A folytatás

...előtt (be)következik az írói kommentár. Ez tulajdonképp a világ leghosszabb előszava lesz. Szépen elrejtve, egy blog zugaiba, hogy ne tűnhessen fel senkinek. Csak miután elolvasta.

("Hogy szikkadna ki a mákos rétesének tésztája! Hulljon eső hetekig, míg uborkát kovászol!" - kívánja majd a mérgelődősebb olvasóréteg. Hiába.)

A legnagyobb kihívást, az első fejezet megírása nyújtotta. Az önmagammal szemben támasztott elvárásokat - melyek számossága életem más területein elhanyagolható -, akár a napfényt a nagyító, e részre fókuszálta, s még hatványozta is. Nem állhattam le, míg tökéletes nem lesz.

Hát nem lett az.

Egyből két fontos, út közben megismert, íratlan szabályt is megszegtem:

- Az első oldalon legyen párbeszéd

- Minden összetett mondatot két rövidebb kövessen

Ugyanakkor, legalább harminc verzió készült e fejezetből. Bennük a nyár végi aranyló fénysugarak, különböző felületeken reflektáltak. Úgy mint vízhát, fényes szőrű lóhát, csillogó páncélzat, és egyéb tükröződő matériák. Valamiért fontosnak tartottam így kezdeni.

Közös pont volt továbbá az ősz. Az elmúlás és a hideg közelgése. Persze csak módjával, ami történetünk igen csak árnyalt, de baljóslatú haladási irányát hivatott meghatározni.

Nem kell félni! Nem veszem sorról sorra a leírtakat, s magyarázom el, vajon mit gondolt az író. (Hisz sokszor maga sem tudja.) Még néhány tapasztalatom rögzítem. Utána történet vonatunk, zöld jelzést kapva robog tovább. Nem habozik nem várni.

Ami a legérdekesebb volt - s a több, mint harminc verzió kiváltó oka -, az a világomban való élet keresése. Először annyit találtam, mint a különböző űrfürkészők egy aszteroida felszínén, a nagy büdös vákuumban. (Miért írjuk ezt két u-val?) Ezek voltak azok az idők, mikor még csak ismerkedtem a tollal. Se tapasztalatom, se "al far hangom" nem volt az írásról. Fogtam egy füzetet és - in medias res -, a napsugarak már is ragyogtak a folyóháton. Állandóan elakadtam.

(Érdekes tudtad-e kérdés: A főhőst ekkor még önmagam után neveztem el. Tudtad-e?)

Ezután, vagy tíz esztendőn keresztül pepecseltem a világgal. Megrajzoltam a térképeket, leírtam történelmét, népeit. Kapott egy lelket. (Na jó. Volt úgy, hogy tovább haladtam az első fejezetnél, de azon kísérletek, végtagok nélküli, életképtelen torzók voltak csupán. Pont elegendőek ahhoz, hogy az írást valamiféleképpen gyakorolgassam.)

A lélek pedig lélegzésre késztette, beindította a történet szívét. Nekem az első pár mondat után, már csak követnem kellett a cselekményt. Nem kellett görcsölni, ötletelni, tanakodni mi jöjjön egy esemény után.

Karaktereim - bár a mai napig kissé "személyiség hiányosak" -, szintén élni kezdtek. Tulajdonképpen - miközben íródott - én lettem az első olvasója. A vége felé pedig már mindenki és minden teljesen önállósodott, csak nekem kellett ráhangolódni a világra és folytatni, ahol előző nap abbahagytam.

Az olvasóban pedig joggal fogalmazódhat meg a kérdés: Ha ennyi ideje műveled, miért nem tanultál meg helyesen írni?

Higgyétek el, száztíz százalékosan figyelek a helyességre. Ennyire fussa.

Folytatódik hát az üldözők és az üldözöttek története:

Az Aranykupa söre messzi tájakról vonzza a fogadó vendégeit a füstös helységbe. Így a kocsmában egy percre sem áll meg az élet. Különösen ilyenkor, az Aratóünnepség idején, mikor nem csak a szokásos törzsközönség és átutazók vannak jelen, hanem a megszámlálhatatlan ünneplő, kiktől az egész város hemzsegett.

Az ivóban derűs hangulat uralkodott. Beszéd és énekszó vegyült a sör és a pipafű szagával, melyhez a konyhában sülő húsok ínycsiklandozó illata, és a vendégek egyéni kipárolgása is hozzájárult. Az egyik homályos sarokban, két zord küllemű ember foglalt helyet. Látszólag csendes beszélgetésbe elegyedtek, de közben semmi nem kerülte el a figyelmüket. Éberségüket még a legélesebb fülű, legjobb szemű vad, a fehérszarvas^[1] is megirigyelhette volna. Ők voltak Útkoptató Eregon és barátja, Valsztroni Iheon. Olmar életének legnagyobb kihívása és Agranor legkörözöttebb személyei. Mindezek ellenére felettébb nyugodtan csevegve kortyolták sörüket.

Előzőleg a fogadós segítségével kerültek a városba, kijátszva az őket kutató tekinteteket. Zölddombi Pipó, az Aranykupa tulajdonosa, ugyanis régóta jó barátságot ápolt Eregonnal. Így, miután néhány koldus segítségével megüzenték érkezésük időpontját, a fogadós üres söröshordókba bújtatta, és szekerén áthozta a két menekülőt. (Eregon a legtöbb keletföldi városban ismert néhány megbízható nincstelent, kik némi arany fejében, készséggel segítettek híreket szerezni vagy épp üzenetet szállítani.) A városőrök jól ismerték Zölddombi uraságot, nem egy törzsvendége volt a Gárda katonái közül, így az ő szekerét nem kutatták át.

- Szerinted mennyi esélyünk van, hogy élve ússzuk meg ezt a városnézést? – kérdezte Iheon.

- Ha nem csinálsz semmi ostobaságot,úgy mint a legutóbb, akkor van rá némi esélyünk. – hangzott a felelet.

- Ej, koma! Tudod te nagyon jól, hogy én csak áldozat voltam abban a pofozkodásban. Azok a részeg fráterek kötekedtek. Ráadásul, oly pimaszul, hogy nem hagyhattam megtorlatlan!

- Érdekes, én határozottan úgy emlékszem, egy spicces irgón miatt kellett, az utolsó aranyainkból,fizetnem bírságot a városőröknek. Az az ittas fráter pedig, még velük is kötekedett volna! Csoda, hogy egyáltalán sikerült elkerülnünk a várbörtönt! – szólt Eregon félig bosszankodva, félig nevetve.

Természetesen, a részeg irgón alatt társára célzott, ki Irgónia^[2] harcos népének fia volt. A szigetország emberei pedig közismerten híresek meggondolatlan forrófejűségükről és az állandó megmérettetés utáni vágyukról, mely főleg a harcban csúcsosodik ki. Akkor aztán meg pláne előjön e jellemvonásuk, ha vérüket tovább tüzelik néhány butélia vörösborral.

- Akkorra már jócskán felönthettem a garatra, mert ilyesmire nem emlékszem! – vigyorgott Iheon, majd társa arcát látva gyorsan folytatta – De ma nem áll szándékomban se berúgni, se valami meggondolatlan cselekedetet elkövetni! – azzal, pusztán a nyomaték kedvéért, jó nagyot húzott literes kupájából. Majd dünnyögve hozzátette:

- Bár, még mindig azt mondom, egy kis csetepaté sosem árt!

- Akkor is ezt mondtad, mikor részegen megverted a feljebbvalódat, s kidobtak a seregből? – kérdezte szúrósan Eregon.

- Temessük a múltat, feledkezzünk a jelenbe! – legyintett nagyvonalúan Iheon, s kupájával ellentétben a kesztyűt nem vette fel - …és ha már jelen, koma, ez a sör tényleg a legjobb, amit valaha is ittam! – ismét ivott, majd folytatta - Szívem szerint egy héten át ülnék itt, enném a disznósültet, és egyetlen gondom az lenne, hogy a poharam ki ne ürüljön!

És mivel az ivóeszköz éppen a szárazság szomorú közeledtének képét kezdte mutatni, öblös hangját kieresztve, Iheon a fogadósért kiáltott.Pipó néhány perc múltán meg is jelent, kezében nyolc, színültig töltött korsóval, melyek közül kettőt a vándorok asztalára helyezett, majd Eregonnal jelentőségteljes pillantást váltva, szemével az ivó egyik sarka felé bökött. Azután már indult is tovább, hisz számos száraz torok kiáltotta mind egyre a derék fogadós nevét.

Iheon várakozóan nézett társára. Az lassan az egyik sarok felé fordította tekintetét, hol két fehér kobold beszélgetett. A lények különösen ocsmány képviselői voltak fajtájuknak. Igaz,ők rusnyaság dolgában meg sem közelítik a barlangi vagy szürke koboldokat. Bár a fehérek sem voltak igazán szépek, legalábbis emberszemmel nézve. Ez nem is csoda, mivel a két nép egy családfa sarja volt.

Az Ó időkben, a törp-kobold^[3] háború közben, a régi mágusok segítségével - kik még értettek a teremtés, illetve a létrehívás művészetéhez -, a szürkéket átformálván, létrehoztak egy jóval több értelemmel bíró kobold népet, a fehéreket. E nép aztán, törpök oldalán segédkezett, földalatti királyságuk megvédésében. A katasztrófa után, remekül beilleszkedtek az agranori társadalomba, ám fajtájuk képviselői között is akadtak, kiknek az értelmük mellé a barlangi koboldok vad és pusztító természete párosult; és vált egy felettébb veszélyes kombinációvá.

Utóbbi két kobold arcán is pont ez látszódott.

- Nagyon óvatosnak kell lenned Kar’bagh kocsmájában! – figyelmeztette társát Eregon, miután megnézték maguknak a koboldokat – Nyugtalanító, hogy kémei máris felbukkantak. Félek, a reggelt már nem várhatjuk meg itt.

- Gondolod, ki is szúrtak minket? – kérdezte Iheon.

Eregon vállat vont. Mindkettőjükön az utazók szokásos, hosszú, csuklyás köpönyege volt. Csizmájukat ezer út pora lepte. Ez ilyenkor, Arató ünnep idején, annyira nem keltett feltűnést, hisz rengetegen érkeztek messzi vidékről. De néhány jel mégis árulkodó lehetett a hozzáértőbb megfigyelők számára. Eregon, mivel üldözői az ő arcát ismerték - igaz, csupán rosszul rajzolt pergamen képekből és kevésbé pontos személyleírásokból –, csuklyáját a fején is hagyta. Az árnyékos sarok pedig még kevesebbet engedett látni a kíváncsi szemeknek.

A vándor érezte, hogy Kandrában nagy veszély les rájuk. Tizennégy évnyi élet a vadonban kialakított benne egy fajta ösztönt, melynek köszönhetően előre megérezte a közelgő bajokat. Mégis ide kellett jönniük, mivel kedvese, Lhola – kitől négy éve kényszerből el kellett válnia -, itt volt a városban. Ráadásul pont Kar’bagh alkalmazottjaként dolgozott, próbálván híreket kapni Eregonról és az utána folytatott hajszáról.Ez külön nehezítette a helyzetet, hisz Zölddombi uraságon kívül senkiben nem bízhattak, így maguknak, pontosabban Iheonnak kellett felkeresni Lholát az oroszlán barlangjában, és meggyőzni úgy, hogy ezelőtt még soha sem találkoztak.Annyi előnyük volt, hogy a nő bármikor készen állt arra, hogy Eregon fölkeresi, s a férfi biztosra vette - hiszen ismerte -, hogy gyorsan kereket tudnak oldani a találkozás után. Lhola ugyanis roppant ravasz, találékony és talpraesett nő volt, akárcsak Eregon maga.

- Fél óra s indulhatsz. – szólt Eregon – Ne feledd, hogy megbizonyosodjon arról, én küldtelek, elmondod, honnan tudtuk, hogy itt kell őt keresni.

- Nem felejtettem el! – szólt Iheon vidáman. Bár tudta, nagy veszélyben vannak, az Irgón népre jellemző, nemtörődöm módon kezelte a helyzetet.

„Bármelyik nap jó a halálra.” Ez volt a katonáik jelmondata, melyhez Iheon a végsőkig hűen tartotta magát. Azzal is tisztában volt, hogy Lhola és Eregon, már sokkal nagyobb bajokból, ha nem is ép bőrrel, de élve került ki. Társa sokat mesélt neki a nővel átélt közös kalandokról, melyek nem egyszer - hajszál híján -, valamelyikük életébe kerültek. Ezekből kiindulva a szökés sikere – legalább is neki – magától értetődő volt.

Eregonék jól bevált üzenő módszere, minek akkor látták hasznát, mikor a legutóbbi alkalomhoz hasonlóan el kellett válniuk, az alábbi volt: Miután a baj elmúlt, mindketten fölkeresték a Fehérfog-hegyek[4],Húrion nevű csúcsának egy barlangját, melyet mindenki elkerül egy régi babona miatt. Az, ki előbb ért a barlangba, az egyik bejárathoz közeli kövön, meghagyta a várost vagy falut, ahol addig tartózkodott, míg a másik megtalálja az üzenetet, s felkeresi. E módszer segítségével értesült Eregon kedvese hollétéről, s jutottak el útjuk ezen szakaszáig.

Iheon gyorsan végzett a liter sörrel, majd újabbat rendelt, míg Eregon csendesen dobolt ujjaival az asztalon. Időnként szúrós pillantásokat vetett az egyre többet ivó barátjára. Az idő lassan telt. A két vándor feszültsége, amint az óra közeledett, nőttön-nőtt. Csendesen végiggondolták az előttük álló éjszakát. Lélekben az esetleges harcokra készültek - melyek valljuk beEregon társaságában igen gyakoriak voltak -, és igyekeztek megtisztítani kavargó gondolataiktól zavaros fejüket.

Az Irgón harcosok szokása volt e bevetés előtti rituálé, melyet Eregon is hasznosnak talált, ezért magáévá tette. Igaz, a szigetország harcosai istenükhöz, Achatenhez^[5]imádkoznak ilyenkor, erőt és éber figyelmet kérve tőle. E kis meditációnak azonban a végeredménye ugyanaz a koncentráltság, mely szorult helyzetek esetén mindig jól tud jönni.

Végül Iheon szó nélkül fölkelt, mint aki csak megunta barátja társaságát, majd biccentett Eregon felé, s elindult Kar’bagh-hoz. A Pipó által mutatott koboldok, rövid ideig úgy tűnt, nem mutatnak érdeklődést iránta, ám egyikük, nem sokkal az irgónután, szintén távozott.

Lehetett véletlen egybeesés is, ám a vándor ösztönei azt súgták: a játék megkezdődött.

________________________________________________________________________________________________

[1] Fehérszarvas: a megközelíthetetlenségéről híres, ritka vadállat. Átlagosan évszázadonként egyet sikerül csak elejteni a dorgolini vadászoknak. Gerion, armoni király, száztíz évvel ezelőtt közhírré tétette, hogy nemesi címet és birtokot ad annak a vadásznak, aki elejt és megnyúz számára egy fehérszarvast. Gerion immáronötven éve halott, de a számtalan jelentkező dacára, azóta sem öltek meg egyetlen fehérszarvast sem.

[2]Irgónia: a legkeletibb kontinensen Vegrodor, Külsőföld területén fekvő ország. Lakói az irgónok.(Ők országukat csak a hangzatos Harcosok földje elnevezéssel illetik.)

[3]Törp-kobold háború: kezdete az idők homályába vész, akárcsak a kutyák és macskák közötti viszályé. Ami biztos, hogy még őshazájukban, Nargonban történtek meg az első kardcsapások, majd Agranorba átkelvén, a koboldok lerohanták és elfoglalták a törpök által épített (és lakott) Földalatti Királyság északi részét. Hosszú évszázadokon át folyt a földalatti állóháború, míg végül a Nagy katasztrófa lakhatatlanná tette a királyságot, a felszínre kényszerítve a törpöket. (A koboldok ennek ellenére lent maradtak, s birtokba vették a nyugati részt is.)

[4] A Nagy-hegység legészakibb, vonulatai. E csúcsok a között található az Ogra-monghar legmagasabb hegye, a Felhővágó is.

[5]Achaten: az irgónok istensége. A harcos virtus, a becsület, az ellenség tisztelete és a bátorság jellemzi.Agranor egyeik „istensége”. Az Ó időkben ő is élő személy volt,( akár csak Hanor és Grá). Mára azonban inkább egyfajta „legendaként”, „istenként” él az irgónok tudatában. A hitrendszerekről e bővebben a könyv függelékében találhat jegyzeteket az erre kíváncsi olvasó.