Nemrégiben egy irodalomhoz ténylegesen értő egyénnel volt szerencsém sörözni. Ezzel egy időben az írásról csevegni. Eszmefuttatásunk azon témakörök összeszedéséről szólt, melyeket a múltbéli nagyok, és kicsik is vesézgettek, filozofáltak róluk, esetleg borozás közben szóba került, majd valamiféle iromány született belőlük.
A témák számosságát látva csalódtunk. Majd mikor jobban górcső alá vettük őket rájöttünk, hogy az emberiség a mai napig nem tudott e tárgykörökre vonatkozó kielégítő kutatómunkát végezni. Tán ezért is kerülnek elő minden korban, minden formában, a végükön pedig ott kanyarog a kérdőjel kampója bele akadva az előtte lévő kérdőszócskába: "miért".
Mik e témakörök, melyek az ihletettség folyamatos és kiapaszthatatlan kútjaként működnek, mióta ember az ember? Íme:
(Figyelem a lista nem biztos, hogy teljes!)
- Isten: van-e, nincs-e, és miért.
- Szerelem, vonzalom: és az ezeket követő rengeteg pozitív, és negatív emóció.
- Alkohol, ivás, kocsma, részegség. (Nem kommentálom.)
- Különböző eszmei irányzatok, politika: velük, vagy ellenük. Lényeg: így is, úgy is róluk szól.
- Egyéb: idetartozik az a görög is, akinek a nevét azért nem jegyeztem meg, mert haragomat magára vonta azzal, hogy a Pí számnak minden tizedeséről egy a számnak megfelelő sorú versszakos verset írt. Ő így volt művész a maga korában.
Jómagam a 3.14 helyett ismét egy lányról fogok énekelni.
...a matematikusok bánatára.
Címet még nem adtam neki, de már tudom is, hogy mi lesz:
Nem 3.14
Égő fények, rátok nézek.
Tán szerelmet megidéztek,
Zörgő lombos tavaszon.
Egy városi lány megigézett.
Tekintete velem végzett.
Nyüzsgő pesti körúton.
Megcsodáltam.
Ő is. Láttam!
Szemünk, akkor egybe forrt.
Éji kocsma.
Akkor, s ott
A Csend
Az ölébe sodort.
Megszereltük a szerelmet.
Ástunk magunknak egy vermet.
Mély tükre volt öröknek.
Ágyban a vágy
puha volt, lágy.
Szél harangok csörögtek.
Komponálta
Egy zöld bálna.
A mély suttogó éneket.
Soha többet, nem volt eddig
Ennyire jó még
neked.
Hogy is mondtam?
Hiányoltam akkor,
Hogy ott velem vagy.
Szerelmünknek
Szalmalángja
Nem volt soká nagyon nagy.
Illant akkor
Pille szárnyon
Roskatag, ringó kéj-szeszély.
Önmagunknak
ásott verem,
Nem volt tovább elég mély.
Utunk elvált.
Párhuzama
Végtelenben összeér.
Nem volt köztünk
Az nap végig,
Sem az idő, sem a tér.