Toll & Hamutál, "A szó elszáll, a szívás megmarad!"

Ebenguba

Ebenguba

Újabb vers egy nőszemélyről

2017. október 07. - Eberon

Nemrégiben egy irodalomhoz ténylegesen értő egyénnel volt szerencsém sörözni. Ezzel egy időben az írásról csevegni. Eszmefuttatásunk azon témakörök összeszedéséről szólt, melyeket a múltbéli nagyok, és kicsik is vesézgettek, filozofáltak róluk, esetleg borozás közben szóba került, majd valamiféle iromány született belőlük. 

A témák számosságát látva csalódtunk. Majd mikor jobban górcső alá vettük őket rájöttünk, hogy az emberiség a mai napig nem tudott e tárgykörökre vonatkozó kielégítő kutatómunkát végezni. Tán ezért is kerülnek elő minden korban, minden formában, a végükön pedig ott kanyarog a kérdőjel kampója bele akadva az előtte lévő kérdőszócskába: "miért".

Mik e témakörök, melyek az ihletettség folyamatos és kiapaszthatatlan kútjaként működnek, mióta ember az ember? Íme:

(Figyelem a lista nem biztos, hogy teljes!)

- Isten: van-e, nincs-e, és miért.

- Szerelem, vonzalom: és az ezeket követő rengeteg pozitív, és negatív emóció.

- Alkohol, ivás, kocsma, részegség. (Nem kommentálom.)

- Különböző eszmei irányzatok, politika: velük, vagy ellenük. Lényeg: így is, úgy is róluk szól.

- Egyéb: idetartozik az a görög is, akinek a nevét azért nem jegyeztem meg, mert haragomat magára vonta azzal, hogy a Pí számnak minden tizedeséről egy a számnak megfelelő sorú versszakos verset írt. Ő így volt művész a maga korában. 

Jómagam a 3.14 helyett ismét egy lányról fogok énekelni.

...a matematikusok bánatára.

Címet még nem adtam neki, de már tudom is, hogy mi lesz:

 

Nem 3.14

 

Égő fények, rátok nézek.

Tán szerelmet megidéztek,

Zörgő lombos tavaszon.

Egy városi lány megigézett.

Tekintete velem végzett.

Nyüzsgő pesti körúton.

 

Megcsodáltam.

Ő is.  Láttam!

Szemünk, akkor egybe forrt.

Éji kocsma.

Akkor, s ott

A Csend

Az ölébe sodort.

 

Megszereltük a szerelmet.

Ástunk magunknak egy vermet.

Mély tükre volt öröknek.

Ágyban a vágy

puha volt, lágy.

Szél harangok csörögtek.

 

Komponálta

Egy zöld bálna.

A mély suttogó éneket.

Soha többet, nem volt eddig

Ennyire jó még

neked.

 

Hogy is mondtam?

Hiányoltam akkor,

Hogy ott velem vagy.

Szerelmünknek

Szalmalángja

Nem volt soká nagyon nagy.

 

Illant akkor

Pille szárnyon

Roskatag, ringó kéj-szeszély.

Önmagunknak

ásott verem,

Nem volt tovább elég mély.

 

Utunk elvált.

Párhuzama

Végtelenben összeér.

Nem volt köztünk

Az nap végig,

Sem az idő, sem a tér.

Véletlen talált vers

Mert néha te is elfelejtesz dolgokat

Néha az ember rendet rak az írásai között, abban a bizonyos fiókban.

Hangsúlyozom, néha!

Ilyen nagytakarítások folyamán az ember néhány kudarcra ítélt művel és egy-két kimagaslóan jóval is szembe találja magát. Van még egy kategória, melyre én a "köszépszar" elnevezést használom. Ezek a se ilyen, se olyan, de legtöbbször befejezetlen írások. Azért nem készültek el mert a gondolat, hangulat, vagy bármi nemű ihlető impulzus elmúlt a folyamat során.

A most következő vers számomra igen kedves. Ugyanakkor arra is lehet következtetni belőle, milyen gyakran válogatom át az írásaimat...

Párba fogom állítani, mert a címe - Május kettő - nem a dátumot jelzi, hanem azt, hogy ez bizony egy utód. Méghozzá a Május (egy) utódja. Különbség kettejük között csupán annyi, hogy az első e néven dalszöveggé cseperedett érett korára. Vele szemben a második, versként folytatja majd földi pályafutását.

 

(E kép csupán illusztráció! Az én fiókom feketébb, és kevésbé üres.)

 

Május

 

Beköszönt a május. Illatos vízió.

Kikeletben bájos, volánkék víziló.

Cigifüst homájos gondolat körkép.

Másnapoktól álmos penész törmelék.

 

Egy reményem a napon

Az árnyékhideg sör.

Hőszomjas az alkalom

A szárazság gyötör.

Pincekocsma hűse,

És a hideg szesz.

Hogy az éjszakámat fűtse,

Mert este szerelem lesz!

 

Rám égette képét egy esti tündérlány.

Homokban a lépte, másnap halovány.

Íjjam húrja feszes. Mellettem segítőm.

Orra nyomot keres a harmatos lepedőn.

 

Pincekocsma hűse,

És a hideg szesz.

Hogy az éjszakámat fűtse,

Mert este szerelem lesz.

 A bárpultnál, mit kértem,

Már csak reám vár.

Szép nő mellett a képen

Párás söröspohár.

 

Vad képzelet szalad. Pőrén áll a bál.

A józan cérna szakad, s magány ordibál.

Ha jól érzed magad, folytatja a hold.

Új szerepbe ragad az, ki bűnös volt.

 

Május kettő

 

Esőverte utcák. Szél letépte szirmok.

Eljött újra május. Megszólal az írnok.

Madárdalból megszőtt, idill vízió.

A toll is boldog, serceg. Hirdeti: írni jó!

 Soká voltam néma. Meddő gödörben

Ültem, sírtam, fáztam, s már nem reméltem.

Nem nyúlt felém Isten, se vigasz, se múzsa.

Úgy hittem azt mondják: "Menjél te a búsba!"

Alkoholba öltem, lelkem szebb felét.

De rondább akkor így szólt: "Legyen már elég!"

 

Nincsen lány, se ihlet. A toll még is serceg.

Nincsen vár, se fehér ló. És nem vagyok herceg.

Nincsen már több söröm, csak a május bája.

Zöldmosolya, hangja, friss zápor gúnyája.

Vándor bocskor lábon, lyukak közt ki bámul,

A világra vigyorog, belőle a lábujj.

Szakadt gúnya feszül. Bajusz megpödörve.

Kézen fogva tavasz, elmegyünk örökre.

Utunk szegélyezik, fehér gyümölcsfák.

Smaragd dalú madárének, illatorgonák.

Agranor krónikái 1. Fejezet

V. rész

Lhola percekig ült még az üresen maradt szobában. Rengeteg gondolat futott át az agyán, és sorba kellet őket rendezni. A feladat, mi rá várt, több volt, mint lehetetlen. Egyrészt, el kellett intéznie, hogy felkerülhessenek a hajóra. Ez volt a legkisebb probléma. Másrészt, ha valami balul sül el, meg kell szerveznie Eregonék szöktetését, ami valószínűleg mindhármuk halálához vezet, merthogy Kar’bagh-tól nem szökik meg senki, az biztos. Különösen, ha a sötétmágus is megérkezett.

Nem mintha Olmar, a kopó, meg az az átkozott éjkrún nem lettek volna elegendőek. Lhola tudta, hogy Zoldor honnan jött, és kinek dolgozik. Azzal is tisztában volt, hogy a menekülési terve - bármennyire is ügyelt a részletekre -, számtalan ponton balul sülhet el. Iheon és Eregon máris foglyok, és bár nem kételkedett a képességeikben, hisz idáig eljutottak, de annyi minden dolgozott ellenük…

Amióta csak Eregont ismerte, ez volt a legnagyobb kihívás, mellyel szembekerültek. Persze a kihívásokat mindketten szerették, de ezúttal talán túl nagy volt a fa, melynek törzsébe fejszéjüket mélyesztették.

„Most a legfontosabb, felkeresni a kapitányt!” – gondolta, és elhessegetvén a csüggesztő gondolatokat fölállt, hogy nekifogjon terve kivitelezéséhez. Kilépett a folyosóra, de nem az ivó felé fordult, hanem a hátsó kijárat irányába, ami a kocsma mögötti sikátorba nyílt. Már épp a folyosó végéhez ért, mikor az utolsó ajtók egyike kinyílt és Olmar lépett ki rajta. Kezében pisztoly, melyet egyenesen a nő gyomrának szegezett:

- Hová-hová ilyen sietve? – kérdezte gúnyosan – Azt gondolná az ember, hogy az irgónt igyekszel elfogni, aki épp most bukkant fel a kocsmában, vagy talán más dolgod akadt?

A nő válaszra nyitotta a száját, de a Kopó közbevágott:

- Nem érdekelnek a hazugságaid! Indíts befele a szobába! – azzal pisztolya csövével a nyitott ajtó felé bökött.

- Hogy hova megyek, ahhoz neked semmi közöd. Nem tudom, hogy mi alapján kérdőjelezed meg hűségemet, de figyelmeztetlek, ezt nem hagyom annyiban! – mondta dühödt hangon. Közben gyomra elszorult, mert tudta, mindennek vége. Olmar tisztában volt vele, hogy Eregonék oldalán áll.

- Még egy szó és lövök! – reccsent rá Olmar, és pisztolya csövét Lhola homlokának szegezte.

Ám mielőtt mozdulatát befejezhette volna, egy elmosódott foltot látott, mely kiüti kezéből a fegyvert, s melyről utóbb meg tudta állapítani a nő keze volt. Ezzel egy időben, egy rúgás érte a gyomrát, melytől összecsuklott, és bár macskareflexeinek köszönhetően két gyors ütést tudott mérni ellenfele testére, ám a játszmát elvesztette. Saját pisztolya hűvös csövét érezte egyszerre halántékán. Lhola lefegyverezte.

- A szobába! És semmi trükk! – lihegte, és taszított egyet Olmaron. Az, kihasználva a lökést, a másik pisztolyához kapott, de döbbenten észlelte, a nő azt is elvette tőle. Lhola felkacagott:

- Csak nem gondoltad, hogy olyan ostoba vagyok, mint a célpontjaid általában? Volt elég időm kiismerni a piszkos trükkjeidet! – mondta gúnyosan – És a csizmád orrába rejtett rugós késedről is tudok, ne is próbálkozz! Na, leülni! – majd gondolt egyet, s tovább piszkálta. Tudta, ha kellőképpen feldühíti a, akkor mérgében esetleg elszólja magát vagy hibákat követ el. Ezen hibáira pedig nekik nagy szükségük lesz hajnalig. Folytatta hát a gúnyolódást, miközben a két pisztoly csöve Olmar egy-egy szemére irányult: - Erről aztán még sokáig fognak pletykálni! Hogy érzed magad, hogy egy nő járt túl az eszeden?

A Kopó arcán látszott, hogy fortyog a méregtől, de tehetetlen volt. Hibázott. Alábecsülte Lholát, egymaga akarta elkapni, hogy kigúnyolja, és az orra alá dörgölje, mindent tud róla. Most ez fordítva sült el. Amúgy is, régóta feszült volt köztük a viszony. Kar’bagh háza táján, állandó pletykaalap volt, hogy Lhola és ő előbb-utóbb elteszik egymást láb alól. Csendben ült hát, és villogó szemmel meredt Lholára.

- Be kell vallanom, okosabbnak hittelek, kutya! – szólította gúnynevén a dühödt orgyilkost, igyekezvén azt a látszatot kelteni, mintha csak a kettőjük közti, régóta esedékes leszámolás vált volna egyszerre aktuálissá – Azt hittem, majd óvatosabban jársz el, mikor úgy döntesz, megpróbálsz megölni! Ráadásul pont most akarsz elbánnivelem, mikor Kar’bagh-nak minden emberére szüksége van? Mire véljem ezt az ostobaságot?

A Kopó mérge egyszerre elpárolgott. Lhola nem ismerte a vele kapcsolatos terveiket, még nem volt veszve semmi. Persze azt már sejthette, hogy nem bíznak benne, de ettől még elkaphatják Eregont.

- Nehogy azt hidd, nem figyeltük az irgón minden lépését! – hazudta sziszegve, megjátszva a dühöt. Az igazság az, hogy már nagyon régóta tudta, Lhola csak azért lépett be Kar’bagh-hoz, hogy hírt kapjon Eregon hollétéről. És ha megtalálja, nyomban kereket oldanak. Ezt maga Kar’bagh mondta el neki. Ez volt az az információ, melyből a csapda ötlete született, benne a tökéletes, mit sem sejtő csalétekkel, Lholával, aki még igyekszik is megtalálni Eregont. Szívességet téve ezzel a rá vadászóknak - Kren azonnal jelentette, hogy az irgón itt járt, és téged keresett fel!

Kren, a törp csapos, minden érkező nevét és kinézetét gondosan megjegyezte, különösen azokétakik a hátsó tárgyalókat kívánták meglátogatni. Bár kövér, rusnya és tekintete olyan üres, akár a tolvajok közé vetett erszény, Kren memóriája páratlan volt, ezt minden beavatott tudta róla. Kar’bagh emberei gondosan számon tartottak minden üzlettársat és egyéb bűnözőt, az esetleges későbbi konfliktusok egyszerű rendezése érdekében.

- Arra nem gondoltál, ó bölcs eb, hogy tárgyalni jött a társa feladása miatt? – kérdezte Lhola remélve, hogy ezzel félre tudja vezetni Olmart.

- Ha így lenne, miért nem jelentetted ezt nekem vagy a főnöknek? De annál is fontosabb, hogy miért fogsz most fegyvert rám?

- Te kezdted! – felelt dacos vállrándítással – Ami pedig a jelentést illeti. Először meg akartam egyezni vele. Majd megbizonyosodni, hogy csakugyan a kedves barátunkkal van, és csak utána szóltam volna. Én először elintézem a munkát, és csak aztán hencegek!

- Ha dolgod van, még mindig nem értem, miért állsz itt, pisztollyal a kezedben? Miért nem a munkád végzed?

- Talán azért mert te voltál az aki feltartóztatott és fenyegetett. Különben igazad van! – kapott a fejéhez Lhola, rájött, hogy értékes perceket veszít minden egyes szóval. Lehet, hogy Olmar szándékosan húzta az időt? De miért? Talán többet tud, mint amennyit elmond?

- És mi lesz velem? – kérdezte a Kopó. Választ nem kapott, mert a nő inkább a gyakorlatban mutatta be a rá vonatkozó terveit. Ennek lett az eredménye, hogy Olmar egy halántékra mért ütés következtében aléltan a padlóra zuhant.

Lhola percig habozva nézte az ájult fejvadászt, megölje, vagy sem? Végül határozott.Sejtette nem a legjobb ötlet életben hagyni, de nem volt hidegvérű gyilkos.Ezután a pisztolyokat vette szemügyre.

- Régóta vágyom már egy ilyenre, és most kettő is lett, köszönöm! – biccentett távozóban Olmar felé. A helység ajtaját kulcsra zárta, így legalább egy óra nyugta lesz tőle. Míg magához nem tér, a kocsma személyzete nem fogja zavarni. A zárt ajtó azt jelenti, tárgyalnak. Esetleg, ha jó sokat üvöltözik, előbb-utóbb feltűnik majd valakinek, hogy nem heves értekezés zajlik odabent és akkor kiengedik.

Ezek után sietett ki a sikátorba. Innen tovább indult a Koldusok kertje felé, melynek szomszédságában, egy elhagyatott épületben, működött a Néma patkány nevű kocsma. Az ivó felé tartva a kertben tett még egy rövidebb kitérőt. Mint azt a hely neve is mutatta, a város ezen részén – melyet a köznyelvcsak nyomornegyedkéntemleget –, számtalan koldus és nincstelen veterán lézeng, alamizsnáért könyörögve.

Csak kevesen mernek ilyenkor átvágni a kertben, ugyanis éjjelente a koldusokon erőt vesz a szükség és hajlamosak zsebmetszést, vagy ha többen összeállnak, rabllótámadást is elkövetni. Lholát azonban a legtöbben ismerték. Ha meg akart tudni bármi fontosat, ami Kandra falain belül zajlik, mindig felkereste a koldusokat. (E jó szokását még Eregontól tanulta el.)

Alig sétált tíz percet az omlófélben lévő házak és szemétből összetákolt kalyibák között, mikor egy tizenéves forma fiú állt elébe. Ő volt az őrszem, aki – ha az érkező megbízható – a vezérhez kalauzolta az embert:

- Kérem, jóasszonyom, adjon egy kis pénzt. Három napja nem ettem! – esdekelt beteges hangon.

Lhola szó nélkül elővett öt aranytallért[1], s átnyújtotta a fiúnak. Az felcsillanó szemmel kapott a pénz után, majd hanyag mozdulattal az egyik omladozó viskó felé bökött aztán elszaladt. Lhola a jelzett ház felé indult. Mikor belépett, várnia kellett egy kicsit, míg szeme hozzászokik a helységben uralkodó sötéthez, közben az egyik sarokból egy reszelős férfihang szólította meg:

- Te vagy az?

- Igen. – felelte, mikor már látott valamit, s felismerte a kérdezőben az emberét, az itteni vezetőt, Guldort. A koldus erre gyertyát gyújtott.

- Miben segíthetek?

- Hírekre van szükségem, méghozzá gyorsan. Eregonról hallottatok?

- Délután Amara segítségét kérték. Be is vitt egy üzenetet az Aranykupa nevű fogadóba, személyesen a tulajdonosnak. Azt hiszem Eregon is odatartott. Volt vele még valaki, egy irgón, már ha értesüléseim pontosak.

Amara volt a városon kívüli nincstelenek vezetője. Ő és társai azOg-raveli, Filisztronnevű szigeténlaktak, közel Kandrához. Akik jobban ismerték a helyi viszonyokat, azok tudták, ha a város környékén élőkről kell információ, akkor Amara az ő emberük. Eregont személyes barátság fűzte hozzá, egy alkalommalugyanis megmentette a kötéltől.

– Azóta nem érkezett hír felőlük?

- Nem.

- Eregon az Aranykupában van, de foglyul ejtették, akárcsak az irgón társát. Ő - ha minden igaz -, mostanában ér vissza az ivóba. Tudnom kell, sikerült e megszökniük, és ha nem, hova viszik őket! Továbbá reggelig, a délnyugati kikötőt és a házamat is szemmel kellene tartani. Ha Kar’bagh-nak csak egy embere is felbukkan a környékén, értesítsetek! Ha a kikötőnél valami gyanúsat észleltek, szóljatok a Rétivércse kapitányának, Fuldonak!

Guldor némán figyelt. Arcán látszott,hogy szóról szóra megjegyzett minden utasítást:

- Ahogy óhajtod. – mondta végül.

- Köszönöm! – biccentett Lhola, majd újabb öt aranyat adott át – Kis búcsú ajándék. – tette még hozzá – Hamarosan elmegyek Kandrából és Eregon is velem tart. Nem tudom, visszatérek e még. Köszönet mindenért, amit értünk tettetek!

- Sajnálom, hogy itt hagysz minket. – mondta a koldus csüggedten – Azon kevesek közé tartozol, kik emberként bánnak velünk. Az ilyenek távozása mindig elszomorít. A Szyr áldása kísérjen utadon! – mondta felemelve mindkét kezét, melyek egy pillanatra, mintha ezüstösen felderengtek volna.

- Ég veled! – intett búcsút Lhola, majd sietve indult tovább a Néma patkányba.

Átvágott a düledező házak között, közben gondolatait, érzéseit és önmagát vizsgálta. Az öreg koldus áldása ezúttal úgy tűnt, működött. Frissnek és energiával telinek érezte magát. Lelke nyugodt volt, gondolatai jóval összeszedettebbek.

Azt tudta, hogy a népi varázslatok[2] még működnek a világban, annak ellenére, hogy az emberekből csaknem teljesen kihalt a varázsképesség. Mindössze hálára és őszinte szeretetre van szükség, hogy a kimondott áldás működjön. Örült a koldus ajándékának, tudta ezen az estén még nagy szükség lesz rá, főleg ha Eregonéknak nem sikerült a szökés.

 

[1] Aranytallér: a hivatalosarmoni fizetőeszköz. A legnagyobb a három, nemesfémből készült pénzérmék (ezüsttallér, réztallér) közül. Agranorban minden országban más fizetőeszköz van, ám értékük nagyjából megegyezik.

[2] Népi varázslatok: bár a világ népeinek mágikus képességei a Nagy Katasztrófa után meggyengültek, hétköznapi szinten ezen apróbb varázslatok még működnek. Persze működtetésük egyik alapfeltétele, hogy az azokat kimondó vagy használó egyén, érzékeny legyen minden mágikus erő forrására, a Rynnre

 

Agranor krónikái 1. Fejezet

VI. rész

Gyors megjegyzés: egy időre felhagyok a képek keresgélésével és beollózásával. Bár színesítik a történetet (még annak ellenére is, hogy fekete fehérek) nem adnak olyan hangulatot, melyek kielégítenék a maximalizmusomat. E kielégítés céljából kértem fel egy rajzolni tudó ifjú tehetséget, ki hamarosan illusztrációk cunamijával fogja elárasztani, könyvem csendes-óceáni szigetét.

A történet pedig folytatódik:

Iheonnak rossz napja volt.

Lhola hírei az érkező mágusról, egy menekülésben és bujkálásban gazdag jövő sötét képét festették, kalandozásaik eddig sem felhőtlen egére. Hogy kissé jobb kedvre derüljön, – hátha mégis akad azon a képen egy kósza, napsugár sütötte folt, – rendelt még némi bort az ivóban. Az esetleges banditák amúgy sem siettek elkapni őt.

Alig emelte azonban szájához a kupát, mikor hat, igencsak fenyegető külsejű haramia fogta körbe. Ezzel egy időben, mintha egy tőr hegyének motoszkálását érezte volna a veséje táján.

- Felállni és indulás kifelé! – szólt egy gyűlölködő hang a háta mögül.

Válaszra se méltatta a kötekedőt. Csupán mutató ujját emelte fel úgy, hogy a mögötte álló is lássa, egy perc türelmet kér. A kör szorosabbra zárult, de ő nem tágított. Ráérősen beleszagolt a kupába, majd egy hajtásra felhörpintette annak tartalmát. Megfordult, hogy a tőr tulajdonosának szemébe nézzen. Az éjikrún volt, akit az érkezésekor szemügyre vett. Közvetlen mellette, a sebhelyekkel tarkított arcú, magas ember, kezében csupasz karddal.

- Na, mehetünk. – szólt szenvtelen közönnyel, mely szemmel láthatóan ingerelte ellenfeleit. Ennek láttán elvigyorodott, majd folytatta:

- Ha kint leszünk, megengeditek, hogy kardot húzzak? Onnan ahonnan én jövök, megadjuk ellenfelünknek az esélyt, hogy megvédje magát! Tőlem jöhettek mind a hatan, egyszerre. Ha balhéról van szó, nem vagyok válogatós, ám az efféle alantas böködést nem szeretem. – mondta olyan hangnemben, mintha csak egy finnyás báró lenne, aki kifogásolja, hogy minden vacsora mellé ugyanazt a kitűnő minőségű bort kell fogyasztania. Közben ügyet sem vetett az egyre jobban hasának feszülő tőrre.

Erre az éjikrún is elvigyorodott. Be kellett vallania magának, ez az irgón disznó igencsak bátor. A bátorságot pedig akkor is tisztelte, ha az az ellenség bátorsága volt.

- Ti irgónok mindig is olyan otrombák voltatok. Ezért is vagytok kihalásra ítélve. – szólt gúnyosan. – Állandóan fejjel rohannátok a falnak, mert hiányzik belőletek a kifinomultság és a ravaszság.

- Úgy érted, az alattomosság! – villant fel Iheon szeme a sértés hallatán.

- Elég! – kiáltotta a hegyi ember – A pénzemet akarom, nem pedig azt hallgatni, hogy ti ketten hogyan szájaltok! - azzal nagyot taszított Iheonon, közben fenyegetően villogtatva kardját.

Az irgón felelete mindössze egy szenvtelen vállrándítás volt, majd szája szélét rágcsálva elindult az ajtó felé. Újdonsült útitársai szorosan közrefogták, egy szemernyi esélyt se adva a menekülésre. Ráadásul az éjtündér tőre ismét a hátát vakargatta kitartóan. Menet közben persze, szorgalmasan töprengett és nézelődött, hátha talál valami kiutat szorult helyzetéből. Eddig azon az úton haladtak, melyen ő jött az Aranykupából. Próbált emlékezni, nem látott-e Kar’bagh-hoz menet valami olyat, aminek jelen esetben hasznát vehetné, de be kellett látnia, a bor és a pálinka kissé eltompította az agyát. Magában ez egyszer igazat adott Eregon komájának. A mértékletesség számára fölösleges, de néha igen hasznos tulajdonság is lehet. (Ezt persze barátjának soha sem ismerte volna be.) Kis idő múltán már a Serfőzők terén meneteltek, amiből az ivó utcája is nyílt.

Alig értek ki a térre, mikor szeme sarkából egy árnyat látott elsuhanni, az egyik alacsonyabb ház tetején. Ez csak az ő Eregon komája lehetett, ki előszeretettel és roppant ügyesen mászik falakat, fákat, házakat.

„Na, szép!” – gondolta morcosan – „Ez nagyon is rá vall. Sose hagyja, hogy sikerélményem legyen. Eddig még egyszer sem engedte magát megmenteni!”

Hogy biztos legyen benne, barátja az, és hogy meglátta őt valamint kéretlen kalauzait, rázendített egy irgón katonadalra, olyan hangosan, ahogyan csak tudott:

Hős harcosi Királyvárnak!

Hegyvidékek fagyott ormán,

menetel már a vasszázad,

dicső dallal ajakán:

„Ha barbár horda dúl, és lázad,

harcos, halál lesz a társad!”

Ó külső föld, ó Irgónia,

halni érted mily’ dicső!

Holtak nevét pedig őrzi,

száz ének meg örök idő.

Persze kísérői néhány kemény ütéssel hamar elhallgattatták, ám ez már lényegtelen volt. Surranó hang hasította ketté az induló után beállt csend függönyét. Majd egy tompa nyögés, és a csapat végén cammogó hegyi ember elvágódott a kövön.

- A tetőn! – kiáltotta Iheon mellett az éjikrún, és tőrét eltéve, leakasztotta válláról szablyaíját.

Az irgón – kihasználva a pillanatnyi zavart - rávetődött a tőle jobbra álló gazemberre, majd mindketten a földre zuhantak. Ezután gyors egymásutánban háromszor megkoppintotta az utca kövét ellenfele fejével. Az ájultan maradt a földön. Közben még újabb két nyílvessző suhant el a közelben, ám ezek célt tévesztve koppantak a macskakövön.

Az éjikrún – Iheon még életében nem látott ilyen jó íjászt -, szemmel alig követhető gyorsasággal kezdett Eregon felé nyilazni. Úgy, hogy az kénytelen volt gyorsan fedezéket keresni az egyik kémény mögött. A vesszők még így is halálos közelségben suhantak el mellette. Ezután csak néha-néha viszonozta a tüzet, akkor is vaktában lőtt, ám a szerencse vele volt. A második alkalommal sikerült még egy haramiát eltennie láb alól.

Iheon ezalatt megszerezte ellenfele kardját, és pengéje máris összecsendült az utolsó, talpon maradt banditáéval. Az éjikrún, miután célpont hiányában maradt, társa megsegítésére indult. Iheon hamar szorongatott helyzetben találta magát. Az éjtündér legalább olyan mesterien bánt közelharcban is a fegyverével, mint ahogyan lőtt.

Ekkor egy tompa puffanással ért földet Eregon, majd kardot rántva a Zoldorra vetette magát. Most Iheon ellenfele került szorult helyzetbe. Hamar ki is dőlt, egy csúnya vágással az oldalán. Már csak az éjikrún maradt talpon, ám olyan keményen küzdött, hogy még ketten sem bírtak vele.

„Ez nem közönséges útonálló!” – gondolta elismerően az irgón két hárítás közt – „Inkább jól képzett, és minden bizonnyal sokat tapasztalt harcos.”

A küzdelmet egyszerre nehéz csizmák ütemes csattogása szakította félbe: a közelben járőröző gárdisták felfigyeltek a kardcsörgés zajaira, és futólépésben közeledtek, hogy a rendbontókat letartóztassák. A harcolók tudták, ha nem akarnak hosszú hónapokra a kandrai börtönök szűk falai közé kerülni, menekülniük kell. Az éjtikrún két ugrással biztonságos távolságba került a vándorok pengéjétől, majd arcán gyűlölet teljes búcsúvicsorral, belevetette magát az éjszakába.

- Megállni! – kiáltotta a gárdisták parancsnoka, miközben emberei felsorakoztak a téren.

- Futás! – kiáltotta Eregon, azzal megindultak az ellenkező irányba.

Egy darabig még hallották az őket üldözők kiáltásait, ám egyre távolabbról. A nehéz vért, melyet az őrök viseltek, közel harcban kiváló védelmet nyújtott. Hosszas loholásra azonban teljes mértékben alkalmatlan volt. Hamar ki is fulladtak viselői. Végül minden elcsendesedett a menekülők körül.

- Mi történt? – kérdezte Eregon lihegve, miután megálltak, hogy kissé kifújják magukat.

- Találkoztam Lholával. – lihegte - Azt mondta, sehol sem biztonságos! Csak az Alsóvárosban élhetjük meg a reggelt, ugyanis tudják, hogy itt vagyunk, bár ezt időközben magad is tapasztalhattad…

- Egen – dörmögte keserűen a vándor – Pipó elárult minket, tőle tudtak meg mindent.

- A disznó! – hördült fel Iheon – Achaten adja, hogy csak egy percre a kezem közé kerüljön a torka! Esküszöm, kiszorítom belőle a szuszt!

- Mit mondott még Lhola? – kérdezte sürgetően Eregon.

- Hajnalban a délkeleti légikikötőből indul egy hajó, a Rétivércse. Az egyetlen menekülési esélyünk. Ott találkozunk majd vele is. Azt mondta, ismered az utat a csatornákon keresztül.

- Ismerem. – bólintott a vándor – Ám az ellenség tudja, hogy Lhola is a mi oldalunkon áll, félek, őt is elfogják, mielőtt eltűnhetnénk.

- Akkor vissza kell menni az Aranykupához, és ha felbukkanna, őt is kiszabadítjuk! – mondta Iheon magabiztosan.

- Nem hiszem, hogy a Kupába viszik. Az éjikrún biztosan értesítette már a cinkosait. Mostanra már tudják, hogy számítunk a felbukkanásukra. Ha elfogták, valószínű vele próbálnak majd előcsalogatni minket. Ez esetben pedig, sikerrel fognak járni, mert nem hagyom itt őt.

- Akkor maradunk. – jelentette ki az irgón eltökélten - Viszont hajnalig nem tudhatjuk, hogy mi lett a sorsa, úgyhogy javaslom, kövessük a tervét. Ha napkeltekor nem bukkan fel, nem megyünk el a Vércsével. Maradunk, megszöktetjük, aztán máshogyan oldunk kereket!

Eregon, bár vonakodva, de elfogadta barátja javaslatát. Elindultak, hogy keressenek egy lejárót. Rövid időn belül már a kandrai csatornák félhomályos folyosóit rótták.

 

Agranor krónikái 1. Fejezet

IV. rész

Az irgón és az őt követő kobold távozása után, Eregon nyugtalanul, szakállát simogatva mérlegelte a lehetőségeket. Ha az a kettő valóban Kar’bagh-nak dolgozik, akkor Iheont még azelőtt elkaphatják, hogy beszélne Lholával. Az alkalom kedvező, hisz külön-külön könnyebb célpontot jelentenek. És bár barátjának öt-hat közönséges támadó meg se kottyan, a vándor sejtette, hogy Olmar, a Kopó is a közelben van. Az ő ravaszsága pedig már többször is okozott fejfájást a két üldözöttnek. Ha ő állított csapdát, akkor akár két ellenfél is végzetes lehet az irgónra nézve.

Úgy döntött hát, az semmi esetre sem árt, ha tisztes távolból figyeli Iheont, amíg célját el nem éri, ésép bőrrel vissza nem tér. Egyébként sem hitte, hogy tervük zökkenőmentes lesz, és kilétüket végig titokban tudják tartani. Az persze kissé kellemetlenül érintette hiúsáságt, hogy érkezésük után pár órával már felfigyeltek rájuk.

„Úgy látszik, nem vagyok már a régi. Vagy talán az ellenség nem az…” – gondolta komor csalódottsággal.

Egyszerre eszébe jutott a tirhari kalandjuk, mikor a Kopóval szomszédos házban húzták meg magukat úgy, hogy a fejvadász egészen a távozásuk napjáig nem is sejtette, hogy merre lehetnek. A búcsúnál pedig, igen szépen sikerült kidekorálnia Olmar amúgy is csúf pofázmányát.

A kedves emlék nosztalgikus mosolytcsalt az arcára, s kissé jobb színben látta a világot. Majd megszöknek megint, és ezúttal – ha minden jól megy -, egy arasszal lejjebb vág majd eret Olmaron. E gondolattól végképp felderülve indult Iheon után, ám a jókedve hamar elpárolgott, mikor is az ivóban maradt kobold – szándékát látva –, az útját állta:

- Már nincs értelme! – mondta gonosz vigyorral – De ne aggódj, a barátodat is gondunkba vesszük, sőt a nőről is tudunk!

Eregon dühödt arccal, szempillantás alatt rántotta ki kardját, ám ekkor, vagy fél tucatnyian ugrottak rá és fogták le, mielőtt kárt tehetett volna a pimasz koboldban. Egy jókora ütést érzett tarkóján. Ettől egy időre megszédült, de eszméleténél maradt. Ezt követően, hárman gyorsan megkötözték, kihasználva a kótyagosságát. A többi haramia addig a bámész ivókat kezdte el kilökdösni az ajtón:

- Záróra, takarodjatok máshova!

- Ez itt Kar’bagh üzleti ügye, aki beleavatkozik az halott!

Senki sem mert ellenállni. Kar’bagh nevét egész Ozztagarban ismerték és félték. Tudták, haszontalan lenne bármit is tenni. Különben is, ki kockáztatná életét egy csavargóért, akit akkor látott először.

Eregon tehát magára maradt a rablókkal és Pipóval, akin látszott, hogy nem lepték meg az események, ám ugyanakkor rendkívül savanyú képpel tekintett a jelenetre:

- Sajnálom uram! – motyogta esdeklően – Megfenyegettek! Azt mondták, ha nem adom ki kegyelmeteket, megkínoznak, megnyomorítanak és kisemmiznek. Nem tehettem mást!

A vándor arcon köpte a fogadóst. Ha tehette volna, fegyver híján puszta kézzel folytotta volna meg, de a haramiák erősen tartották. A haragtól elszorult a torka, de ez nem tartott soká,  a düh hamar átadta helyét a félelemnek. Hatalmas bajba került, ám nem maga miatt aggódott, hanem Lholáért és Iheonért. Lebecsülte Olmart, és talán ez lesz az utolsó hibája.

- Vigyétek a pincébe! – szólt a kobold. Úgy tűnt, ő a banditák főnöke – Ezt a nyámnyilát meg zárjátok el valahova, mielőtt kiontom a belét! – mutatott vicsorogva Pipóra.

A parancsokat gyorsan teljesítették. Eregon hamar a penész szagú, dohos pincében találta magát, sörös és boroshordók, valamint két őr társaságában. A többi visszatért a kocsmába, hogy ha már itt vannak, jól berúgjanak Pipó számlájára. Eregon még hallotta, amint a kobold elküldi az egyik haramiát, hogy jelentse a Kopónak, az első fogoly a helyén van.

Miután elcsendesedett a pince, s a vele maradt két ember az egyik boroshordó meglékelésén kezdett ügyködni, a vándor kétségbeesetten nézett körbe a félhomályban, hátha akad valami használható ötlete. Közben ismét elhatalmasodott rajta a tehetetlen düh, de minden erejét megfeszítve, próbált hideg fejjel gondolkodni, hisz tudta, csak így kerülhet ki a szorult helyzetből. Nagy szerencséje volt, hogy őreinek sikerült a hordónyitás, és nem fogták vissza magukat a fogyasztás terén. Alig telt el negyed óra, már mutatkoztak rajtuk a részegség jelei. Bármennyire is lefoglalta őket a potya ital, azért fél szemüket végig a foglyon tartották. Tudta, az ilyen disznók, akármennyire is részegek, van elég rutinjuk abban, hogy berúgva is képesek legyenek elvégezni feladatukat.

Az idő telt, a bor fogyott. A két őr unalmában azon kezdett elmélyülten filozofálni, hogy baj lenne-e ha kissé megkínoznák a foglyot. A filozofálás lassan veszekedéssé fajult.

- Azt mondták, hogy őrizzük, de azt nem, hogy nem játszhatunk el vele egy kicsit! – vicsorgott a testesebb alak – Teszem azt, kitoljuk az egyik szemét, neki mindegy, hisz kettő van belőle!

- Kar’bagh ezért elevenen égetne el, mindkettőnket! – kiabálta a másik – Rég okoztak neki ennyi kellemetlenséget, mint ez a disznó, biztos személyesen akarja megtorolni!

Egyre jobban belemerültek a vitába, és Eregon elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Hátrakötözött karját térdei alatt előre húzta, hogy a csekély fényviszonyok közepette szemügyre vehesse a csomót. Szoros volt, ám ugyanakkor eléggé egyszerűnek látszott. Csuklóit forgatva először szabadkézzel próbálta meg kioldani, de ez nem ment. Éppen valami éles tárgy után kezdett volna nézelődni, mikor a testesebb őr észrevette a ténykedését.

- Ezért mindkét szemed kitolom, te kutya! – üvöltötte, és kést rántva, kissé bizonytalan járással, megindult a fogoly felé.

Eregon megvárta, míg elég közel ér, és egy gyors mozdulattal elgáncsolta az imbolygó embert. Majd mikor hangos csattanással a földre került, villámgyors mozdulattal arcon rúgta és rávetette magát. Ekkor ért oda a másik, és hátulról elkapta a férfi torkát. Aztán egyből el is engedte. Felordított, majd vérző orrát kezdte markolászni. Eregon ugyanis teljes erőből hátralendítette fejét és támadója arcába vágta. Ettől kissé megszédült, de legalább megszabadult a banditától.

Egy pillanatnyi ideje volt, hogy fellélegezzen, mikor a földön fekvő bandita tőrével feléje döfött. Ügyesen kitért a penge elől, majd elkapta támadója csuklóját. Közben még kétszer sikerült megrúgnia. A második rúgástól ellenfele elejtette fegyverét. Eregon mohón kapott utána, és gyorsan elvágta a kötelet. A vérző orrú kardja ekkor sújtott le. Csak centikre kerülte el őt. A tőr ezt követően a támadó mellkasába repült, és az holtan rogyott össze.

A megrugdosott gonosztevő, eközben föltápászkodott, és társa halálát látván, menekülőre fogta a dolgot. Eregon utána vetette magát, és még épp az előtt kapta el a torkát, mielőtt az feltéphettevolna a pinceajtót, hogy segítségért kiáltson. A vándor egy gyors mozdulattal kitörte a nyakát, majd a két testet a helység legtávolabbi, egyben legsötétebb végébe húzta. Mikor ismét az ajtóhoz lépett, riadtan tapasztalta, hogy valaki jön lefelé a lépcsőn. Épp volt még annyi ideje, hogy a nyíló ajtó mögé ugorjon, mikor is belépett a kobold:

- Mi a fene folyik itt! – üvöltötte idegesen, mikor szeme megakadt a nyitott és félig üres hordón – Ti részeges disznók, mit csináltatok a fogollyal? – kérdezte, és elindult a két holttest felé. A vándor tudta, hogy a koboldok sokkal jobban látnak a sötétben, így szúrhatta ki egyből az őröket.

- Berúgtok, oszt kidőltök? Na, majd adok én nektek! – mondta, ám egyszerre meglátta a földön a vért – Mi a…? – kezdte, de egy kéz ragadta torkon, méghozzá oly acélos szorítással, hogy nem tudott szólni többé.

- Egy hangos szó vagy hirtelen mozdulat, és olyan aprólékosan darabollak fel, hogy nincs az a kín a világon, melyet ne kívánnál majd inkább magadnak! – sziszegte a férfi fenyegetően, és az idő közben újból megszerzett bökőt jól láthatóan a lény szeme elé tartotta – Hány cinkosod van odafönn? - A szorítás kissé lazult, épp csak annyira, hogy a kobold kinyöghesse:

- Kettő.

- Hányan mentek Iheon után?

- Hatan.

- Hol van Olmar?

- Nem tudom, még nem érkezett meg.

- Ne merj hazudni! – reccsent rá, majd jól megrázta a tehetetlen koboldot – Hol van a Kopó?

- Esküszöm, hogy…

Egy roppanás, és a kobold élettelenül zuhant a földre. Persze, a vándor elhitte, amit mondott. Ám nem hagyhatta életben. Már rég megtanulta, hogy nem érdemes megkímélni ellenségei életét, mégsem szeretett másokat eltenni lábalól. A koboldéhoz hasonló sors várt a fönti banditákra is.

A pince ajtajában megtalálta kardját, íját és egyéb elkobzott holmiijait, melyeket megkötözése előtt vettek el tőle. A két őrrel ezután gyerekjáték volt végezni. Az egyik hátába kapta társa tőrét, a másikat egy nyílvessző röpítette át a túlvilágra. Ezt követően sietve a szobájába rohant, hogy gyorsan összedobálja a legszükségesebb felszereléseket. Már indult is Iheon után, de ekkor eszébe jutott Pipó, akit a konyha szűk kis kamrájába zártak be a támadók.

Kinyitotta a kamrát, s a fogadós rémült tekintetével találta magát szembe:

- Eregon uram… - nyögte, de szava elhalt, mikor a férfi haragtól izzó szemébe nézett.

- Mondj egy jó okot, amiért életben kéne hagyjalak! – mondta utálkozva – Csak egyet, Pipó! Én megmentettem az életedet, emlékszel? És mit kértem cserébe?

A fogadós mondani akart valamit, de Eregon félbeszakította:

- Mit kértem cserébe? – ordította magából kikelve. Általában nem szokta hagyni, hogy az érzelmek így elragadják, de a fogadós árulása mindennél jobban fájt neki – Semmit! Ma is világosan megüzentem, ha félsz, hogy bajod lehet belőle, ne segíts! Csak a pofádat kellett volna tartanod!

- Bocsáss meg uram, kényszerítettek… - kezdte Pipó, de elhallgatott. Szemében látszott a beletörődés, de ugyanakkor a megbánás és az önutálat. Készen állt a halálra.

- Igazad van. – mondta egy nehéz sóhaj után - Ölj meg, nem vagyok méltó az életre!

Eregon meg is tette volna. A bosszú tüze szinte égette a gyomrát, ám lassan újból kezdte visszanyerni higgadtságát. Nem ölhetett meg egy fegyvertelen embert. Ezzel egy időben eszébe jutottak barátai, és hogy fogytán az ideje. Egy percet sem érdemel ez a mocskos áruló a drága idejükből.

- Nem öllek meg. – mondta végül, és elindult az ajtó felé – Ha van lelked, akkor nagyobb büntetés lesz neked, hogy életben hagylak. Ezen felül, biztos vagyok benne, hogy Kar’bagh kegyetlenül bosszút fog állni rajtad a kudarc miatt. Valószínű, megkínoznak és elkergetnek a városból. Koldusként fogsz élni. Végül, épp az lesz majd a jussod, amit akkor kaptál volna, ha nem segítesz nekik. Számomra mostantól halott vagy! – mondta, azzal kilépett az ajtón.

 

 

Agranor krónikái 1. Fejezet

III. rész

Nem jellemző rám, de ezúttal tényleg rövidre fogom a felvezetést.

Egyetlen dolgot azonban muszáj leírnom, hogy az utókor okuljon belőle, s ne essen ugyanabba a hiba verembe melybe én zuhantam bele. Elkövetem azt az ostobaságot, hogy az első két részletnél nem olvastam végig a kipakolandó szókupacokat. Valamiért a blog és a Word nem képes úgy értelmezni a "kontroll-cé kontroll-vé"-t ahogyan azt az ember elvárná. A két szövegtároló program közötti differencia pedig nyelvtanilag értelmezhetetlen összetett szavakat kreált.

Ez az egyik magyarázat. Persze ez csak egy teória. Én hiszem, hogy egy-két szavam életre kelt, és intim közelségre vágyván, a szóközt átugorva odasomfordált a mellette álló szexi kis szavacskákhoz. Szerelmük gyümölcse pedig az összetett, és sokszor érthetetlenül hosszú szógyermek lett.

Akárhogyan is történt, észrevettem - bár senki sem jelezte - és már is neki láttam a javításnak!

Csorogjon hát tovább medrében tündérmesém, folyóvize.

Tizenegy órát ütöttek a város harangjai, s az utcák megteltek zajjal: Csizmák csattanása a kövön, páncélok és fegyverek vasának csörgése. Az éjjeli őrségváltás ideje érkezett el, s a Gárda mindig gyorsan, pontosan, ám ugyanakkor rendkívül zajosan hajtotta végre e műveletet. Az irgónt ez otthonára, Ghonur városra emlékeztette, amint a macskaköves utcákat rótta céltudatosan, Kar’bagh ivója felé tartva. Már vagy három éve, hogy Eregon oldalán elindult, bejárni Dorgolin úttalan útjait, vadcsapásait és olyan ösvényeit, melyeket csak az erdő állatai és az ő vándor komája ismert. Közben pedig bujkáltak, fáztak, ám ugyanakkor sokat harcoltak. Ez kárpótolta őt minden más viszontagságért. Harcolni ugyanis imádott.

Iheon katonának született és az is volt, méghozzá a javából. Nem értett máshoz, nem is érdeklődött más foglalatosság iránt. Akárcsak népéből a legtöbb férfi, sokszor a nők közül is szép számmal, ő is ötéves kora óta a hadseregben nevelkedett. Ehhez mérten, a katonák életét élte. Ha szomjas volt ivott, ha belékötöttek verekedett; ha pedig asszonyi társaságra vágyott felkeresett egy bordélyházat. Annál nagyobb örömöt semmi se okozott neki, mint küzdeni, védekezni, támadni és figyelni az ellenség mozdulatait. Ott volt továbbá minden harcban a megmérettetés izgalma; hogy érdemes-e a következő nap megélésére. Ilyen volt Iheon, és általában minden irgón.

Kar’bagh kocsmája húszpercnyi útra volt az Aranykupától. Ahogyan közeledett, egyre több gyanús, cseppet sem barátságos küllemű alakkal találkozott.

Az elmúlt évtizedek háborúinak szenvedései mindenhol meglátszottak Dorgolin országaiban[1]. Az éhezés, a nincstelenség egyre többeket kényszerített a bűnözés útjára, s nem csak a városok, de az utak és erdők is megteltek csavargókkal, haramiákkal és mindenféle törvényen kívüli gazemberrel. Éjjelente tolvajok és betörők osontak sunyi képpel a városok utcáin; rablók és gyilkosok lestek a sikátorokban.

Eleinte persze, a Gárda - épp úgy, mint minden más város őrei -, sikeresen vette fel a küzdelmet a bűnözés ellen. Az országok vezetői mindent megtettek népük fájdalmainak enyhítése érdekében. Ám akkor felbukkant Kar’bagh és a többi hozzá hasonló, de nálánál jóval pitiánerebb bűnbáró, kiket a fent említett, hamar egyetlen bűnszövetkezetbe kovácsolt. Ezután, rövid idő alatt, nemcsak Kandra, de más városok gonosztevői is csatlakoztak hozzá, majd összehangoltan vették át a hatalmat az alvilág felett. A bűnbárók pedig, Kar’bagh-gal az élen, királyokként élték mocskos, de gondtalan életüket. Aki Kar’bagh vagy szervezete útjába állt, azt pénzzel, zsarolással és láb alól való eltétellell szemhunyásnyi idő alatt eltávolították. Pletykálták róla, hogy magas körökben, tán még a királyi tanácsban is vannak megfizetett emberei.

Bűnszövetkezete az Irgón háború után kezdte meg a működését. Kihasználván a hazatérő veteránok munkanélküliségét, felbérelte őket, s több mint százfős magánsereget szervezett, kiket oly busásan pénzelt, hogy azok örök hűséget fogadtak neki. Mikor Syragor és Lokken háborúja kitört, Kar’bagh bandája már a hangzatos „Tolvajok céhe” nevet viselte, és mint minden más céh, igyekezett, hogy Ozztagar összes bűnözője vagy őt szolgálja, vagy zsoldosai kardja által fejezze be tevékenységét egyszer, s mindenkorra.

Ily hatalmas ellenség kívánta Eregon és Iheon pusztulását kérlelhetetlenül és mohón. Iheon tisztában volt mindezzel, Eregon ezerszer elmesélteneki; nem csak ezt, de azt is, hogy mit ne csináljon ha már egyszer az ivóba ért. (Mondanom sem kell e listán csupa olyan dolog szerepelt, mely az irgónok létének alapköve, jellemük főforrása.) Ám ezen instrukciók cseppet sem tudták letörni, szinte apaszthatatlan jókedvét. „Kar’bagh is csak ember. A kard épp úgy kettévágja, mint a többit” – gondolta. Közben fütyörészve bandukolt és fel-feltekintgetett Meroph[2] kékesen derengő sarlójára, mely előtt egy hullócsillag suhant el. Ezt kedvező előjelnek tekintette.

A kocsmába érve először is egy pint fenyőpálinkát rendelt, majd az kortyolgatva méregetni kezdte az ivóközönséget. Ezen estén, a város és a vidék legsötétebb arcú gonosztevői gyűltek össze a tágas, italszagú pincében. Az egyik homályos sarokban rosszarcú törpök és okrák vitatkoztak valamin, hevesen és hangosan. Tőlük kétasztalnyira, egy megtermett, félszemű hegyi ember és egy ravasz tekintetű éjikrún kortyolta borát némán, de néha-néha, mintha felé sandítottak volna. Tekintete akarva akaratlan is feléjük vándorolt, hisz egy éjtündér eléggé ritka látvány errefelé. A többi asztalnál egy-két fehérkobold, vagy kéttucatnyi gyilkos, útonálló, valamint egyéb, feltételezhetően hasonló, törvényellenes területeken tevékenykedő egyén. Az ivó falain tompa fényű gyertyák világítottak. Ahogyan lángjuk táncolt, a fény elvétve ráesett egy-egy barnás foltra, mely gyaníthatóan megszáradt vér nyoma volt. A lelakott, egyszerű faragású berendezési tárgyak és az asztalok, székek rögzítettsége arra engedett következtetni, hogy a verekedések épp oly mindennapos vendégek errefelé, mint az azt űző banditák.

A korsóval végezvén a söntéshez sétált. Közben néhány törpöt és okrát arrébb kellett taszítania, ugyanis a két társaság vitája tettlegességig fajult. A berendezés szemrevételezése után, Iheon következtetései helytállónak bizonyultak, mert alig akadt, ki figyelemre méltatta volna a zajongókat. Csak a kocsmáros szólt egyszer, alig hallható, közönyös hangon, hogy húzzák el a belüket.

- Egy Lhola nevű nővel szeretnék beszélni – közölte szándékát a pult felett áthajolva - üzleti ügyben. – tette még hozzá, bizalmaskodó hangon. A csapos, - egy felettébb kövér, butaarcú törp - bólintott, majd eltűnt az egyik hátsó helységben. Addig Iheon szórakozott közönnyel figyelte a verekedőket. Közben szája szélét rágta, mely nála a feszültség jele volt. Kis idő múltán a csapos visszatért, majd nevetségesen vékony hangon így szólt:

- Fogad téged, kövess!

A törp ugyanazon az ajtón keresztül vezette, mely mögött előzőleg eltűnt. A pince e részében egy hosszú folyosó kapott helyet, mindkét oldalán egy sor zárt ajtóval. Az egyik ajtó mögül épp akkor lépett ki két kobold, mikor elhaladtak mellette. Iheon így beleshetett a helységbe. Szerény kis szobácska volt, két székkel és egy asztallal. Az asztalon gyertya és két pohár. Még ifjú csempész korában maga is látott néhány ilyen pincét. Tudta, hogy az efféle helységekben kerül sor a mocskos üzletek megbeszélésére és nyélbeütésére. (Esetleg a leszámolásokra, két rivális között.)

Rövid idő után, egy hasonló lyukba kalauzolta a mozgás fáradalmaitól fújtató csapos, majd miután egy üveg pálinkát rendelt, magára maradt. Nem sokkal a törp távozása után egy hosszú, fekete köpenyt viselő alak lépett be a szobába. Arcát csuklya fedte, így Iheon nem tudhatta miféle szerzet a jövevény. Feltűnésmentesen meglazította kardját hüvelyében, majd így szólt:

- Te vagy Lhola?

- Te vagy az, aki Lholát keresi? – kérdezett vissza az alak, női hangon.

- Valsztroni Iheon vagyok, és igen. – mondta kissé nyugodtabban. – Híreket hoztam egy férfiról, s ha jól tudom, igen sokat ér neked ez az információ.

A nő leült, s hátrahajtotta csuklyáját. Az irgón pedig ráismert Lholára, az Eregon által adott személyleírás alapján. Meg kellett állapítania, hogy a jóval csinosabb, mint ahogy elképzelte. Arcát, mintha angyalok faragták volna, metszően zöld szemei, akár az erdők zöldjének rejtelmes mélysége, ravasz értelmet és bölcs elszántságot sugároztak. Hosszú, sötétbarna haját lófarokba fogva hordta, ahogy minden hosszabb hajú fegyverforgató. Mozdulataiból pedig rögtön látszott a kecsesség és a kiegyensúlyozottság, melyek a jó harcos ismérvei.

- Honnan tudjam, hogy csakugyan arról hoztál hírt, aki engem érdekel?

Kopogtattak. A törp volt az, visszatért az üveggel és két pohárral. Amíg bent volt, nem szóltak egy szót se.

- Húrion kövén áll egy üzenet, ő pedig felkutatta a barlangot. – mondta Iheon, a kocsmáros távozása után. Majd töltött Lholának, ő maga pedig az üvegből húzott jókorát.

- Most közel van hozzád, s készülünk a menekülésre. Azt mondta, neked talán lesz használható ötleted, hogy miként tudunk, minél gyorsabban kereket oldani.

- Talán. – mondta a nő, ám látszott rajta, hogy még mindig gyanakszik. Szemében azonban, egy pillanatra, mintha a remény szikráját látta volna felcsillanni – Mi tartott ilyen sokáig? Miért csak most kerestek fel?

- Elválásotok után nem sokkal, sebesülten a tengerbe zuhant. Az áramlatok pedig messze sodorták a parttól. Végül egy irgón halászbárka lelt rá, félholt állapotban, és hazavitte a földünkre. Ott aztán sokáig tartott,de meggyógyították, ám pénzt kellett szereznie a hazaútra. Különben is, a sors hatalmas ajándékot tartogatott ott neki: megismerhetett engem! – felelte, széles vigyorra húzva a száját.

- Te a barátja vagy?

- Barátja, testőre és életadósa.

Lhola elgondolkozott, majd úgy tűnt, végül is hisz az irgónnak, mert arca kissé megenyhült, és felhajtotta a pálinkát. Iheon újra akart tölteni, de a poharat szájjallefele tette az asztalra, s intett, nem kér többet:

- Az elejétől fogva tudtam, hogy nem halt meg. Azt éreztem volna! Aztán, mikor hallottam, hogy megint felbukkant, és újból a nyomába eredtek, reméltem, hogy hamarosan fölkeres, vagy legalább üzen. Bár nekem nem szoktak beszámolni a hajszáról, amit lehet megtudtam. Csapda les rátok. Tudják, hogy Kandrába értetek, és szerintem már azt is sejtik, hogy Zölddombi Pipó segített nektek! Amint visszaértél, azonnal el kell tűnnötök a Kupából, különben előbb-utóbb elfognak benneteket.

Iheon káromkodni kezdett, de a nő félbeszakította:

- Erre most nincs idő, minden perc drága! A szökésre csak egy esélyünk lesz, a közeljövőben. Ha elszalasztjuk, hosszú ideig nem lesz több lehetőség. Hajnalban, a délkeleti légikikötőből, indul egy léghajó Hegyvárba[3], a Vorvorin[4]. A kapitánya, Fuldo, régi ismerősöm, és nem mellesleg, tartozik egy szívességgel. Ez az egyetlen kiút. A többit figyelik. Hajnalig viszont, még sok esélyük lesz, hogy elkapjanak minket. Sajnos kiderült, hogy nem Kar’bagh az, aki Eregont üldözi, bár ő bízta meg a Kopót a megölésetekkel. A parancs Tűzföldről jött. Azt beszélik, Kar’bagh megbízója türelmetlenségében egy feketemágust küldött ide, aki már éjjel a városba érkezik.

- Egy nyavalyás mágus? – szisszent fel Iheon. Ez az új hír lelohasztotta lankadatlan jókedvét. Sokat hallott a sötét mágusok hatalmárólés kegyetlenségéről. Bár ő személyesen még csak sima mágusokkal küzdött, annak idején az Irgón háború során. Azt tudta, hogy ők is veszélyes ellenségek. Ám ha lehet, ők nem az ellenfél elpusztítására vagy meggyötrésére törekednek, mint a fekete mágiát használó, egykori társaik.

- Hajnalig, ha lehet, a csatornákban keressetek menedéket, mert bárhol máshol vagytok, megtalálnak. – folytatta Lhola – Eregon, ha jól emlékszem, ismeri annyira Alsóvárost, hogy el tudjatok jutni a légikikötőig. Amint a nap felkel, ott találkozunk. Ha nem jönnék, ne várjatok rám. Mondjátok Fuldonak, hogy én küldtelek titeket. Ha nem hiszi, tegyétek még hozzá; „Az őszi nap, mindig alacsonyabbról süt.” Ő érteni fogja.

- Ez minden? – kérdezte Iheon, miután gondosan megjegyzett minden szót.

Lhola ravaszkás mosolyt villantva így felelt:

- Most jön a java! Amint kilépsz innen, el fognak kapni! Az utasításomra visszavisznek a Kupához, hogy Eregont előcsalogassák veled. Tudják, hogy a barátai a gyengepontja. Ha az életed veszélyben van, kiadja magát, és akkor nincs menekvés.

- De itt jön a fordulat! – mondta Iheon, és ő is ravaszul vigyorgott – Engem nem fognak el, mert az egész kocsmát helyrepofozom egy pillanat alatt, aztán kereket oldunk Eregonnal!

- Jelenleg, vagy ötvenen tartózkodnak az ivóban és a környékén. Olyan katonák, akik az irgón háború veteránjai, hidd el, könnyedén képesek elbánni veled! Akad itt rajtuk kívül számos híres fejvadász és bérgyilkos. Ha csak sejtenék, hogy ki vagy, ízekre szednének, mielőtt kardot rántasz!

Iheon erre már igazán közbe akart szólni, mert a pálinkától megjött a henceghetnékje, de Lhola leintette, mert fogytán voltak az időnek!

- Nézd, Iheon, - mondta igen komolyan – Eregon élete a te kezedben van. Elfogták, vagy hamarosan elfogják majd a kupában. Egyelőre csak én tudok róla, mert a hírvivő személyesen nekem jelentett. Én pedig alaposan leitattam, jutalmul a jó hírért. Most az istállóban hortyog a széna közt. Reggelig nem lesz vele baj. Nem úgy, mint Eregonnal. Menj az őrökkel! Mikor visszaértek, szabadulj meg tőlük. Ebben biztos vagyok, hogy számíthatok rád!

- Naná! – bólintott Iheon egyszerre megkomolyodva – Azonnal indulok, de veled mi lesz?

- Nekem még van egy kis elintézni valóm. – mondta a nő ismét felvillantva ravaszkás, ugyanakkor bájos mosolyát – Meg kell szerveznem az indulást! - majd egy újabb vigyor kíséretében hozzátette: - Különben is, ha elfognak, valakinek ki kell majd szabadítania benneteket!

Iheon elégedett arckifejezéssel bólintott. Felállt, s kifelé vette útját a helyiségből. Közben azon gondolkodott, hogy Eregon és ez a nő nagyon jól megtalálták egymást. Mind vakmerőségben, mind előrelátásban hasonlítottak. Ráadásul, a veszélyes helyzeteket is pont ugyanolyan, higgadt szenvtelenséggel kezelték, mint a másik. Lhola még maradt egy percig, s elgondolkodva nézett maga elé.

_______________________________________________________________________________________________

[1] Háborúk Dorgolinban: a közelmúltban – alig egy emberöltő leforgása alatt – zajlott le Agranor két világméretű háborúja, köztük mindössze huszonnégy évnyi szünettel. Ezek voltak: az Irgón háború illetve Syragor és Lokken háborúja.

[2]Meroph: Agranor egyik holdja, a kék. A másik, a vörös Aiolon.

[3] Hegyvár: törp nevén Angvór, mely a bevehetetlenségéről híres Agranor szerte.

[4]Vorvorin: név jelentése, Rétivércse

 

 

 

 

 

Hirtelen jött dalszöveg

(A nyár záróakkrodjára)

Búcsú

 

Régi érzés föltámadott,

Jött vihar, kis-értés.

Szőlőkben szült bölcsességet

Elfeledett dicsérés.

 

Halak úsztak állóvízben.

Földre leszórt csillagpor.

Mámorkádban megfürödve

Csókod loptam éjfélkor.

 

Elválásunk órájától

Lelkem érzi illatod.

Szagoljunk hát múltba rúgva

Két csepp tiszta harmatot!

 

Hullott az ég keserűen,

Mert eljött a zord hajnal.

Emlék maradt, ihletet szült

a reggeli madárdallal.

 

Napfény bukkan, rávilágít

A tovatűnt tegnapra.

Éltem egy sort, istenített

A világnak egy papja.

 

Kakasszólam váltja sorban

Tücsök cirip éneket.

Emlékszem rá, mikor kezem

Az öledbe tévedett.

 

Pajkos hold is elfordult

Boldogságunk óráján.

Magánhangzót vetett a szó,

Esős estnek oltárán.

 

Csurrant-cseppent keserű íz

A mézédes harmaton.

Boldog voltam bánatosan,

Őszintén. Nem tagadom.

 

Elválásunk órájában

Lelkem érzi illatod.

Szagoljunk hát múltba rúgva

Két csepp tiszta harmatot!

 

Tudom jól, majd látjuk egymást

Meztelen, zöld réteken.

S nevetünk majd, kesergünk majd,

Az együtt átélt perceken.

 

Vonatjegy az ördög kertjébe

Miért ne vasutazz nyáron?

Reményvesztett, hitehagyott? Ez lennék most. Bűzös, izzadság szagú vonatom e végállomás határán várakozik a piros jelzésnél. Még a nyílt pályán. A kérdés pedig már csak annyi, mely vágányra érkezünk.

A feketeruhás, szolgálati satyak helyett szarvakat viselő jegyellenőr, már lukasztott. Űr likadt a lelkembe. Persze nem végleges. Csupán átmeneti, hisz a pokolban is van átszállás, még ha késik is a BIZMUT.

Fel se adtam tulajdonképp, mert az utat - kalauz látja lelkem (jelenleg) - hasznosan töltöttem. Írogattam, nevetgéltem a táj mutatta tréfákon. Egyszóval tanújságos volt. Olykor még egy-egy utassal is szóba elegyedtem:

- Hová megy bátyám?

- Ördög tudja! - hangzott a komótos felelet.

És mint ha a falra festette volna, ott termett a jegyellenőr.

Érdekes volt a hétmérföldes út idáig, több izgalmat és drámát is átéltem. Ki hitte volna, hogy egy bukott angyal háza ilyen közel van. Az út során szembe találkoztam önmagammal. Igaz csak az éji vonatablak fekete üvegének tükrén át. Velem is váltottam néhány rövid szót.

- Megérte?

- Mi?

- Hát mi!

- Meg.

A másik utána már csak bámult. Kissé sajnálkozva, ugyanakkor remény teli tekintettel. Mint ha a tükör másik oldalán lévő világban - hol az idő, s a vonat a miénkhez képest, a fordított irányba halad - valami, vagy valaki miatt megérte kijönni a pokolból.

A BIZMUT egyszer csak úgy is megjön. Majd néhány rossz tapasztalattal gazdagodván, úgy is kikerülök a kénfüstös lángverem, fortyogó bugyrainak egyikéből.

A vonat közben zöld jelet kap. Vagonjai, a kilences számot jelző tábla, pislákoló fényköre felé moccannak.

Néhány perc múlva, már engem is körül röpködnek a pályaudvar lámpái körül táncoló, tenyérnyi legyek. Kíváncsian néztük egymást. Mi lesz? Ők nyilván csípni kezdtek, én iszkolni. Az aluljáró felé vettem az iramot.

Nem az első benyomás alapján kell megítélni egy helyet. Ez az én elvem. Ahogyan ez irományt és általában mindet, sem a borítója (vagy annak hiánya) alapján bírálunk, s aztán szemlélünk rosszallással, vagy kedvtelve.  Az aluljáróban hanyagul informált utasok keresgélték a transzfert, de nem volt tájékoztatás.

Se hang, se bötű.

Emiatt aztán én nem estem kétségbe. Rutinos vonatos ingázóként, tisztában vagyok a leghatékonyabb tájékozódási módszerekkel. Megnyerő mosollyal bírok érdeklődni. Ezt azonnal meg is teszem. Egy anyóhoz lépvén, népies és kissé vidor stílusban, az alábbi szó röppen ki fogaim zománczárából:

- Adjon az ördög édes nénémasszony! Legyen mán oly kedves kend, az alábbi értékes tudást megosztani velem: Honnan a nyűből indul a legközelebbi mennybejárat, mikor és mennyiér'?

Savas lehelet maró páraködjébe öltözött válasza az alábbi volt:

- Azt az álló - egy levegő vételnyi szünetet tartott -… más igazgató tudja csakis. - mind ez dobhártyát kaktusz-tüskésreszelővel reszelő hangorgánumban zendült elő belőle.

- Én meg akkor ,csakis azt szeretném megérdeklődni - ordítottam fájón, csengő hallószerveim masszírozgatása közepette - Hol leledzik az a más főnök, aki sosem ül le? És kérem, csakis mutogatva közölje válaszát!

A direkció eztán tiszta volt: "Aarra."

Tanácsát megfogadva, A-ra mentenem. Amerre mutatott.

Rövid sétámat számtalan oly benyomás kísérte lépten-nyomon, melyek alapján - elvemet követvén - még nem ítéltem meg a helyet.

Ekkor toppant elém valaki. Érdekes figura volt. Mivel termete révén, minden mást kitakart ami előttem volt, mondhatjuk: tekintetem rá volt kénytelen vetődni. Ha száz szemem van, akkor is csak őt látom. Ez a valaki egy senki volt. Azonban óriási.

A senkik - mint meg tudtam - olyanok, akik egyszerre tapasztalnak meg mindenkit. Minden élő ember személyise belőlük fakad. Ők adták nekik. Később arra is rájöttem, hogy az ember nem csak lelkét kapja, hanem a senkik egy ajándékát is: egy egó-magot, mely utánozhatatlan és egyedi személyiségfává (vagy penészgombává) nő egészen a halálig.

Mivel ezeket akkor jelenleg nem tudtam, ezért udvariasan, de némi éllel a hangomban így szelelt szavakat a szám:

- Elnézést, átengedne?

- Át. - hangzott a bocsánatkérő felelet, majd odébb állt és én áthaladtam. Első találkozásom, mi tagadást, rövidre sikeredett egy senkivel. Ez számtalan hasonló követhette volna, de csak egy tette.

Át a bűzös aluljárón. Húgy és szemét szag. Ugyanakkor megdöbbentően nagy mozgás, mocorgás, lökdösődés melyet a naiv ember nem is feltételezne. Egész sok sorstárs állomásozik jelenleg, e helyen. Persze rengetegen érkeznek és távoznak is. Néha egész hirtelen. Olykor kinyúl egy-egy fehér kéz a semmiből és csak úgy felrántja az embert. Ezek hirtelen egymás elé kanyarodtak egy sarkon a sorsukkal és a fejük összekoccant. Helyükbe persze nyomban érkeznek új vagonoknak egykedvű utazói.

Sokan rutinosnak tűntek, mert minden habozás és tétova ténfergés helyett, céltudatosan indultak egy direkció felé. Ezek egy idő után felkeltették érdeklődésem. Az egyik nyomába szegődtem hát. A le soha nem ülő, teljesen másmilyen vezérigazgató várhat. Nem megy az sehova. (Nem is beszélve az előbbi jelzőről. )

A rutinos a következő irányba ment: nem A-ra.

Éppen ellenkezőleg. Az aluljáróból felfelé vezető lépcsők egyikén, a pályaudvar szívébe, a központi váróterembe érkezett. Én a nyomában ugyanide. Ő megtorpant, megfordult és rám förmedt:

- Maga meg mi az ördögnek követ engem? Mitakar mi?

- Nem takarok én semmit, komámuram-fiabátyám! - görögtek ki, a viszontförmedés kemény szókövei ajkaim közül (úgy Fog-hegyről) - Csupán látom, kend nem először van ehelyt, s tudja erre nem csak a járást, de a kelést is! Nem tudja-je véletlenül, honnan indul innen az 'órahúszas elinnengyorsan.

Tekintete keménységének gyülekező viharfellegeit, jámbor barátságos tavaszi szelek fújták lágyra.

- Először vagy itt fiam?

- Igenis atyám! - vágtam ki egy víg haptákot, mert a jó performansz általában megnöveli karizmasugaram intenzitását.

- Már is távozni akarsz? Hisz még alig láttál valamit! Nem is tanultál semmit igaz-e?

- Engedtessék meg, úgy hiszem meggondoltam magam. A mielőbb induló, távozónázó fedélzetén érezném jelenleg a legemelkedettebb hangulatban önnön valómat. Talán írnék is. Ismerkednék egy-két utassal...

- De fiam, aki dudás akar lenni...

- Én inkább a lehúzott ablakon az indulást jelző dudaszót... - kezdtem, de a két zöld szem tükrében ismét a rosszallás serdülőkori miteszereit láttam előserkenni.  - Oszt mit érdemes itt vizslató tekintetem szembogaraival alaposan körbezizegni? - kérdeztem bölcsen, az enyhülést elősegítve.

- Attól függ miért döntöttél úgy, hogy idejössz? Miért nem szálltál le a vonatról elébb? Purgatórium-pusztánál egy órát még állt is a vonat, a menetrendszerinti késést bevárandó!

- Ez csak egy félreértés! Egy elhibázott döntés, tulajdonképpen mondhatni azt az egy órát majdnem teljesen átaludtam és mikor már fölkeltem, no. Hát már izé, nem volt túl sok idő... - kezdtem a magyarázkodásba, de láttam rajta nem hisz nekem. Valahonnan ő is pontosan tudja, mi történt idefele a kupéban, hogy épp akkor nyitottam ki egy sört, s gyújtottam rá mikor Istenhátamögötti-mittudoménhol állt a vonat. Eszem ágában se volt leszállni.

"Mit nekem pokol?" - gondoltam nagyképűen és tán igazam is volt.

Ha ez a hely, nem egy nyavalya rágta, ragya verte ebugatta pályaudvar, hanem valami sokkal misztikusabb lángoló, sikíttatós, kín ittas lávavár lenne az "Mit nekem?"

De ez?

Ezt már unom! Túl hétköznapi, túl megszokott. Nem ülök egy szobában ahol minden van, de semmi se lehet az enyém, vagy ahol a láva-fortyokban forralnak folyamatosan. Esetleg valami nem a középkoriak által kitalált, jövőbéli kínzóeszközzel kínoznak. De ez? Tisztára, mint a Nyugati pályaudvar, leszámítva a sok nem emberi lényt, akik még is embermód viselkednek. A senkiken kívül még sokmindenkik is voltak. Ők egymástól is, tőlem is különböztek. Ezek felsorolásának is szentelek majd valamikor időt. De nem ma.

- Ha majd egyszer megkeresheted a fotelba-székbe nem belehelyezkedő, nem pont olyan manager-t - meg kell jegyeznem, ő a kevésbé fennkölt állomásigazgató elnevezéssel illette -, sok mindent megértesz majd a világról.

- Nem a pokolról?

- A világról, ha mondom! - közölte nyomatékosabban.

És nekem már sejtenem kellett volna valamit...

 

Láva-fortyok. Ma is alkottam egy új szót. Ez a "bugyborékoló" láva "bugyborékjainak" gyűjtőneve. Mind ezt csak a te kedvedért kedves olvasó!

 

 

Egy fél-disztópikus jövőről (Folytatás)

IV. rész

Ne aggódjanak a sci-fi szerelmesei! Nem feledkeztem el rólatok sem. Mivel pedig az oldal, két dudán játszó történetet már nem szívesen vesz, egy azon csárda adminisztrációja alá, hamarosan forradalmi újítás következik. A dudások ezt nem, hogy nem fogják megsínyleni, de kezet csókolva leborulnak nagyságom előtt. 

Egészséges szerénységemet példázó utolsó mondatom után pedig:

 

A hagymavágó kés hatása

Ablaktalan helység. Szürke falakkal körbeölelt, rideg légkör. Középen egy kör alakú asztal, melyet tizenkét szék vesz körbe. Ezekből tizenegybe, egy-egy kövér ülep süppedt bele mélyen. Ilyen helységben találja magát a szorgalmas olvasó, ki nem rest követni munkásságunkat.

A tizenkettedik, üresen álló szék gazdája, egy előre nem látható körülmény miatt volt képtelen kényeztetni részvételével, többi társát. E körülmény egy hagymavágó kés formájában manifesztálódott. Előbb a gyártósoron, később a bordái közt. Mivel továbbra is tartjuk magunk, a halottakról vagy jót, vagy semmit elvhez, ezért őt, az életben maradt társain keresztül leszünk kénytelenek bemutatni. Így eleget teszünk a semminek, s az olvasó kívánságát sem hagyjuk kielégítetlenül, mint teszem azt, egy fejfájásra hivatkozó feleség.

Ezek a kövér emberszabásúak ültek, a Konglomeráció társadalompiramisának csúcsán. Narrációnk - a pártatlanságot szem előtt tartván -, nem fogja őket gerinctelen, élősködő, csúszómászóként jellemezni. Nem kívánjuk hosszan ecsetelni, hogy a gyerekgyilkosságtól kezdve, az emberkereskedelmen át, a fajtalankodásig bármit megengedhettek maguknak. (A feltételes mód csupán jelzés értékű.) Az olvasó inkább a bortól hányjon, mint az ő jellemzésüktől.

Ők voltak az egykori multinacionális gigavállalatok, konszenek tulajdonosai, melyek lassacskán felvásárolták az összes ország földjét, kormányát, és embereit. Utóbbiakat, előbbiek adták el készséggel, hogy az imént említett piramis előkelő szintjén helyezkedhessenek el, utóbbiak kárára. E tizenegynek, gyakorlatilag tejhatalma volt a bolygó, és a Naprendszer minden emberlakta szegletében. Bárkivel, bármikor. bármit megtehettek büntetlenül. Illetve, majd nem büntetlenül.

A hagymavágó kés, és egy kedvese után vágyakozó ifjú elszántsága volt az ellenpélda. (Vagy inkább a szabályt erősítő kivétel.)

- Hogyan történhetett ez? - kérdezte a 2-es számú.

- A 6-os és gyilkosa jó barátok voltak. - mondta a 9-es - Legalább is így hittük, egészen tegnapig. - fűzte még hozzá szárazon.

- Hogy lehet, hogy a támadásnak nem volt semmi előjele? - csapott az asztalra idegesen a 7-es - Épp azért van mindenkiben az az átkozott chip, hogy az efféle támadások megelőzhetőek legyenek! Nem is beszélve az olyan fogyasztókról, akik kapcsolatban állnak velünk!

- Az embereink a 023310-est is a szokásos alapossággal világították át. - morogta a 3-mas - Ha a leghalványabb előjelei is lettek volna a támadásnak, azt egyből felfedezik.

- Mondtam már nektek, hogy baj van a chipekkel! - hőbölgött tovább a 7-es. - Néhányan rájöhettek, hogyan lehet kijátszani a heti olvasást!

- Az lehetetlen. - mondta a 2-es.

- Akkor még is mivel magyarázod a gyilkosságot? - fordult felé, felvont szemöldökkel a 4-es.

- Mi van akkor, ha teljesen spontán tett volt? Ha egyszerűen az adott pillanatban cselekedett, és… - gondolkodott hangosan a 10-es.

- Ha spontán lett volna, miért volt nála a kés? - mutatott a teória gyengepontjára a 4-es.

- Mindannyian láttátok a biztonsági felvételt! Az egyik percben még kedélyesen csevegnek, a másikban már ott a bökő a 6-os szívében. Semmi nem indokolta a támadást!

Egyre feszültebb lett a légkör.

A szürke falak olyat tapasztalhattak, amihez már rég nem volt szerencséjük: a benne tartózkodók bizonytalan félelmét. Az olyasféle kételyt, melyet csak zsarnok elnyomók képesek érezni. A felett veszítik el a kontrollt, ami a legfontosabb, s az egyetlen dolog az életükben. Önnön hatalmuk felett.

- Ki lenne képes, minden előzmény nélkül végezni a barátjával? - kérdezte a 9-es. - Az ilyesmi biztos, hogy valami elmezavar következménye, mely vagy most alakult ki benne, vagy elkerülte a chipolvasók figyelmét.

- Egyetértek. - emelkedett szólásra az 1-es. Mindezidáig közönyös érdeklődéssel hallgatta társait. Bármelyiküket is megkérdezték volna, azok elszántan tagadják, ám magukban valahol mélyen mindannyian érezték az ő felsőbbrendűségét, s ezáltal azt hogy az 1-es, e kis gittegyletnek az elnöke.  Ugyanakkor valami misztikum is körül lengte, ködbe burkolta egyéniségét. Ennek a létében való hitet, egyelőre az olvasóra bízzuk. Mi bölcsen hallgatunk ezzel kapcsolatban. Fogvillantó vigyort húzva orcánk bajusz takarta részére, mely a köztudatban, csak "száj" néven forog.

- A 023310-es barátnőjét, nemrégiben leminősítették. Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy ez az esemény közrejátszott tettében. - mint mindig, most is beletrafált a közepébe. Ezt nekünk fölösleges is narrálnunk, hisz az olvasó úgy is tudja. Ugyanakkor azt is tudnod kell kedves olvasó, hogy az ilyen és ehhez hasonló mondatok, baromi jó helykitöltők. Növelik a szöveg terjedelmét, valamint segítenek azoknak, akik csak a reklámszünet közben csatlakoztak hozzánk.

Ennyi kikacsintás azonban elég volt.

Hallgassuk inkább figyelmesen az 1-est és annak a mondandóját, mely biztosan érdekesnek bizonyul:

- Egyebek mellett pedig, az osztálybéli különbség, már önmagában is elegendő motiváció szokott lenni, egy-egy ilyen támadás alkalmával. A 6-os nyilván hencegett egy keveset, a 023310-nek. Az ilyen fölösleges dicsekvések már is elvetik az irigység magvait a lélekben, mely az alkalmak során szépen kicsírázik. Majd sudár fává sarjad. Az ilyen fák, könnyen dőlnek az egyéb érzelmek viharában. Nem egyszer pont azokra, akik elültették őket.

Nem csak ravasz volt ez az 1-es, de poéta is. Multifunkcionális polihisztor, ki rendkívül körültekintően ügyelt pozíciójára, ezen agytrösztben. Nem csak a félelmet, de a tiszteletet, és a csodálatot is elvárta a többitől.

- Ha a 6-os hallgatott volna a tanácsomra, még mindig élne. Titeket is intelek most! A jelenlévők kivételével, mással soha se cimboráljatok! A hatalomnak, melyet közösen gyakorlunk ,a zártság és az elszigeteltség lehet hogy hátránya, ám ugyanakkor ez garantálja érinthetetlenségünk, s a kontroll hosszú távú birtoklását. 

Ha házi kedvencekre vágytok az alacsonyabb rendekből, ragadjatok el néhányat. Tartsátok rabszolgaként, s ha ráuntatok öljétek meg szépen. Nem kockáztathatjuk, hogy még egyszer ilyen történjen! Egy esetleges lázadást - mely a kilétünk felfedésére való reakció lenne -, meg pláne nem!

Szegény 1-es nem is sejthette, hogy mialatt beszél, az EZ-3KYL-en már javában dübörgött a bányászok rebellációja. (Ismét egy új szóval ajándékoztam meg nyelvünket. Szívesen!)

Eközben pedig, egy másik helyszínen a 023310-es vérző orral, összevert testel, de lelkiekben töretlenül, halkan dudorászott egy hideg cella vaksötétjében:

"Lesz még tavasz, lesz még nyár, de én nem leszek."

Agranor krónikái 1. Fejezet

II. rész

A folytatás

 

...előtt (be)következik az írói kommentár. Ez tulajdonképp a világ leghosszabb előszava lesz. Szépen elrejtve, egy blog zugaiba, hogy ne tűnhessen fel senkinek. Csak miután elolvasta.

("Hogy szikkadna ki a mákos rétesének tésztája! Hulljon eső hetekig, míg uborkát kovászol!" - kívánja majd a mérgelődősebb olvasóréteg. Hiába.)

A legnagyobb kihívást, az első fejezet megírása nyújtotta. Az önmagammal szemben támasztott elvárásokat - melyek számossága életem más területein elhanyagolható -, akár a napfényt a nagyító, e részre fókuszálta, s még hatványozta is. Nem állhattam le, míg tökéletes nem lesz.

Hát nem lett az.

Egyből két fontos, út közben megismert, íratlan szabályt is megszegtem:

- Az első oldalon legyen párbeszéd

- Minden összetett mondatot két rövidebb kövessen

Ugyanakkor, legalább harminc verzió készült e fejezetből. Kapcsolódó képBennük a nyár végi aranyló fénysugarak, különböző felületeken reflektáltak. Úgy mint vízhát, fényes szőrű lóhát, csillogó páncélzat, és egyéb tükröződő matériák. Valamiért fontosnak tartottam így kezdeni.

Közös pont volt továbbá az ősz. Az elmúlás és a hideg közelgése. Persze csak módjával, ami történetünk igen csak árnyalt, de baljóslatú haladási irányát hivatott meghatározni.

Nem kell félni! Nem veszem sorról sorra a leírtakat, s magyarázom el, vajon mit gondolt az író. (Hisz sokszor maga sem tudja.) Még néhány tapasztalatom rögzítem. Utána történet vonatunk, zöld jelzést kapva robog tovább. Nem habozik nem várni.

Ami a legérdekesebb volt - s a több, mint harminc verzió kiváltó oka -, az a világomban való élet keresése. Először annyit találtam, mint a különböző űrfürkészők egy aszteroida felszínén, a nagy büdös vákuumban. (Miért írjuk ezt két u-val?) Ezek voltak azok az idők, mikor még csak ismerkedtem a tollal. Se tapasztalatom, se "al far hangom" nem volt az írásról. Fogtam egy füzetet és - in medias res -, a napsugarak már is ragyogtak a folyóháton. Állandóan elakadtam.

(Érdekes tudtad-e kérdés: A főhőst ekkor még önmagam után neveztem el. Tudtad-e?)

Ezután, vagy tíz esztendőn keresztül pepecseltem a világgal. Megrajzoltam a térképeket, leírtam történelmét, népeit. Kapott egy lelket. (Na jó. Volt úgy, hogy tovább haladtam az első fejezetnél, de azon kísérletek, végtagok nélküli, életképtelen torzók voltak csupán. Pont elegendőek ahhoz, hogy az írást valamiféleképpen gyakorolgassam.)

A lélek pedig lélegzésre késztette, beindította a történet szívét. Nekem az első pár mondat után, már csak követnem kellett a cselekményt. Nem kellett görcsölni, ötletelni, tanakodni mi jöjjön egy esemény után.

Karaktereim - bár a mai napig kissé "személyiség hiányosak" -, szintén élni kezdtek. Tulajdonképpen - miközben íródott - én lettem az első olvasója. A vége felé pedig már mindenki és minden teljesen önállósodott, csak nekem kellett ráhangolódni a világra és folytatni, ahol előző nap abbahagytam.

Az olvasóban pedig joggal fogalmazódhat meg a kérdés: Ha ennyi ideje műveled, miért nem tanultál meg helyesen írni?

Higgyétek el, száztíz százalékosan figyelek a helyességre. Ennyire fussa.

 

Folytatódik hát az üldözők és az üldözöttek története:

 

 

Az Aranykupa söre messzi tájakról vonzza a fogadó vendégeit a füstös helységbe. Így a kocsmában egy percre sem áll meg az élet. Különösen ilyenkor, az Aratóünnepség idején, mikor nem csak a szokásos törzsközönség és átutazók vannak jelen, hanem a megszámlálhatatlan ünneplő, kiktől az egész város hemzsegett.

Az ivóban derűs hangulat uralkodott. Beszéd és énekszó vegyült a sör és a pipafű szagával, melyhez a konyhában sülő húsok ínycsiklandozó illata, és a vendégek egyéni kipárolgása is hozzájárult. Az egyik homályos sarokban, két zord küllemű ember foglalt helyet. Látszólag csendes beszélgetésbe elegyedtek, de közben semmi nem kerülte el a figyelmüket. Éberségüket még a legélesebb fülű, legjobb szemű vad, a fehérszarvas[1] is megirigyelhette volna. Ők voltak Útkoptató Eregon és barátja, Valsztroni Iheon. Olmar életének legnagyobb kihívása és Agranor legkörözöttebb személyei. Mindezek ellenére felettébb nyugodtan csevegve kortyolták sörüket.

Előzőleg a fogadós segítségével kerültek a városba, kijátszva az őket kutató tekinteteket. Zölddombi Pipó, az Aranykupa tulajdonosa, ugyanis régóta jó barátságot ápolt Eregonnal. Így, miután néhány koldus segítségével megüzenték érkezésük időpontját, a fogadós üres söröshordókba bújtatta, és szekerén áthozta a két menekülőt. (Eregon a legtöbb keletföldi városban ismert néhány megbízható nincstelent, kik némi arany fejében, készséggel segítettek híreket szerezni vagy épp üzenetet szállítani.) A városőrök jól ismerték Zölddombi uraságot, nem egy törzsvendége volt a Gárda katonái közül, így az ő szekerét nem kutatták át.

- Szerinted mennyi esélyünk van, hogy élve ússzuk meg ezt a városnézést? – kérdezte Iheon.

- Ha nem csinálsz semmi ostobaságot,úgy mint a legutóbb, akkor van rá némi esélyünk. – hangzott a felelet.

- Ej, koma! Tudod te nagyon jól, hogy én csak áldozat voltam abban a pofozkodásban. Azok a részeg fráterek kötekedtek. Ráadásul, oly pimaszul, hogy nem hagyhattam megtorlatlan!

- Érdekes, én határozottan úgy emlékszem, egy spicces irgón miatt kellett, az utolsó aranyainkból,fizetnem bírságot a városőröknek. Az az ittas fráter pedig, még velük is kötekedett volna! Csoda, hogy egyáltalán sikerült elkerülnünk a várbörtönt! – szólt Eregon félig bosszankodva, félig nevetve.

Természetesen, a részeg irgón alatt társára célzott, ki Irgónia[2] harcos népének fia volt. A szigetország emberei pedig közismerten híresek meggondolatlan forrófejűségükről és az állandó megmérettetés utáni vágyukról, mely főleg a harcban csúcsosodik ki. Akkor aztán meg pláne előjön e jellemvonásuk, ha vérüket tovább tüzelik néhány butélia vörösborral.

- Akkorra már jócskán felönthettem a garatra, mert ilyesmire nem emlékszem! – vigyorgott Iheon, majd társa arcát látva gyorsan folytatta – De ma nem áll szándékomban se berúgni, se valami meggondolatlan cselekedetet elkövetni! – azzal, pusztán a nyomaték kedvéért, jó nagyot húzott literes kupájából. Majd dünnyögve hozzátette:

- Bár, még mindig azt mondom, egy kis csetepaté sosem árt!

- Akkor is ezt mondtad, mikor részegen megverted a feljebbvalódat, s kidobtak a seregből? – kérdezte szúrósan Eregon.

- Temessük a múltat, feledkezzünk a jelenbe! – legyintett nagyvonalúan Iheon, s kupájával ellentétben a kesztyűt nem vette fel - …és ha már jelen, koma, ez a sör tényleg a legjobb, amit valaha is ittam! – ismét ivott, majd folytatta - Szívem szerint egy héten át ülnék itt, enném a disznósültet, és egyetlen gondom az lenne, hogy a poharam ki ne ürüljön!

És mivel az ivóeszköz éppen a szárazság szomorú közeledtének képét kezdte mutatni, öblös hangját kieresztve, Iheon a fogadósért kiáltott.Pipó néhány perc múltán meg is jelent, kezében nyolc, színültig töltött korsóval, melyek közül kettőt a vándorok asztalára helyezett, majd Eregonnal jelentőségteljes pillantást váltva, szemével az ivó egyik sarka felé bökött. Azután már indult is tovább, hisz számos száraz torok kiáltotta mind egyre a derék fogadós nevét.

Iheon várakozóan nézett társára. Az lassan az egyik sarok felé fordította tekintetét, hol két fehér kobold beszélgetett. A lények különösen ocsmány képviselői voltak fajtájuknak. Igaz,ők rusnyaság dolgában meg sem közelítik a barlangi vagy szürke koboldokat. Bár a fehérek sem voltak igazán szépek, legalábbis emberszemmel nézve. Ez nem is csoda, mivel a két nép egy családfa sarja volt.

Az Ó időkben, a törp-kobold[3] háború közben, a régi mágusok segítségével - kik még értettek a teremtés, illetve a létrehívás művészetéhez -, a szürkéket átformálván, létrehoztak egy jóval több értelemmel bíró kobold népet, a fehéreket. E nép aztán, törpök oldalán segédkezett, földalatti királyságuk megvédésében. A katasztrófa után, remekül beilleszkedtek az agranori társadalomba, ám fajtájuk képviselői között is akadtak, kiknek az értelmük mellé a barlangi koboldok vad és pusztító természete párosult; és vált egy felettébb veszélyes kombinációvá.

Utóbbi két kobold arcán is pont ez látszódott.

- Nagyon óvatosnak kell lenned Kar’bagh kocsmájában! – figyelmeztette társát Eregon, miután megnézték maguknak a koboldokat – Nyugtalanító, hogy kémei máris felbukkantak. Félek, a reggelt már nem várhatjuk meg itt.

- Gondolod, ki is szúrtak minket? – kérdezte Iheon.

Eregon vállat vont. Mindkettőjükön az utazók szokásos, hosszú, csuklyás köpönyege volt. Csizmájukat ezer út pora lepte. Ez ilyenkor, Arató ünnep idején, annyira nem keltett feltűnést, hisz rengetegen érkeztek messzi vidékről. De néhány jel mégis árulkodó lehetett a hozzáértőbb megfigyelők számára. Eregon, mivel üldözői az ő arcát ismerték - igaz, csupán rosszul rajzolt pergamen képekből és kevésbé pontos személyleírásokból –, csuklyáját a fején is hagyta. Az árnyékos sarok pedig még kevesebbet engedett látni a kíváncsi szemeknek.

A vándor érezte, hogy Kandrában nagy veszély les rájuk. Tizennégy évnyi élet a vadonban kialakított benne egy fajta ösztönt, melynek köszönhetően előre megérezte a közelgő bajokat. Mégis ide kellett jönniük, mivel kedvese, Lhola – kitől négy éve kényszerből el kellett válnia -, itt volt a városban. Ráadásul pont Kar’bagh alkalmazottjaként dolgozott, próbálván híreket kapni Eregonról és az utána folytatott hajszáról.Ez külön nehezítette a helyzetet, hisz Zölddombi uraságon kívül senkiben nem bízhattak, így maguknak, pontosabban Iheonnak kellett felkeresni Lholát az oroszlán barlangjában, és meggyőzni úgy, hogy ezelőtt még soha sem találkoztak.Annyi előnyük volt, hogy a nő bármikor készen állt arra, hogy Eregon fölkeresi, s a férfi biztosra vette - hiszen ismerte -, hogy gyorsan kereket tudnak oldani a találkozás után. Lhola ugyanis roppant ravasz, találékony és talpraesett nő volt, akárcsak Eregon maga.

- Fél óra s indulhatsz. – szólt Eregon – Ne feledd, hogy megbizonyosodjon arról, én küldtelek, elmondod, honnan tudtuk, hogy itt kell őt keresni.

- Nem felejtettem el! – szólt Iheon vidáman. Bár tudta, nagy veszélyben vannak, az Irgón népre jellemző, nemtörődöm módon kezelte a helyzetet.

„Bármelyik nap jó a halálra.” Ez volt a katonáik jelmondata, melyhez Iheon a végsőkig hűen tartotta magát. Azzal is tisztában volt, hogy Lhola és Eregon, már sokkal nagyobb bajokból, ha nem is ép bőrrel, de élve került ki. Társa sokat mesélt neki a nővel átélt közös kalandokról, melyek nem egyszer - hajszál híján -, valamelyikük életébe kerültek. Ezekből kiindulva a szökés sikere – legalább is neki – magától értetődő volt.

Eregonék jól bevált üzenő módszere, minek akkor látták hasznát, mikor a legutóbbi alkalomhoz hasonlóan el kellett válniuk, az alábbi volt: Miután a baj elmúlt, mindketten fölkeresték a Fehérfog-hegyek[4],Húrion nevű csúcsának egy barlangját, melyet mindenki elkerül egy régi babona miatt. Az, ki előbb ért a barlangba, az egyik bejárathoz közeli kövön, meghagyta a várost vagy falut, ahol addig tartózkodott, míg a másik megtalálja az üzenetet, s felkeresi. E módszer segítségével értesült Eregon kedvese hollétéről, s jutottak el útjuk ezen szakaszáig.

Iheon gyorsan végzett a liter sörrel, majd újabbat rendelt, míg Eregon csendesen dobolt ujjaival az asztalon. Időnként szúrós pillantásokat vetett az egyre többet ivó barátjára. Az idő lassan telt. A két vándor feszültsége, amint az óra közeledett, nőttön-nőtt. Csendesen végiggondolták az előttük álló éjszakát. Lélekben az esetleges harcokra készültek - melyek valljuk beEregon társaságában igen gyakoriak voltak -, és igyekeztek megtisztítani kavargó gondolataiktól zavaros fejüket.

Az Irgón harcosok szokása volt e bevetés előtti rituálé, melyet Eregon is hasznosnak talált, ezért magáévá tette. Igaz, a szigetország harcosai istenükhöz, Achatenhez[5]imádkoznak ilyenkor, erőt és éber figyelmet kérve tőle. E kis meditációnak azonban a végeredménye ugyanaz a koncentráltság, mely szorult helyzetek esetén mindig jól tud jönni.

Végül Iheon szó nélkül fölkelt, mint aki csak megunta barátja társaságát, majd biccentett Eregon felé, s elindult Kar’bagh-hoz. A Pipó által mutatott koboldok, rövid ideig úgy tűnt, nem mutatnak érdeklődést iránta, ám egyikük, nem sokkal az irgónután, szintén távozott.

Lehetett véletlen egybeesés is, ám a vándor ösztönei azt súgták: a játék megkezdődött.

________________________________________________________________________________________________

[1] Fehérszarvas: a megközelíthetetlenségéről híres, ritka vadállat. Átlagosan évszázadonként egyet sikerül csak elejteni a dorgolini vadászoknak. Gerion, armoni király, száztíz évvel ezelőtt közhírré tétette, hogy nemesi címet és birtokot ad annak a vadásznak, aki elejt és megnyúz számára egy fehérszarvast. Gerion immáronötven éve halott, de a számtalan jelentkező dacára, azóta sem öltek meg egyetlen fehérszarvast sem.

[2]Irgónia: a legkeletibb kontinensen Vegrodor, Külsőföld területén fekvő ország. Lakói az irgónok.(Ők országukat csak a hangzatos Harcosok földje elnevezéssel illetik.)

[3]Törp-kobold háború: kezdete az idők homályába vész, akárcsak a kutyák és macskák közötti viszályé. Ami biztos, hogy még őshazájukban, Nargonban történtek meg az első kardcsapások, majd Agranorba átkelvén, a koboldok lerohanták és elfoglalták a törpök által épített (és lakott) Földalatti Királyság északi részét. Hosszú évszázadokon át folyt a földalatti állóháború, míg végül a Nagy katasztrófa lakhatatlanná tette a királyságot, a felszínre kényszerítve a törpöket. (A koboldok ennek ellenére lent maradtak, s birtokba vették a nyugati részt is.)

[4] A Nagy-hegység legészakibb, vonulatai. E csúcsok a között található az Ogra-monghar legmagasabb hegye, a Felhővágó is.

[5]Achaten: az irgónok istensége. A harcos virtus, a becsület, az ellenség tisztelete és a bátorság jellemzi.Agranor egyeik „istensége”. Az Ó időkben ő is élő személy volt,( akár csak Hanor és Grá). Mára azonban inkább egyfajta „legendaként”, „istenként” él az irgónok tudatában. A hitrendszerekről e bővebben a könyv függelékében találhat jegyzeteket az erre kíváncsi olvasó.

 

 

 

süti beállítások módosítása