Még ősz végén volt egy felolvasó estem. Jól sikerült, ám dokumentáció nem készült róla. Nem közvetítette élőben a tv, sem a rádió. (Igen ez úttal is VV Gábor, és a mulatós zene nyert.) Most itt egy "prózai felvétel" mozgókép helyett álló betűkkel igyekszem visszaadni az aznap elhangzottakat. 

Az író beszéde

( …mely kifejezetten egy felolvasásra készült, de úgy gondolta közkinccsé teszi, hogy ha esetleg valaki hasonlóval próbálkozna, legyen egy kiinduló pontja. Szívesen!)

Helyszín: egy kocsma

Alkalom: író, olvasó találkozó

Idő: pénz

Első pont

Állítás: Az író csak a legritkább esetben tudja felolvasni műveit.

Még is vagyok olyan bátor, vagy inkább vakmerő, hogy megkíséreljem! Sokkal közvetlenebbnek tartom, mint ha egy bérszínész fogai közé tenném irodalmam rágógumiját.

 Második pont

A nagy kérdések

Ki vagyok, miért vagyok itt? Ez a kérdés foglalkoztathat most benneteket, na meg persze engem is.

A válaszokat azonban, közösen kell megtalálnunk. Kezdjünk hát a kutatásba!

Több fajta módszert is ismerek. Ha valamelyik szimpatikus szóltok, és fenti rejtélyeket annak segítségével fogjuk tovább boncolgatni.

 Az egyik szerint - nevezzük ezt materialistának, esetleg tudományosnak -, közelebb kerülünk a megfejtéshez, ha a matematika, a fizika és a kémia segítségével definiáljuk önmagunkat, és a körülöttünk lévő világot. Így például megállapíthatjuk: a tűz forró, a víz nedves. Én - azaz a test -, pedig igen csak sérülékeny. Hisz a tűzben megég, a vízben megfullad, az állatok megrágják, a betegségek kikezdik. A nagy hideget épp úgy nem bírja, mint a meleget. Föld alatt megőrül, a levegőben… Nos, onnan elég hamar lezuhan. A földön kívül pedig - a legújabb kutatások szerint -, genetikailag mutálódik. (Nem. Nem lesz szuper képességük. Ellenkezőleg!)

E vonalon tovább haladva a "Ki vagyok én?", vagy a "Kik vagyunk mi?" kérdésre a válasz: a fizikai standard-re született, roppant körülményes lények. Szobahőmérsékleten, 80%-os páratartalom, 1 bar nyomás és passzív vegetáció mellett, képesek vagyunk viszonylag keveset sérülni, és megérni az átlag életkor felső küszöbét.

A második módszer - legyen ez a spirituális névvel illetve -, az utazás. Mind a fizikai mind a lelki értelemben. Teszem azt, elzarándokolok Tibetbe, vagy Csíksomlyóra. Az út során, mások tükrén keresztül megismerkedek önmagammal, ahogy Thomas Mann Varázshegyének főhőse, Hans is teszi. (Vagy épp Fekete István Tutajosa.)

Mindkét történetben az utazás csupán, a komfortzónából való kimozdulásnak a szimbóluma. (A szereplő belemozdul a konfront zónába.) Aztán a hős, az új helyen ért tapasztalatok, bölcsességek és helyzetek által formálódik azzá, aki az utazás végén leszáll a vonatról, hajóról, vagy mit tudom én, vadlúdhátról.

 Nyelvünk azonban megengedi, hogy az A-ból B-be mozgást, a B-ben eltöltött időt, majd a B-ből A-ba való visszatérést - szóval az egész hajcihőt -, az "Utazás" szóval illessük. Utalva ezzel a fizikai, és lelki tapasztalatokra is.

E módszer egyetlen hátránya, ha én most fognám magam és felszállnék a repülőre, akkor nem olvasna itt fel senki. Ti pedig majdnem teljesen fölöslegesen jöttetek volna. (Azért majdnem, mert sör azért van!)

Az utazás során a "kik vagyunk mi" kérdésre talán mélyebb, de ugyanakkor túlságosan egyedi választ kapunk. Tehát a válasz csak nekünk szól, nem lehet belőle általános igazságot, vagy törvényt alkotni. Magyarán, nem elég csak egy embert elküldeni lámát lesni Tibetbe, hogy mindenki megkaphassa az áhított választ. Ezt a módszert lusta embereknek nem tudom tiszta szívből javasolni.

A harmadik módot, nevezzük úgy: a receptem lustáknak. Az elnevezés ellenére, a gyakorlat bizonyos mértékű szorgalmat igényel, ám otthon is végezhető. Egy szék kell hozzá. Toll, papír, vagy mivel modern időket élünk egy számítógép, netán tán valami pötyögős kütyü. Egyéb kiegészítőkkel tovább lehet cifrázni a dolgot. Mondjuk némi bor, cigaretta, és valami olyan zene, ami mellett lehet koncentrálni. Én a swinget és a jazzt preferálom, de ez tisztán gusztus dolga.  

Ha megvolt a saját szájíz szerinti fűszerezés, akkor a következőt kell tenni: írni. 

Ha meg van, olvasd vissza, majd gyűrd össze, és dobd a kukába. Ezt még sokszor fogod eljátszani. Nem árt, ha már az elején rutint szerzel benne!

Megfelelő idő elteltével lesznek olyan kreatúrák, melyek már nem halva születnek. Őket lehet csinosítani, pofozgatni, másoknak büszkén mutogatni, és ilyenek. Hogyan lehet így képet kapni önmagadról? Verset írtál? Akkor vizsgáld meg a képi, és emocionális világát. Ez van benned.

Az elkészült mű próza, és idegesítenek benne az egyik főhős hibái? Azok a te hibáid.

Már is tanultál valamit!

Szerkesztés közben például, önkritikát gyakorolhatsz. Hiába szép egy leírás, ha túl hosszú. Bármilyen fájó is, de a negyedik bekezdést, egy hamut az égbe pöfékelő, éppen kitörni készülő, öreg vulkán morgásáról, már igen is ki kell húzni!

Nem érdekel a madarak baljós körtánca a csúcs körül! Nem érdekel a füstben kirajzolódó, fenyegető arcok gonosz vigyora! Nem érdekel a közelben lakók dilemmája, akik az életveszély ellenére sem akarnak mindent hátrahagyva menekülni! Nem, nem!

Mondom nem!

Kihúzni!

Ha valakinek megmutatod írásod, az jó esetben véleményezni fogja. Ekkor jusson eszedbe, nem az a legény, aki üt hanem aki tűri.

Tűrj hát!

Jó lecke az alázat elsajátítására.

Végezetül, álljon itt a nagy író - azaz én - néhány sora a témában, hogy aztán tovább haladhassunk, mert a java még hátra van!

  

"Én vagyok az író.

Te pedig a toll.

Ő meg a történet,

Ami csak araszol.

Mi az, amit írunk?

Döntsétek el ti!

Ők lesznek az író

Szerzeményei."

Harmadik pont:

A közvetlenség illúziójának megteremtése

Be kell vallanom borzasztóan örülök, hogy itt lehetek. Új élménnyel gazdagodtam már most, pedig még szinte el sem kezdtük. Na jó, az élmény nem teljesen új, mert szerepelni már szerepeltem emberek előtt, ám akkor többedmagammal. Értsd zenészként, gitárral a nyakamban.

Így egyedül még soha nem működtem. Töprengtem is jó sokat, hogy fogom a figyelmeteket meg tartani, hisz akad konkurencia dögivel.

 Itt van például az "elfogyott a sör dilemmája".

-  Most akkor hozzak egy másikat, megkockáztatván, hogy A lényeg pont akkor hangzik el, és én lemaradok róla. Vagy üljek itt szomjasan?

Mi lenne, ha megkérném, őt - mármint engem -, hogy hozzon nekem sört? Akkor A lényegről sem maradok le, szomjas se leszek, ráadásul tudok néhány szót váltani azzal a csinos lánnyal ott!

Az írásból, mint önálló pénzforrás úgy sem lehet megélni. Ha az író emellett még fel is szolgál, akkor legalább nem hal éhen!

Ez tulajdonképpen, egyfajta jótékonyság a szomjas ember részéről.

Én, ha köztetek ülnék és más beszélne, lehet ilyen és ehhez hasonló trükkökkel próbálkoznék, de nem akarok tippeket adni. 

Szóval, egy órám van, hogy átadjak itt magamból valamit, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket munkásságom iránt.

Versekkel és novellákkal készültem mára, meg ezzel a bemutatkozó beszéddel. (Van egy nagyregényem is, de abból az idő szűkében nem akarok felolvasni. Annak egy külön estét szeretnék szentelni legközelebb.)

Kérdéseket bármikor szívesen fogadok, sőt igyekszem a fel nem tett kérdéseket is megválaszolni.

Az első ilyenre a válaszom: Igen!

Negyedik pont:

A bizonyíték hogy tényleg írással foglalkozom

Irományaim felvonultatását egy novella részlettel kezdem. Elöljáróban csak annyit róla, nyolcévnyi vonatozás élménye ihlette. Bármennyire is furán hangzik, az ingázás nem egy monoton, és unalmas hétköznapi tevékenység. Sőt!

"Soha nem tudhatod, hogy hol kötsz ki, és hogy mikor!" - Ez a szlogen nem csak a Dr. Who című sorozatnak lehetne a mottója, hanem a vonatozásnak is. (Aki látta a sorozatot, most elmélázhat azon, hogy a Doki járműve, és a régebbi vonatok, vajon miért ugyanolyan színűek! E szín netalán a megbízhatatlanság színe minden közlekedési eszközön?)

Még egy apró anekdota, kilenc állomás választja el Budapestet és egykori lakóhelyemet, Gárdonyt. Mind a kilenc peronján álltam már, egyiken sem önszántamból. Olykor beletörődően dohányoztam, máskor idegesen járkáltam, vagy épp a helyzet abszurdumán röhögtem.

Órákat tudnék nektek beszélni, nem csak a Ki Vagy Doki és a MÁV közti gyanús párhuzamokról, hanem a vonatozni szó igazi jelentéséről is, de beszéljen helyettem a novella!

http://ebenguba.blog.hu/2017/06/09/vonatjegy_az_ordog_kertjebe

Apró érdekesség, amiről nem árt tudnotok. Egyfajta vallomás, csak itt, csak nektek! Hajszárítás, vagy fogmosás közben, imádok a tükör előtt pofákat vágni. Szerintem nagyon tehetséges vagyok benne!

Lábkörmöt viszont nem szeretek vágni.

Most hogy ezt tisztáztuk, ha van kérdés ki vele!

Ötödik pont:

Terv arra az esetre, ha a hallgatóság nem érdeklődik

Mielőtt tovább megyünk, fontos bejelenteni valóm van: Igen, saját magam írom a szövegeimet!

Most, hogy tiszta víz került a pohárba, folytathatjuk.

Eszembe jutott egy nagyon jó kérdés, amit (még) hozzám lehetne intézni!

/Sokatmondó körbetekintés részemről./

- Van rá önként jelentkező?

Nem.

Nem ez a kérdés.

Ilyet miért is kérdeznétek tőlem, hiszen van!

A kérdés így hangzik: Hol, vagy milyen helyzetben szeretsz írni?

A válasz: Kitűnő kérdés, köszönöm!

Pont azért, mert sokszor jóval több időt töltöttem vonatokon, mint amennyit szerettem volna (annál meg pláne többet, mint amennyi egészséges), kialakult bennem egy ilyen pavlovi reflex. Mi szerint, ha már vonat, akkor tinta, azaz sör. Meg persze az írás, de a sorrend nem véletlen. Kell valami, ami tartja bennem a lelket! Ezzel a kettővel pedig, relatíve sokáig is bírom húzni.

Kijelenthetem tehát, ha vonatra ülök, beindul a tinta elválasztásom. Egyébiránt késésben a rekordom, négy óra tízen-akárhány perc.

 Ennyi idő alatt vonattal már Pécsig is eljuthattam volna. Autóval Linz-ig. Repülővel pedig Dublinig fapadon.

Én csupán csak Gárdonyba mentem volna…

Más helyzetek, amikor szeretek írni: Munka közben. Mikor máskor? Persze csak ha van szabadidőm.

Kávézókban és kocsmákban. Utóbbiban akkor, ha nem épp valami részeg marha béget mellettem, valami másik részeg ökörnek. (Tudom a marhák bőgnek, esetleg múznak és nem bégetnek, de ezen most ne akadjunk fent.) A bégetés elvonja figyelmem az alkotásról. Van egy kellemes alapzaja az ilyen helyeknek. Ezt leginkább egy komolyzenei darabhoz tudnám hasonlítani:

A vonósok, a háttérzene.

A fafúvósok az emberek beszélgetésének, nevetésének hol felerősödő, hol elhalkuló zaja. A szavak ilyenkor összefolynak, elvesztik értelmüket. Nincs, mi megragadja az ember figyelmét.

A rézfúvósok nyersségét a poharak összekoccanása (esetenként eltörése), székek nyikorgása, és egy-egy kiáltás adja meg.

Az ütősöket pedig a csocsóasztalok hangjai, a darts tüskék koppanása, a biliárd golyók koccanása, és ilyes lármák képviselik. 

Egyetlen hely van, ahol kevésbé bírom magam rászánni az alkotásra, az otthonom.

Bizony, otthon mindig találok valami jobb elfoglaltságot. Videókat nézek az interneten, gitározok, orrot túrok, majd az összegyúrt galacsint a kukába pöckölöm…

Kifogás gyanánt, még takarítani is neki állok, csak hogy írnom ne kelljen.

Ha most a lakótársaim itt lennének, elcsodálkoznának, mennyi folytatásos nagyregényt írhattam az elmúlt időszakban, mert otthonunkban a rend jelenleg semmilyen formában nem képviselteti magát… 

Kijelenthetjük hát, az írást olyankor művelem, mikor épp unatkozásba kezdenék.

Visszatérve a lakótársakhoz. Ha folytatásos regény nem is, vers annál több született az elmúlt hónapok alatt. Következzen egy nyugodt. A nosztalgia és a jelenkor beteljesedett vágyainak békés folyama fog fületekbe hömpölyögni. És ha már évente egyszer úgy is szokott ősz lenni, sorai az évszakhoz megfelelően öltöztek.

Hatos pont:

Vers

http://ebenguba.blog.hu/2017/11/05/bekes_832

 Hetes pont:

Újabb kérdések arra az esetre, ha más nem tenné fel őket

Mi ihlet meg?

Gyakorlatilag bármi. A papírszatyor avarral való kergetőzése, az őszi szélviharban. Egy ház falára firkált trágárság. A természet neszei, na és persze a nők. Ugyanakkor nem elég egy szimpla szatyor, trágárság, nesz és persze a nők. Ha az elme és a szív nincs nyitott állapotba, akkor az egész nem ér semmit. Elmondhatjuk hát, hogy az ihlet olyan két ismeretlenes egyenlet, hol X egyenlő a világ történéseivel, Y egyenlő az írói emócióval és nyitottsággal.

Talán az írók és más művészek abban különböznek a többi embertől, hogy jóval több történést vesznek észre a világból. Csak épp sokszor tojnak ezekre a történésekre, és nem alkotnak.

Utóbbi kijelentéseim, főleg a lírára és a novellákra vonatkoznak. Ha hosszabb írás - mondjuk egy regény -, írói fejszém hasadékfája, akkor másképp járok el. Ez esetben - különösen, ha a tündérmesém világáról van szó -, nem elég e világ eseményeit szemlélni. Rá kell hangolódni a kreált világ történéseire. Csendes kis meditáció során érezni kell az illatait, látni fényeit, hallgatni a benne felzúgó zajokat. Persze ez sokszor rohadtul nem sikerül. Hiába olvasom vissza, amit írtam, hiába érzem karaktereim lelkesedését:

- Itt vagyunk egy kaland közepén, döntsd már el, hogy nekimegyünk-e az ellenségnek vagy épp kikerüljük őket!

Hiába tudom, hogy a döntés többször van az ő kezükben, mint az enyémben, még sem jutok egyről a kettőre.

Sokszor nem is azt érzem, hogy én írnám a történetet. Sokkal inkább olyan, mint ha enyém lehetne az a megtiszteltetés, hogy papírra (vagy monitorra) vetem. Első olvasója vagyok a sztorinak, krónikása egy másik élő, és működő világnak.

Van szabad akaratuk és ez a legelképesztőbb, leggyönyörűbb az egész "íróskodásban".

Nyolcadik pont:

A hitelesség kulcsa felolvasás közben

Érdekes kitérő. Mialatt készültem a mai napra, több felfedezést is tettem. Az egyik, hogy igen nehéz jól felolvasni. Nem csak a szavakat kell átadni, hanem a pillanatnyi hangulatot és érzelmet, melyet a szavak képviseltek, amikor születtek. Ehhez azonban nekem is újra át kell élnem az akkori hangulatot. Csak így nyerhet hitelességet például az a mára már elcsépeltté vált szó, hogy "szerelem".

Hiába próbáljuk hangzatos jelzők közé ékelni. Mondjuk "só szagú szerelemtüske", vagy "húsrohasztó szerelem"...

 Na jó, akárhogyan nézem azért a "húsrohasztó" jelző, elég dögössé teszi a szót. Le is védem gyorsan!©

Megjátszott, vagy valós hitelességgel, kell hogy kimondva legyen a szó, hogy igazán megmutathassa azt a gondolatképet, melyet jelenteni hivatott. Ez pedig igen nagy kihívás. Egyfajta nosztalgikus regresszió és színészet.

Kilences pont:

Célom az egész hajcihővel

Ha az a kérdés még nem is hangzott el, hogy mi a célom az írással, én elébe rohanok, mert készültem a válasszal! Komoly és komolytalan érvek sorát hallhatjátok most.

Egyszer szeretnék pénz helyett egy verssel fizetni. Jobban mondva, a művészetemmel vágni ki magam egy szorult helyzetből. Elodázni például egy bliccelés ellenőr okozta, kellemetlen következményeit. Esetleg megelőzni egy kisebb rendőri bírságot. Ilyenek.

Nem!

Nem vagyok annyira fenegyerek típusú, mint amilyennek céljaim mutatnak!

Az ember azonban néha vét a törvény ellen. Én így fejezem ki lázadásomat egy rosszul működő rendszer ellenében.

Ha netalántán egy kalauz bliccelés elkövetése közben csípne nyakon, akkor az alábbi verssel próbálnám menteni irhámat.

http://ebenguba.blog.hu/2017/10/28/egy_furcsa_nap_hordaleka

További célom a népszerűség különböző szintjeinek a megtapasztalása. Egészen addig, míg a szex, a drogok, és az alkohol a padlóra nem hajítanak, kettétörve egóm hó gömbjét. Hogy aztán az esetből tanulva az egészet újrakezdhessem. Életemnek eseményei által kívánom gyarapítani az embereket, gondolatokat kiváltani belőlük (akár negatívak, akár pozitívak). Érzelmek lángjait lobbantani fel bennük. Meghallgatni a kritikákat, megfogadni őket, vagy épp tojni az összesre.

Erre születtem, és csinálom. Akár jól, akár rosszul. A világ nagy homokozójában én már megtaláltam az egyik lapátomat.