelen és teljes testtel vesd magad a járdára, akár a pityókás gazda a kukoricamagot!

Ha az elme pallérozásához ez sem elég, következik az oktatófilm!

Ez a műfajra jellemző, realitástól nagyon messze álló, túldramatizált hangvételével mutatná be, milyen csonkításos vagy épp halálos kimenetelű balesetek történnek, ha a a körülnézést elmulasztjuk.

"A gyanútlan Pistike csak egy nyalókáért indult a szomszédos közértbe, nem is sejtvén hogy e naptól az ibolyát, csak a gyökerén keresztül tudja majd szaglászni, mint parki uszkárok egymás sejhaját." - hangzana a mély és baljós hangú kommentár. (Mondjuk Hollósi Frigyes alias magyar Darth Vader személyében.)

(Gondolom senkinek sem kell bemutatni a régi VHS-ekről és DVD-kről jól ismert  "A KALÓZKODÁS BŰN" jeligéjű rövid tájékoztató filmet. Vagy épp az Amerikában terjedő - "HA ELSZÍVSZ EGY FÜVES CIGIT, TERRORISTA LESZEL" -, címhez hasonló isteni kinyilatkoztatásokkal fűzerezett, intő videót.) Ilyen kaliberrel operálna a mi nevelő célzatú (horror)filmünk is. 

A "nagyon gyengébbek" kedvéért pedig - ha ez sem volt elég -, következne a tantárgy kabalája: Közlekedés Karesz a mókás, de hirtelen haragú, boxkesztyűs kenguru. Karcsi elmés - rímeket nyomokban sem tartalmazó -, propaganda rigmusokkal zárná az órát. Hasonló színvonalon, mint a South Park rajzfilm sorozatban szereplő, Pityu a szexuális zaklatás P-anda.    

Egyéb a tankönyvben következő, de sokak által nem tudott leckék:

- Hogyan ne foglaljuk el az egész járdát, ha kettesben andalgunk párunkkal?

- Hogyan dohányozzunk egy szórakozó hely előtt úgy, hogy mások közlekedését ne zavarjuk? (Bevallom ez esetenként nekem se megy.)

- Néha nézzünk hátra, mert attól hogy mi ráérünk bámészkodni, még valakinek biztos van dolga valahol!

- Hogyan éljünk túl egy napot gyalogosan, ha nem tudunk elszakadni az okostelefonunk vonzó fényétől?

És ez még csak a kezdet!

A tankönyv külön fejezeteket szánna a kerékpározóknak, akik hol gyalogosnak, hol autósnak képzelik magukat. Ezek nem átalkodnak áthaladni a piroson és a gerinceden is: "Le a biciklisekkel ...a járdáról!" címszó alatt.

Illemtant és helyes viselkedési normákat javasolna a járdákon megjelenő, új közlekedési eszközökre: a rollerre, gördeszkára és a longboard-ra. A "kétkerekes riszálós gördeszkára" és az "egy kerék, valami motor hajtja és hogy nem esik el?"-re. (Ugyanígy annak kétkerekes változatára is!)

Ezek után a BKV helyes használata, a VOLÁN járatokon való utazás csimborasszói s - végül de utolsó sorban -, a MÁV-ozás témájának taglalása következne és biztosíthatlak, fog is! Mert bár a  tantárgy és a tankönyv egyenlőre fiktív, megálmodója nagyon is létező. 

Mindezek előtt a legfontosabb a közlekedésben résztvevő egyének kategorizálása, s a velük szemben való bánásmód és elvárások definiálása. A következő bejegyzésben erről fogok "okfejteni" kitérve a tantárgy empátia ágára!  

Végezetül pedig, a témához kapcsolódó dallal szeretnélek megörvendeztetni benneteket. (Értsd sokat mondják benne a "travel" szót.) Ezt is csak azért, mert két bejegyzés között most nagyobb idő intervallum telt el és tudom, alig vártátok már az új Ebengubát.®

Kedves mindenki, örvendjetek!

Az emberi kedvesség létezik! Sőt, nem elég hogy létezik sokkal nagyobb, színesebb és illatosabb, mint azt valaha is álmodni mertük volna! Mivel azonban kissé hamar csaptam a téma közepébe - hisz nem volt semmi megfontolt felvezetés, előszó vagy tréfás anekdota -, így fölöslegesen vágnék neki, míg e hiányt nem pótolom.

Felteszem mindenki hagyott már el dolgokat. Aki nem az se aggódjon, ami késik nem múlik! E szándékon kívüli tettnek többnyire két kimenetele van: az elveszettnek hitt tárgy vagy fellelődik, vagy örökre kiesik az életünkből.   Sokszor csak egy fájó, esetleg bosszantó emléket hagyván hátra csupán, mely a hibáikból tanulni képes embereket emlékezteti: ne kövessék el újból e baklövést.

Mi a szép abban, ha valamit elveszítünk?

Az esély, hogy tanúi lehessünk embertársaink becsületességének és jóravalóságának, mely a megtalálói szerepkörben csúcsosodik ki. Mindezt legtöbbször az anonimitás misztikuma lengi körül, hiszen az aki megtalál és lead egy kulcsot nem valószínű, hogy találkozni fog annak gazdájával. (Ha csak nem olyan állhatatos, hogy megvárja mind a tulajdonost, mind "böcsületességének" pénzbéli honorálását.) 

Jómagam nem tartozom a szétszórt emberek közé. Ritkán hagyok el dolgokat, mivel általában háromszor szoktam végigtapogatni magamat minden indulást megelőzően. Egyrészt azért mert ez jó érzés. Másrészt mert minden zsebet ellenőrizni kell: meg van-e minden. Ezután jön a táska, s annak az összes cipzárja. Majd a hely módszeres átfésülése, hol addig tartózkodtam. Végül pedig e ceremóniát követően az indulás. Fent vázolt hosszas pepecseléseim ellenére velem is megesett, hogy bizony szívemhez közeli dolgok tűntek el, otthagyásos úton. Nem e közelséget kívánandó hangsúlyozni, csupán az az egyik komolyabb, embert próbálóbb esetet szeretném ábrázolni, egy pénztárcával. 

Fenti szituáció hónap elején történt. Azaz fizetés után, tehát egy gyors ATM látogatás után, az erszényecském "kápéval" volt teli. No persze mit tesz minden fiatal (és sok esetben korban járó) munkaerő, mikor kézhez veszi kis pénzét? Áldomást iszik a tranzakcióra! Az áldomás meg volt.

...a pénztárcával ellentétben, mely megállapításra a hazafele vezető úton jutottam.

("B...! A K...É...! Hogy a R... E.... B....!" - közöltem szódás módra, ideges hanghordozással, mely hűen tükrözte döbbent, s feldúlt lelki állapotomat.)

Sejthetitek mi történt. Ott maradt a szütyő! De hol? 

Rövid idő alatt, sikerült lokalizálni az italmérést. Láss csodát a pultban álló kocsmároslegény tájékoztatott róla, hogy egy fiatal társaság egy tagja, volt oly rendes és leadta a söntésnél az elveszettnek hitt bugyellárisomat. Örömöm persze terjedelmes volt, akár csak egy klasszikus-romantikus regény. Majd mikor beletekintettem és financiális helyzetem a szokott, hóeleji képet mutatta - azaz egy-két áldomás árát leszámítva, a teljes fizetés benne leledzett - azt hittem elsírom magam a mámortól; mint egy szentimentális öregasszony, az argentin szappanopera bizonytalan happy and-jén.

Egyetlen ürömöcske ficánkolt csupán, boldogságom bádoglavórjában: a hála, s a nagyrabecsülés kifejezésének hiánya. Persze kedves dolog  volt a pultostól, hogy tárcámat nem sajátkezűleg ürítette ki, majd kente valamelyik vendégre. Bár - lehet naivságom mondatja velem - nem hiszem, hogy az ilyen helyeken dolgozó emberek, efféle tettre vetemednének. Hálám természetesen tolmácsoltam a pultosnak, ám én az eredeti becsületes meglelőket akartam felesben, kísérőben és köszönetemben füröszteni. 

(Később ugyanazon a helyen aztán volt rá módom, hogy jelképesen, de kiegyenlítsem a számlát: én találtam egy pénztárcát és adhattam le a pultnál nosztalgikus melegséggel a szívemben.)

Persze nem a saját, vagy a tárcámat megtalálók kedvességéről akartam elsősorban írni.

Amit a minap láttam azok tükrében a fenti történet egy rablótámadással ér fel. Az 59B jelzésű villamos egyik "hegyközi" megállójában történt. Valószínű, egy serdülő korú, hebrencs, hormonoktól megittasult egyén, tán valami szoknya utáni kajtatástól lefoglalva, szvetter "dzsámper" pulóverét a megállóban hagyta.

(E meg nem nevezett állomásnak két jellegzetessége van: eddig csak két korosztályt, gyerekeket és nyugdíjasokat láttam ott fel-leszállni. Sosem jön a villamos, mert mindig pont akkor megy el, mikor én oda érek.)

E tipikus, sárgára mázolt, vaskeretes, reklámokkal hivalkodó, fehér-szocirácsos, háromszékes megálló középső ülőhelyén tanyázott a nevezetes ruhanemű. Középen - mint a Nap a saját kis bolygórendszerében -, de elsősorban nem ez volt a döbbenet. (Rutinos tárgyelveszítők egybehangzó vallomása, hogy középen egy pulóvert, csak kicsivel nehezebb elhagyni, mint a széleken.) A ruházmány nem gyűrötten - de még is bizonyos hanyag eleganciával árválkodott azon a széken -, mint bizonyos éji lepkék, az utcalámpák fénykörén kívül. Nem. Ez rendezetten, összehajtogatva, szeretettől ittasan, BOLDOGAN - mint egy megáldva -, várta gazdáját. Ilyen vidám és szeretett hosszú ujjút még soha se láttam. S most vigyázó tekintetünkkel vegyük górcső alá magát az emberi tettet:

Én büszke vagyok arra aki ezt művelte. Büszke, mert embertársa lehetek, mert bár semmi közöm nem volt az esethez; még is e tettével engem egy kicsit jobbá tett. (Ahogyan az egész emberiséget is, hogy a kollektív megítélésünk se maradjon ki az eszmefuttatásból.) Példáját amennyire tőlem telik követni fogom, s erre buzdítom az utókort is, mert hirdeti: az emberiesség nem ér véget az udvariasságnál.

(Udvariasság alatt jelen esetben értsd: pulóver megtalálása, méretbeli különbségek diagnosztizálása. Konklúzió: kicsi rám. Konzekvencia levonása: nem jó semmire, akkor valami módon juttassuk vissza a gazdájához, vagy legalább hagyjuk látható helyen!)

A kedves gondoskodó, szeretet mellyel az a hosszú ujjú össze lett hajtva; s mellyel egy ember fejezte ki hozzáállását egy másik - általa nem ismert - egyén felé... Na az színezi ki az udvariasságot, az illemet. Ez tölti fel ezen rideg fogalmakat élettel és ízzel.

Egy (még) nem túl bölcs ember (én) mondta, nem olyan régen (amikor ezt írta):

Az udvariasság csupán egy rideg fehér kifestőkönyv, melyben a társadalmunk működésének színtelen skiccei bújnak meg, s óvnak mindenkit az anarchiába való fordulástól. A kedvesség, a szeretet, a boldogság, az önzetlenség és hasonló gesztusok azok, melyek aztán érdekessé, szemet és lelket gyönyörködtetővé teszik az elkészült oldalt. Elengedhetetlen persze, az íróeszköz rutinos használata (maradjon a vonalon belül), s a jól megválasztott színkombinációk (ne minden csak rózsaszín legyen.) De ha ezek megvannak, akkor lehetünk majd büszkék egymásra, s talán általunk a világunk is jobb hellyé válik.

 Ezen utolsó képi megjelenítés - bár kutyafuttában, de - engem ábrázol. Sietek az 59-esre hogy most az egyszer jönni lássam és ne menni. Szurkoljatok!