Lhola percekig ült még az üresen maradt szobában. Rengeteg gondolat futott át az agyán, és sorba kellet őket rendezni. A feladat, mi rá várt, több volt, mint lehetetlen. Egyrészt, el kellett intéznie, hogy felkerülhessenek a hajóra. Ez volt a legkisebb probléma. Másrészt, ha valami balul sül el, meg kell szerveznie Eregonék szöktetését, ami valószínűleg mindhármuk halálához vezet, merthogy Kar’bagh-tól nem szökik meg senki, az biztos. Különösen, ha a sötétmágus is megérkezett.

Nem mintha Olmar, a kopó, meg az az átkozott éjkrún nem lettek volna elegendőek. Lhola tudta, hogy Zoldor honnan jött, és kinek dolgozik. Azzal is tisztában volt, hogy a menekülési terve - bármennyire is ügyelt a részletekre -, számtalan ponton balul sülhet el. Iheon és Eregon máris foglyok, és bár nem kételkedett a képességeikben, hisz idáig eljutottak, de annyi minden dolgozott ellenük…

Amióta csak Eregont ismerte, ez volt a legnagyobb kihívás, mellyel szembekerültek. Persze a kihívásokat mindketten szerették, de ezúttal talán túl nagy volt a fa, melynek törzsébe fejszéjüket mélyesztették.

„Most a legfontosabb, felkeresni a kapitányt!” – gondolta, és elhessegetvén a csüggesztő gondolatokat fölállt, hogy nekifogjon terve kivitelezéséhez. Kilépett a folyosóra, de nem az ivó felé fordult, hanem a hátsó kijárat irányába, ami a kocsma mögötti sikátorba nyílt. Már épp a folyosó végéhez ért, mikor az utolsó ajtók egyike kinyílt és Olmar lépett ki rajta. Kezében pisztoly, melyet egyenesen a nő gyomrának szegezett:

- Hová-hová ilyen sietve? – kérdezte gúnyosan – Azt gondolná az ember, hogy az irgónt igyekszel elfogni, aki épp most bukkant fel a kocsmában, vagy talán más dolgod akadt?

A nő válaszra nyitotta a száját, de a Kopó közbevágott:

- Nem érdekelnek a hazugságaid! Indíts befele a szobába! – azzal pisztolya csövével a nyitott ajtó felé bökött.

- Hogy hova megyek, ahhoz neked semmi közöd. Nem tudom, hogy mi alapján kérdőjelezed meg hűségemet, de figyelmeztetlek, ezt nem hagyom annyiban! – mondta dühödt hangon. Közben gyomra elszorult, mert tudta, mindennek vége. Olmar tisztában volt vele, hogy Eregonék oldalán áll.

- Még egy szó és lövök! – reccsent rá Olmar, és pisztolya csövét Lhola homlokának szegezte.

Ám mielőtt mozdulatát befejezhette volna, egy elmosódott foltot látott, mely kiüti kezéből a fegyvert, s melyről utóbb meg tudta állapítani a nő keze volt. Ezzel egy időben, egy rúgás érte a gyomrát, melytől összecsuklott, és bár macskareflexeinek köszönhetően két gyors ütést tudott mérni ellenfele testére, ám a játszmát elvesztette. Saját pisztolya hűvös csövét érezte egyszerre halántékán. Lhola lefegyverezte.

- A szobába! És semmi trükk! – lihegte, és taszított egyet Olmaron. Az, kihasználva a lökést, a másik pisztolyához kapott, de döbbenten észlelte, a nő azt is elvette tőle. Lhola felkacagott:

- Csak nem gondoltad, hogy olyan ostoba vagyok, mint a célpontjaid általában? Volt elég időm kiismerni a piszkos trükkjeidet! – mondta gúnyosan – És a csizmád orrába rejtett rugós késedről is tudok, ne is próbálkozz! Na, leülni! – majd gondolt egyet, s tovább piszkálta. Tudta, ha kellőképpen feldühíti a, akkor mérgében esetleg elszólja magát vagy hibákat követ el. Ezen hibáira pedig nekik nagy szükségük lesz hajnalig. Folytatta hát a gúnyolódást, miközben a két pisztoly csöve Olmar egy-egy szemére irányult: - Erről aztán még sokáig fognak pletykálni! Hogy érzed magad, hogy egy nő járt túl az eszeden?

A Kopó arcán látszott, hogy fortyog a méregtől, de tehetetlen volt. Hibázott. Alábecsülte Lholát, egymaga akarta elkapni, hogy kigúnyolja, és az orra alá dörgölje, mindent tud róla. Most ez fordítva sült el. Amúgy is, régóta feszült volt köztük a viszony. Kar’bagh háza táján, állandó pletykaalap volt, hogy Lhola és ő előbb-utóbb elteszik egymást láb alól. Csendben ült hát, és villogó szemmel meredt Lholára.

- Be kell vallanom, okosabbnak hittelek, kutya! – szólította gúnynevén a dühödt orgyilkost, igyekezvén azt a látszatot kelteni, mintha csak a kettőjük közti, régóta esedékes leszámolás vált volna egyszerre aktuálissá – Azt hittem, majd óvatosabban jársz el, mikor úgy döntesz, megpróbálsz megölni! Ráadásul pont most akarsz elbánnivelem, mikor Kar’bagh-nak minden emberére szüksége van? Mire véljem ezt az ostobaságot?

A Kopó mérge egyszerre elpárolgott. Lhola nem ismerte a vele kapcsolatos terveiket, még nem volt veszve semmi. Persze azt már sejthette, hogy nem bíznak benne, de ettől még elkaphatják Eregont.

- Nehogy azt hidd, nem figyeltük az irgón minden lépését! – hazudta sziszegve, megjátszva a dühöt. Az igazság az, hogy már nagyon régóta tudta, Lhola csak azért lépett be Kar’bagh-hoz, hogy hírt kapjon Eregon hollétéről. És ha megtalálja, nyomban kereket oldanak. Ezt maga Kar’bagh mondta el neki. Ez volt az az információ, melyből a csapda ötlete született, benne a tökéletes, mit sem sejtő csalétekkel, Lholával, aki még igyekszik is megtalálni Eregont. Szívességet téve ezzel a rá vadászóknak - Kren azonnal jelentette, hogy az irgón itt járt, és téged keresett fel!

Kren, a törp csapos, minden érkező nevét és kinézetét gondosan megjegyezte, különösen azokétakik a hátsó tárgyalókat kívánták meglátogatni. Bár kövér, rusnya és tekintete olyan üres, akár a tolvajok közé vetett erszény, Kren memóriája páratlan volt, ezt minden beavatott tudta róla. Kar’bagh emberei gondosan számon tartottak minden üzlettársat és egyéb bűnözőt, az esetleges későbbi konfliktusok egyszerű rendezése érdekében.

- Arra nem gondoltál, ó bölcs eb, hogy tárgyalni jött a társa feladása miatt? – kérdezte Lhola remélve, hogy ezzel félre tudja vezetni Olmart.

- Ha így lenne, miért nem jelentetted ezt nekem vagy a főnöknek? De annál is fontosabb, hogy miért fogsz most fegyvert rám?

- Te kezdted! – felelt dacos vállrándítással – Ami pedig a jelentést illeti. Először meg akartam egyezni vele. Majd megbizonyosodni, hogy csakugyan a kedves barátunkkal van, és csak utána szóltam volna. Én először elintézem a munkát, és csak aztán hencegek!

- Ha dolgod van, még mindig nem értem, miért állsz itt, pisztollyal a kezedben? Miért nem a munkád végzed?

- Talán azért mert te voltál az aki feltartóztatott és fenyegetett. Különben igazad van! – kapott a fejéhez Lhola, rájött, hogy értékes perceket veszít minden egyes szóval. Lehet, hogy Olmar szándékosan húzta az időt? De miért? Talán többet tud, mint amennyit elmond?

- És mi lesz velem? – kérdezte a Kopó. Választ nem kapott, mert a nő inkább a gyakorlatban mutatta be a rá vonatkozó terveit. Ennek lett az eredménye, hogy Olmar egy halántékra mért ütés következtében aléltan a padlóra zuhant.

Lhola percig habozva nézte az ájult fejvadászt, megölje, vagy sem? Végül határozott.Sejtette nem a legjobb ötlet életben hagyni, de nem volt hidegvérű gyilkos.Ezután a pisztolyokat vette szemügyre.

- Régóta vágyom már egy ilyenre, és most kettő is lett, köszönöm! – biccentett távozóban Olmar felé. A helység ajtaját kulcsra zárta, így legalább egy óra nyugta lesz tőle. Míg magához nem tér, a kocsma személyzete nem fogja zavarni. A zárt ajtó azt jelenti, tárgyalnak. Esetleg, ha jó sokat üvöltözik, előbb-utóbb feltűnik majd valakinek, hogy nem heves értekezés zajlik odabent és akkor kiengedik.

Ezek után sietett ki a sikátorba. Innen tovább indult a Koldusok kertje felé, melynek szomszédságában, egy elhagyatott épületben, működött a Néma patkány nevű kocsma. Az ivó felé tartva a kertben tett még egy rövidebb kitérőt. Mint azt a hely neve is mutatta, a város ezen részén – melyet a köznyelvcsak nyomornegyedkéntemleget –, számtalan koldus és nincstelen veterán lézeng, alamizsnáért könyörögve.

Csak kevesen mernek ilyenkor átvágni a kertben, ugyanis éjjelente a koldusokon erőt vesz a szükség és hajlamosak zsebmetszést, vagy ha többen összeállnak, rabllótámadást is elkövetni. Lholát azonban a legtöbben ismerték. Ha meg akart tudni bármi fontosat, ami Kandra falain belül zajlik, mindig felkereste a koldusokat. (E jó szokását még Eregontól tanulta el.)

Alig sétált tíz percet az omlófélben lévő házak és szemétből összetákolt kalyibák között, mikor egy tizenéves forma fiú állt elébe. Ő volt az őrszem, aki – ha az érkező megbízható – a vezérhez kalauzolta az embert:

- Kérem, jóasszonyom, adjon egy kis pénzt. Három napja nem ettem! – esdekelt beteges hangon.

Lhola szó nélkül elővett öt aranytallért^[1], s átnyújtotta a fiúnak. Az felcsillanó szemmel kapott a pénz után, majd hanyag mozdulattal az egyik omladozó viskó felé bökött aztán elszaladt. Lhola a jelzett ház felé indult. Mikor belépett, várnia kellett egy kicsit, míg szeme hozzászokik a helységben uralkodó sötéthez, közben az egyik sarokból egy reszelős férfihang szólította meg:

- Te vagy az?

- Igen. – felelte, mikor már látott valamit, s felismerte a kérdezőben az emberét, az itteni vezetőt, Guldort. A koldus erre gyertyát gyújtott.

- Miben segíthetek?

- Hírekre van szükségem, méghozzá gyorsan. Eregonról hallottatok?

- Délután Amara segítségét kérték. Be is vitt egy üzenetet az Aranykupa nevű fogadóba, személyesen a tulajdonosnak. Azt hiszem Eregon is odatartott. Volt vele még valaki, egy irgón, már ha értesüléseim pontosak.

Amara volt a városon kívüli nincstelenek vezetője. Ő és társai azOg-raveli, Filisztronnevű szigeténlaktak, közel Kandrához. Akik jobban ismerték a helyi viszonyokat, azok tudták, ha a város környékén élőkről kell információ, akkor Amara az ő emberük. Eregont személyes barátság fűzte hozzá, egy alkalommalugyanis megmentette a kötéltől.

– Azóta nem érkezett hír felőlük?

- Nem.

- Eregon az Aranykupában van, de foglyul ejtették, akárcsak az irgón társát. Ő - ha minden igaz -, mostanában ér vissza az ivóba. Tudnom kell, sikerült e megszökniük, és ha nem, hova viszik őket! Továbbá reggelig, a délnyugati kikötőt és a házamat is szemmel kellene tartani. Ha Kar’bagh-nak csak egy embere is felbukkan a környékén, értesítsetek! Ha a kikötőnél valami gyanúsat észleltek, szóljatok a Rétivércse kapitányának, Fuldonak!

Guldor némán figyelt. Arcán látszott,hogy szóról szóra megjegyzett minden utasítást:

- Ahogy óhajtod. – mondta végül.

- Köszönöm! – biccentett Lhola, majd újabb öt aranyat adott át – Kis búcsú ajándék. – tette még hozzá – Hamarosan elmegyek Kandrából és Eregon is velem tart. Nem tudom, visszatérek e még. Köszönet mindenért, amit értünk tettetek!

- Sajnálom, hogy itt hagysz minket. – mondta a koldus csüggedten – Azon kevesek közé tartozol, kik emberként bánnak velünk. Az ilyenek távozása mindig elszomorít. A Szyr áldása kísérjen utadon! – mondta felemelve mindkét kezét, melyek egy pillanatra, mintha ezüstösen felderengtek volna.

- Ég veled! – intett búcsút Lhola, majd sietve indult tovább a Néma patkányba.

Átvágott a düledező házak között, közben gondolatait, érzéseit és önmagát vizsgálta. Az öreg koldus áldása ezúttal úgy tűnt, működött. Frissnek és energiával telinek érezte magát. Lelke nyugodt volt, gondolatai jóval összeszedettebbek.

Azt tudta, hogy a népi varázslatok^[2] még működnek a világban, annak ellenére, hogy az emberekből csaknem teljesen kihalt a varázsképesség. Mindössze hálára és őszinte szeretetre van szükség, hogy a kimondott áldás működjön. Örült a koldus ajándékának, tudta ezen az estén még nagy szükség lesz rá, főleg ha Eregonéknak nem sikerült a szökés.

[1] Aranytallér: a hivatalosarmoni fizetőeszköz. A legnagyobb a három, nemesfémből készült pénzérmék (ezüsttallér, réztallér) közül. Agranorban minden országban más fizetőeszköz van, ám értékük nagyjából megegyezik.

[2] Népi varázslatok: bár a világ népeinek mágikus képességei a Nagy Katasztrófa után meggyengültek, hétköznapi szinten ezen apróbb varázslatok még működnek. Persze működtetésük egyik alapfeltétele, hogy az azokat kimondó vagy használó egyén, érzékeny legyen minden mágikus erő forrására, a Rynnre