Bár a légikikötő tornya a városfalon kívül helyezkedett el, Kandrához tartozott, s a veszély itt sem volt kisebb, mint a falakon belül. Így hát Eregon, először is fölmászott egy pajta tetejére, mely a toronytól nyíllövésnyire állt. Onnan vizslatta, rendkívül nagy körültekintéssel, a terepet az esetlegesen lesben álló ellenség nyomait firtatva. Néhány, a földjeik felé siető paraszton, és egy-két kereskedő szekéren kívül, azonban nem látott mozgást. Föltekintett az alul szélesebb, s felfelé keskenyedő, toronyra, hol pillanatnyilag két léghajó is vesztegelt. A Vércsét már csak méretei miatt is könnyen fel lehetett ismerni. Szinte eltörpült a kikötő átellenes oldalán veszteglő fregatt mellett. Hajóteste olyan volt, akár a tengerjáróké, így szükség esetén képes volt akár a vízen is közlekedni. Vízjáró kollégáival ellentétben, árbócai csúcsánál, egy a testnél nagyjából másfélszer nagyobb, dinnye alakú ballon kapott helyet. Továbbá a hajótesten - mely ránézésre egy brigg méreteivel volt azonos –, cápauszony szerű légvezető szárnyak helyezkedtek el.

A magasból kiáltozások és füttyjelek hallatszottak, jelezvén, a legénység készülődik az indulásra. Az építmény tövében, köteleken húzták fel a szekerekről lepakolt rakományt, és nagy, Bixo[1]gázzal teli bőrtömlőket engedtek fel, mely biztosította a hajó levegőben maradását. Miután mindent gondosan megfigyelt, Eregon lemászott a földre, és csatlakozott a pajta mögött várakozó irgónhoz:

- Egyelőre minden nyugodtnak látszik. De úgyis akkor dől el hogy a látszat csal-e, mikor a torony közelébe érünk.

- Lhola?

- Nem láttam, de ez nem jelenti azt, hogy nincs itt.

Elindultak a kikötő felé, a köztük és céljuk között elterülő kukoricásban, hogy senkinek ne szúrjanak szemet. Persze azért az út közelében maradtak, hogy minden lovon vagy szekéren közlekedőről tudjanak, aki esetleg a kikötőhöz igyekszik. Körülbelül a fele távot tették meg, mikor paták dobogását, és kiáltások foszlányait hallották a hátuk mögül.

Eregon intett barátjának, hogy várjon, azzal elindult, hogy kilessen az útra. Egy lovas közeledett a város felől, vágtában. Mögötte, kissé lemaradva, legalább két tucat ember, kivont karddal, kiáltozva, szitkozódva. Szemmel láthatóan az előttük haladót üldözték. A vándor sejtése beigazolódott a lovas kilétét illetően, mikor az elhaladt mellette. Utazóköpenye csuklyáját hátralendítette a menetszél, és előtűnt Lhola gondterhelt, de még így is szépséges arca. A férfi szíve nagyot dobbant a viszontlátás örömétől, de torka el is szorult, ahogy megpillantotta a támadókat, élükön azzal az éjtündérrel, kivel az éjszaka meggyűlt a bajuk.

Nem lett volna értelme kirontani a kukoricásból, hogy felhívja magára a figyelmét, hisz a ló gyorsan továbbvágtázott. Sietve visszarohant hát Iheonhoz. Néhány szóban beszámolt az eseményekről, majd futva indultak a torony felé.

Közben az üldözők is elrobogtak mellettük. Ez csak még vadabb rohanásra ösztönözte őket. Rövid időn belül, elérték a kukoricás szélét. Az első dolog, amit megpillantottak, Lhola lova volt, amint szabadon bóklászva legelészett az építmény lábánál. Az üldözők eddigre szintén lekászálódtak hátasaikról, és a bejárat felé siettek. Eregon futtában akasztotta le válláról az íjat. Célzott, és az utolsó két üldöző meghalt, mielőtt a beléphetett volna.

- Irány a torony! – rikkantotta Eregon.

- Várj! – hallotta maga mögül a futásban kissé lemaradt barátja kiáltását,– Jön még egy csapat!

A vándor megfordult. Ő is megpillantotta, hogy az útról ismét több pata veri fel a port. Pillanatok alatt átgondolta a helyzetet, majd így szólt:

- Igyekezz fel a dokkhoz, és védd meg Lholát! A legénységgel együtt könnyen elbántok a fenti banditákkal! Ha végeztetek, gyertek le segíteni! Addig én itt, az ajtóban tartom fel őket! Így nem érvényesül a létszám fölényük. – bökött a közeledők felé – Lhola szóljon a kapitánynak, hogy amit még kell, rakodjanak be, mert már így is megcsúsztunk az indulással.

Iheon nem vitatkozott, tökéletesen megbízott barátjában. Azonnal rohant fel a csigalépcsőn. Mire felért, a torony tetején már javában zajlott a harc a matrózok, Kar’bagh emberei és a fregattot őrző katonák között. Szemével gyorsan megkereste Lholát. A Vércse fedélzetén küzdött azzal az éjikrúnnal. A koldus áldása még mindig kitartott, máskülönben valószínű, hogy Zoldor már rég megölte volna.

- Na, most nem menekülsz! – kurjantotta elégedetten Iheon és már rohant is. Már alig várta, hogy végre legyőzhesse azt a nyomorult tündérfajzatot. Alig tett két lépést, mikor két ocsmány külsejű, csontpáncélt viselő okra állta el az útját. Az egyik egy jókora harci kalapácsot tartott a kezei közt, olyan fajtát, amivel a páncélt is épp olyan könnyű összezúzni, mint a benne lévő csontokat. Társa kezében hosszú, míves markolatú pallos, melyre az irgón azonnal szemet vetett. Gyors harctéri értékelést végzett, miközben kitért első vágásaik elől. Jó erőben lévő, ám fegyelmezetlen harcosok voltak. Mozdulataik túl hosszúak, és sok köztük a felesleges hadonászás, melytől csak azok ijednek meg, akik még életükben nem fogtak fegyvert. Hamar kielemezte az ellenfelek mozdulatait, melyet nála általában a gyors diadal követett. Most sem volt másképp. Mikor a kalapácsos felfigyelt a résre, melyet szándékosan hagyott teste és pengéje között, az okra arra felé lendítette fegyverét. Iheon kecses mozdulattal kitért, majd mikor az elhibázott csapás megállíthatatlan lendülettel kerülte el a bordáit, gyorsan leszúrta ellenfelét.

A másikkal még könnyebben boldogult. Mikor az is vérezve a földre zuhant, örömmel vette el tőle fegyverét, hogy közelebbről is megszemlélhesse.

- Remek penge! – rikkantotta elismerően, miután élét, egyensúlyát és vasát is megvizsgálta. Egyike volt a legjobb minőségű, délföldi pengéknek[2], melyek nagy hírnévnek örvendtek akkoriban. Persze e szemrevételezés nem vett igénybe több időt néhány pillanatnál.

A következő koboldot már azzal hasította ketté. Majd egy ember következett, kinek minden nehézség nélkül, egyetlen suhintással sikerült lemetszenie a fejét. Közben, végre sikerült Lhola és az éjikrún közelébe verekednie magát. A két küzdőfél ekkorra már a hajó tatfelépítményén, a kormányállásnál vívott, s a mérleg nyelve egyre inkább Zoldor felé kezdett billenni.

Mikor Iheon a fedélzetre tette a lábát, ellenfelük ördögi gyorsasággal fordította meg a szablyaíjat, illesztett rá vesszőt és lőtte ki felé. Káromkodva vetette magát egy láda fedezékébe, éppen hogy elkerülve a neki szánt nyílvesszőt, majd várta a továbbiakat. De nem történt semmi. Óvatosan kikémlelt és látta, hogy most Lhola szorongatja ellenfelét, az pedig neki háttal, küzd. Kiugrott hát a fedezékből és inaszakadtából rohant feléjük. Még a fele utat sem tette meg, mikor az újabb lövés érkezett. De hogy hogyan…? Azt az irgón a mai napig nem érti. Az egyik pillanatban még a nő kardjának szúrását hárította, a másikban már ki is röppent a vessző, hajszálra tévesztve csak el Iheont. Az bosszankodva vágódott hasra, és egy hordórakás fedezékébe gurult.

- Az a szúnyog szítta, erdőlázas, lila szemű, kutya úristenedet, te alamuszi, éjikrún fattyú! – kiáltotta tehetetlen dühvel, majd újból nekilódult, hogy végre elérje és megnyuvassza a nevezettet.

„Most sikerülni fog!” – bíztatta magát, miközben, mint a szélvész száguldott, átugrálva és kerülgetve a sebesülteket, haldoklókat és a még el nem pakolt rakományt. Már csak a felépítményre vezető lépcső választotta el, mikor lentről egy hatalmas robbanás hallatszott, amibe még a légikikötő masszív kőtornya is beleremegett. A bekövetkező légnyomástól hajó is vészesen billegni kezdett. Iheon csengő füllel, üvöltve gurult le a lépcsőről. Pedig már a közepén járt.

Hiába, vannak olyan napok, mikor a legegyszerűbb feladatok tűnnek a legnehezebbnek.

Eközben lent, a kikötő tornyának bejárati ajtajában, Eregon egy torlasz felállításán ügyködött. Miután sietve átvizsgálta az épület földszinti szobáit, és a kevés berendezési tárgyon, valamint egy átszúrt hasú őrön kívül mást nem talált, kénytelen volt ezen elemekből barikádot rögtönözni. Az összes szekrényt, asztalt, széket és polcot az ajtóhoz hordta, majd eltorlaszolta velük a szárnyakat. Azután hátrébb, egy szilárdabb tölgyasztalból egy második állást rögtönzött. Az ajtóban álló torlaszra minden éghető dolgot felhalmozott. Gondolván, ha be is törnek, a tűzzel további időt nyerhet. Sajnos, mivel a kikötő épületében javarészt csak egyszerű, műveletlen emberek fordulnak meg, mindössze egyetlen könyvet talált. Ezen kívül, néhány rongyot és pár katonai jelentést. Az egyik, kandallóval ellátott helységben, szerencsére tűzifa is akadt. De ami mindennél többet ért, az az olaj volt. Egy egész amforányit talált, és mind rálocsolta. Ettől jó büdös lett, de ez zavarta most a legkevésbé.

- Na, itt aztán szép kis rumli lesz! – jegyezte meg elégedetten,véve szemügyre művét. Nem is sejtvén, mennyire jól látta a dolgot.

Az őr, lándzsájával a kezében várta, mikor kezdődik az ostrom. Nem váratták soká. A fenti küzdelem zajai ellenére is tisztán hallotta, ahogy az újabb csapat megérkezik. Vagy két tucat ló patáinak dobogását számolta, de lehettek többen is. Hamarosan dörömbölés hallatszott az ajtón, majd rúgások és fejszecsapások kezdték el bontani a fát.

Mikor már egy-egy nagyobb rés keletkezett az ajtón, Eregon elkezdte a lándzsával szurkálni az ostromlókat. Az első kettőt sikerült meglepetésszerűen hasba szúrni. A többi azonban már résen volt. Pontosabban fogalmazva, inkább minél nagyobb távolságra attól a réstől. További kettőt sebesített meg, mikor végül elkapták a lándzsa nyelét és kiráncigálták a lyukon. Ezután vaktában íjjal lövöldözött ki, de nem látta, hogy megsebesített-e valakit.

Hirtelen abbamaradt az ostrom. Rosszat sejtve közelebb ólálkodott az ajtóhoz, hogy megnézze, miben mesterkednek a támadók. Az egyik nagyobb résen egy égő kanócú, fekete golyót löktek be. Erre egyből az asztal alkotta második állás mögé vetette magát. Ha csak egy pillanatot habozik, a bekövetkező robbanás után szerteszét repülő, apró fémgolyók szétszaggatják a testét. Csengő füllel állt fel, és folytatta a nyilazást, amint a csengés elmúlt, s meghallotta az újabb fejszecsapásokat. Ám azok hamar abbamaradtak. Gyanús motozás hallatszott, és egy-két bandita is látszott a réseken keresztül, de eltűntek, mielőtt rájuk lőhetett volna. Sejtette, mi következik, így nem várt tovább. Gyorsan előszedte kovaköveit, és néhány szikrával meggyújtotta a kilocsolt olajat. A tűz gyorsan terjedt, és a füstje is legalább olyan büdös volt, mint az olaj szaga.

Indult a lépcső felé, mikor odakintről egy kiáltás hallatszott:

- Robbantunk!

Az asztal már túl messze volt, viszont az őrszoba még épp elérhető távolságra. Egy lépés, egy ugrás, melyet a bekövetkező légnyomás kissé megtoldott, majd tompa puffanás és sípoló, múlni nem akaró hang a fülben.

Kótyagos fejjel ült fel. Az ajtó nyitva volt, jobban mondva nem volt sehol. Darabjai a levegőben keringő porrá váltak, akár az ajtófélfa és a körülötte álló kőfal is. Védelmi állása romokban, bár ez alig látszott a por és füst okozta felhőben. Nagy levegővel belevetette magát a porba. Még tudta merre van a lépcső, el is érte, bár kis híján hasra esett benne, mert egy percre megvakult a csípős füsttől.

Mikor feljebb botorkált, már levegőt is kapott. Köhögve szívta tele tüdejét, hogy aztán felrohanjon a kikötő ezerhétszáz lépcsőfokán.

_______________________________________________________________________________________________

[1] Bixo: a léghajózásnál elengedhetetlen, a levegőnél jóval könnyebb gáz, mellyel a léghajók ballonjait töltik fel. Furcsa tulajdonsága, hogy minél több van belőle egy légtérben, annál könnyebbé válik. Ez az oka annak, hogy az agranori léghajók ballonjai alig nagyobbak a hajótestnél.

[2] Délföldi kardok és fegyverek: e vidék messzi földről híres a törp kovácsok tehetségéről. Egy új módszerrel öntik és kovácsolják a fémeket, melyek tartósabbá és ellenállóbbá teszik az alkotásaikat. Tudásuk az Ó időkből származik, titkuk mesterről tanítványra száll.