Fagyos, északi szelek kisérték az átvonuló hó felhőket. A szűk, belvárosi utcák között ordítva rohangásztak a megvadult léghullámok.

Éjfél már elmúlt, mikor egy lépcsőház körfolyosójára, lámpafény borította világosságát. A szél érdeklődve futkározta körbe. Kíváncsi volt, fel bírja-e kapni a fénynyalábokat, el tudja e vinni őket valahova máshová. A házak kapualjaiba beszorult szeméttel, az őszi lomb maradványokkal még tudott mit kezdeni, de persze a fénybe már beletört a fejszéje.

A körfolyosó koszos csempéin, egy sötétségbe öltözött alak jelent meg. Babrált kicsit fürdőköpenye zsebében, majd cigarettára gyújtott. A szél, öngyújtója lángjával is kötekedett. Többszöri próbálkozás után, még is a cigaretta és az alak maradt fölül. A parázs felragyogott, s a lágy füst örvényeket vetve szaladt a lépcsőház különböző zugaiba. Megrezegtette a falon felfutó vadszőlő száraz ágait. Egy létra lógó fémláncába csapva, lágyan zörgő verekedésbe kezdett a szemekkel.

Az alak az eget bámulta, a pár négyzetméteres "ablakon" keresztül - mely egyetlen kis volt közte, és az ég között -, egy csillagot sem látott. Dolgukra igyekvő, talán fehér, de a városi lámpáktól narancssárgás színekben derengő felhők takarták el azt a négy csillagot, melyeket máskor látni szokott.

A légáram bele-belekapott köpenyébe, fellibbentve purintán, szürke alsógatyáját.

A lépcsőház nyugalmát hallgatva merengett. Szokatlan volt a csend, melyet tapasztalt. Sötéten ásító ablakok. Az utcáról sem szűrődött be semmi zaj, a lakók is csendesen töltötték ezen éji órát.

Még is voltak, új, számára eddig nem tapasztalt hangok. A tetőkön, mint ha valakik fémcsövekkel ütögették volna, a kémények dohos tégláit. Mint ha lobogó hajú szél-lények viaskodnának, a gang árnyai között. Sikítva acsarkodtak, mikor a másik a lábukra lépett, vagy nekik ütközött.  

Új hangok, neszek, zajok, ricsajok, csörömpölés…

"Hang-orkán" - gondolta az alak, mint egy magát szórakoztatva, e alsógatyájához hasonló puritán szófordulattal.

Aztán hirtelen, mint ha a város zajai után, gondolatait is kilopta volna a szél. Minden elcsendesedett.

Megpróbált alakokat, arcokat, és tevékenységeket képzelni a hangokhoz. Egyszerre teljesen másképp látta maga körül a levegőtől mozgatott világot.

A tetőkön apró, fekete, félmeztelen, háromszög alakú, (rókafej) maszkot viselő alakok jártak vad táncot. Botjaikat, és primitív pajzsaikat ütögetve, akár egy afrikai törzs tagjai, a hadba menetel előtt. Mellettük szorgos kezű mesteremberek farigcsálták a botokat, pattintották a cserepekből fabrikált nyílhegyeiket.

Szélasszonyok kergették rakoncátlan kölykeiket, a vasrácsok között. Lábatlanul lobogva, szemmel alig követhető gyorsasággal zajlott a fogócska. Ők fehér, foszlott rongyokban voltak, akár a szellemek, míg gyerekeik torzom-borzan lebegő szőrkupacok, akár a moncsicsik. Hajadon légleányok, próbálták újra, és újra fellibbenteni köpenyének szárait, a már többször említett, puritán alsógatya megtekintésének reményében.

"Pajkos, szele-burdi lányok."

A kevésbé virgonc kölyköket, pedig lassan, hintaként ringó öregek tartották szóval, egy-egy hosszúra nyúlt történettel, melyek kimért nyikorgások közepette hangzottak el.

Mind ez nem tartott soká. A cigaretta hamar leégett, az alak pedig betért lakásába, s nyugovóra hajtotta a fejét.

A zajos, szeles bagázs, pedig reggelre már sehol sem volt. Helyét átvették a város, már megszokott zajai. A szürkén derengő hajnalon, pedig újból megjelent az alak. Nyúzott képpel indult megforgatni az aznapi mókuskereket.

Már nem is igazán emlékezett az előző esti csődületre.

Álmával együtt, azokat is elvitte a szél.