E poszt mindössze egy rövid, véletlen rigmust foglal magába. Első sorban a versek kedvelőinek (ki másnak?) szánom. Most az egyszer még a vizuális illusztrációt is mellőzöm, mindenki kénytelen lesz elképzelni a saját patakját, őzét és tündérét.
Szomjas őzek gyülekeztek
kora őszi reggelen.
Szomjuk oltva, fejet hajtva
ittak, olyan védtelen.
Harmat nyárkönny kis csuprokba
csorgott - nem rest -, éjjel.
Csillag látta meg titkukat,
lopott csók, holdfénnyel.
Elmúlt a nap. Sorakoztak,
jöttek sorra újak.
Őzt nem látott a kis patak.
Fagyos szelek fújtak.
Télbe fagyott akkor és ott,
lopott őszi pillanat.
Deres emlék hóval fedte,
s vize majdnem kiapadt.
Zsenge tavasz fénylényei
táncoltak egy hajnalon.
Langyos szellő, vidám ének
futott végig patakon.
Karcsú tündér megszomjazott,
vége nincsen táncban.
Puha lábát megáztatta
szerelemforrásban.
Megeredt ott, akkor a víz
csengően, kacagva.
Kacagása messze futott (az időben)
kortalan, szép korokba.
