Ritkán dolgozom megrendelésre. Ezen agyszülemény, az előbbi tézist erősítő kivétel. A megrendelés szövege a következő volt: "Születésnapomra azt kérem, írj egy novellát, ami az általad elképzelt jövőben játszódik!"

Első reakcióm e kérésre, egy határozott nem volt. Az indok pedig: féltem, hogy a téma túlságosan megragadja a fantáziámat. Beszippant és tündérmese (vagy fantasy, előbbi elnevezés jobban tetszik) íróból egyszerre - és idő előtt - egy sci-fi író gúnyájában találom magam. ("Nekem most folytatnom kell az első regényt, nem érek rá egy teljesen új világgal foglalkozni!") Trianonnal ellentétben, ezen álláspontom később revízióra került. Csak elkezdtem. Csak beszippantott. Az ötletek pedig záporozni kezdtek fantáziám fordítva tartott esernyőjébe. 

A terminus adott volt, egy születés évfordulója.

Jellemem egyik hibája, hogy sokszor képtelen vagyok a határidők betartására. Ez most sem volt másképp. Nem csak hogy hét napot csúsztam, de abbahagyni sem volt hol. A cselekmény nem átalkodott önmagát folytatni, szimpla novellából, kisregénnyé hízva ki magát. Az alábbiakban, e "regénykét" fogom részletekben közölni.

Két megjegyzés még, aztán hagylak benneteket olvasni:

1. Címe még nincs, azzal általában a végén illetem műveimet. Valószínű, most se lesz másképp.

2. Ha egyenlőre érthetetlennek tűnik az nem az olvasó hibája, szépen lassan majd minden a helyére kerül! 

 Első sorban a megrendelőnek, Vikinek ajánlom születésnapjára!

"Másfeled sorban" pedig mindenki másnak!

 1. Fejezet

A (z)űrben

- Minden egységnek a 301-es szinten, azonnali evakuálási parancs! Ismétlem, evakuálási parancs! - recsegte egy, a vészhelyzethez képest nyugodt női (robot)hang. Mint egy ellen válaszul a lágy közönyre, a riadó sziréna éles búgása visszhangzott az EZ-3KYL nevű üstökös, víz-bányászlétesítményének 301-es szintjén. A felszólítottak pedig tülekedve igyekeztek eleget tenni az utasításnak. Persze a sziréna és a roppant higgadt női (robot)hang, teljesen fölöslegesen zavarta a robbanás utáni, az űrbe éppen távozó levegő süvítésének jellegzetes zaját.

- SSSSZ! - köszönt búcsúzóul az O2. Hiánya pedig egyre feltűnőbb volt, a légzsilip felé igyekvők számára.

Az efféle balesetek mostanság igen gyakoriak voltak, az üstökös bányászat céljából telepített létesítményekben. A javításhoz szükséges alkatrészek (és szerelők) egyre csak „érkezésben voltak”. Mikor? Mindig „várhatóan a közel jövőben”, de soha sem a jelenben manifesztálódva. 

-„Hamarosan kijavítjuk a hibát!” - dörmögte az orra alatt, a karbantartásért felelős tiszt szlogenjét, a 301/23-mas „névre” hallgató bányász, miközben átugrotta az egyik, a légszomjtól földre zuhant  társát, a 301/12-est. Aljas egy disznó volt, így hát nem pazarolta rá a jelenleg kincsnek számító időt és O2-t. Tovább rohant a zsilip felé.

Sok kollégájával ellentétben, ő épp hogy el is érte. Lihegve zuhant a padlóra, de már a légdús túloldalon. Nem is kelt fel egy darabig. A többi bányász a zsilipajtó apró ablakán át bámulta, az addigra nagyrészt halott póruljártakat. Mindegyik másképp adott hangot a látványnak.

A 301/23-mas föltápászkodott és ügyet sem vetve rájuk elindult, hogy az információs csarnokban várja az új feladatát. Túl sok ehhez hasonló balesetnek volt már túlélője ahhoz, hogy ne tegye hamar túl magát az ilyenen. Öreg rókának számított a bányászok között (már majdnem elérte a harmincöt éves, matuzsáleminek számító kort). Az e címmel járó habitussal és mogorva, szenvtelenséggel tekintett a világra, kollégáira, s általában az életre is. Pontosan tudta, hogy egy szép napon ő is a zsilip túloldalán fogja végezni. Pusztán azért, mert a hozzá hasonló, (rab)szolga kasztba tartozó egyedeket, a Konglomeráció sokkal könnyebben volt képes pótolni, mint a hibák kijavításához szükséges, drága alkatrészek ideszállítani. Nem is beszélve, az értékesnek számító mérnökökről és szerelőmunkásokról.

- Minek jöjjenek ide a Plútó segge mögé, a Kuiper-öv kietlen és hideg, Naptól távoli fekete lukába? Az út majd' három hónap, s az üstökös jégkészlete pedig két éven belül kiapad. Persze csak ha a létesítmény kihúzza addig... – dörmögte orra alatt a 301/23-mas, mint egy a narrációnkat megerősítve.

****

- „A vízbányászatra, egyszerűen annak hiánya miatt van szükség. Erre szakosodott létesítmények pedig bőven fellelhetők, nem csak a Kuiper-öv minden vízjéggel rendelkező aszteroidáján és üstökösén, de a Titán és a Ceres holdakon. Meg „A” Holdon is. Utóbbiról kiderült, hogy szokatlan nagysága ellenére - a tömegvonzás törvényének eleget téve -,  azért nem zuhant még a földbe, mert a szilárd mag helyett, belül üreges. Nem mellesleg az üreg tele van vízzel. Azaz csak volt. Mára már alig lötyög benne, néhány millió hektoliter. (E felfedezésre nem sokkal a hetedik holdkolónia telepítése után került sor.)

A hallgatóságban eddigre két kérdés is fölmerülhetett: Mi van a Föld vizeivel, és hogy mi ez a röhejes „vízbányászat” elnevezés? Miért nem inkább, a sokkal megfelelőbb jégbányászat kifejezést alkalmazza a Konglomeráció, ha már egyszer van ilyen szavunk?

A válasz, ellentétes sorrendben a következő: A szakszó módosítására vonatkozó kérdést, már többen is feltették az illetékes hatóságok vezetőinél. A válasz tömör, az egykori dadaizmusra emlékeztető stílusban, mindig az alábbi volt: Mert csak!

A Földi vizek pedig köszönik, megvannak. Csak épp éjszakánként különös, földöntúli színekben pompáznak a százötven évvel ezelőtti, termonukleáris világkatasztrófa eredményeképpen. Emberi fogyasztásra pedig - a nagyon drága tisztítási procedúra után -, éppen csak hogy alkalmasak. Bármilyen hülyén is hangzik, könnyebb - értsd olcsóbb - elrepülni akár a Plútó püspökfalatja rózsájának közepére is (ide humán, technikai és üzemanyagforrásokat cipelni, bányákat létesíteni, kitermelni és a szajrét hazaszállítani), mint az otthoni H2O-t fogyaszthatóvá varázsolni.

Apropó atomháború, az emberiség 95%-a vált  alatt hamuvá mindössze egy nap leforgása alatt. A Föld északi féltekéje pedig máig lakhatatlan. Nem is beszélve az apróbb mellékhatásokról, mint az ökoszisztéma összeomlása, és a teljes élővilág  kipusztulása.  A vicc pedig az, hogy máig nem tudjuk, melyik szuicid ősemlős tenyerelt rá arra a metaforikus piros gombra.”  

- Jó kis világégés volt, azt meg kell hagyni! - összegezte a felolvasottakat a HZ-023310-es személyi számú (mondhatni nevű) diák. Kiselőadásának a vízhiányról és a megoldására kitalált, dicső tervnek a múltbéli kivitelezéséről kellett volna szólnia. Semmi képen sem az emberiség által elkövetett hibákról, s pláne nem e dicső terv kritizálásáról. Ám szokása szerint, rendkívüli asszociációs képességeit, megint a nem kívánt módon kamatoztatta.

- Apropó lakhatatlanság, - tette még hozzá, kedvenc (és igen gyakori) szófordulatával élve - mi van a Marssal, jobban mondva az ott elkövetett, Marsi Fiaskó néven ismert tettünkről? Ez, akár csak a vízhiány kezelése és az atomháború, példásan tükrözi az emberi hülyeséget! Kihalásra való faj vagyunk, fogadjuk már el végre! Ássunk egy gödröt, feküdjünk bele és várjuk szépen a halált!

Erre a tanerőt leszámítva, a hallgatóság kénytelen volt elfojtani egy vigyort.

- Most már elég! Ismét csak kritikán aluli teljesítmény volt! - közölte a tanerő, s vészjóslóan megindult a 023310-es felé. (E módon - a személyi szám betűinek mellőzésével - becézték a tanulókat, s általában egymást.)

- Remélem tisztában vagy vele, hogy még egy húzásod van. - folytatta mikor odaért, s a felelő fölé tornyosult - Ha azt is elpuskázod, egyszerűen leminősítelek a fogyasztó kasztból a szolgák közé! Azt pedig nem kell mondanom, hogy mi történik azokkal, akik oda kerülnek!

- Az egyik teljesen értelmetlen módon kivitelezett "vízhiány kezelő" létesítményben végzik, hol rövid úton elhaláloznak az ottani, középkori körülmények között! - válaszolta meg vigyorogva a költői kérdést, a nebuló. Pedig tudta, okítója ezt mindennél jobban gyűlöli.

Az osztály hangulatán egyszerre volt érezhető a döbbenet, vidámság és a félelem. Ez sok! Látták már a 023310-est szemtelenkedni. Általában mindig jót derültek rajta, de ez most túlment minden határon. A 023310-es jellemének egyik meghatározó alapköve a szemtelenkedés és a pimaszkodás volt. Ezt általában elnézték neki, mivel intelligens, kreatív és szeretni való ficsúr volt. Most még is az életével játszott.

Miért?

A 023310-es elhatározta, hogy hamarosan elhalálozik. Ehhez az állapothoz pedig, a (rab)szolgák kasztján keresztül vezetett a legrövidebb út.   

- A tanerő is tudja, hogy igazam van! Hiába az intelligens egyének, mint emberiség, kollektíve hülyék vagyunk! - tette még hozzá a fent jellemzett fiatalember, egy cinkos kacsintás kíséretében.

A másik egy pillanatra döbbenten meredt rá. Szemében pillanatnyi tanácstalanság csillant, ám fent említett bionikus látóeszköz hamar összeszűkült, és harag (mesterséges) fénye villant benne.

- Takarodj ki az órámról! - recsegte, s az egykori nácik agresszív kar lendítésével bökött az ajtó irányába.

 - Ezúttal, s utoljára még csak száznegyven órányi szolgamunka a büntetésed. S ha ez sem elég, a következő lépés a leminősítés!

A 023310-es vigyorogva meghajolt, majd úri léptekkel az ajtóhoz ballagott, s kiment rajta.