Toll & Hamutál, "A szó elszáll, a szívás megmarad!"

Ebenguba

Ebenguba

Agranor krónikái 2. Fejezet

IV. rész

2017. november 05. - Eberon
Tűzföldi-királyság, Vöröstorki-medence
Kn.u. E3.247y D244.
Aratás havának utolsó napja

 

Tűzföldön, az Exudon nevű tartomány délnyugati hegyei közt, több kisebb-nagyobb aktív vulkán sorakozik. Közülük a legmagasabb s legaktívabb, a Vöröstorok nevet viseli. A régi legendák szerint, e vulkánt, egy sárkány készítette magának, fészek gyanánt. Leszakítván a hegy csúcsát, beleengedte bendője pokoli tüzét, mely egészen a föld gyomráig olvasztotta a kőzetet. A megolvadt láva, utána kezdett csak a felszín felé bugyogni. Dolga végeztével, a sárkány beletelepedett Vöröstorokba, ám az ottani forróság egyre elviselhetetlenebb lett számára. Végül a hő, olyan hatalmassá nőtt, hogy még a sárkányt magát is csontig olvasztotta.

Majd’ minden megolvadna a világon abban a tűzben, leszámítva egy, a közönséges  sárkányoknál Tornyainak csúcsai, mint megannyi fekete tüske, félelemkeltően meredtek az ég felé, mintha át akarnák döfni a mindenség szívét, oly nagy kegyetlenséggel, mely csak annak az Akaratnak volt; mi ezt a templomot lakta.

Az Akarathoz tartozott egykor egy név és emberi élet is, ám ezeket már rég felemésztette a gonoszság, melyet egyre magában hordozott és táplált, mérhetetlen mérgével. Mára már nem volt benne semmi emberi. Csak egy test volt csupán, lélek nélküli porhüvely. Néha még előfordult vele, hogy múltjából egy-egy elfeledettnek vélt emlék agyába villant, mikor még emberi volt, és nem adta át magát az ősi, fekete tudásnak. Ám ezeket a képeket, egyre jobban elfedte mostani sötétségének homálya.

A templom legmagasabb tornyának erkélyén állt, és semmi mást nem érzett, csak dühe tombolását. Az általa megbízott rend, a Csendes hatalom, ismét kudarcot vallott. Hiába mozgósították a megszámlálhatatlan bűnözőt és sötét lelkű egyént magába foglaló láncolatukat. Megbízottja, kit Kandrába küldött, nemrégiben a kudarc hírét jelentette. Azok a piti bűnözők képtelenek voltak egy ilyen egyszerű megbízás teljesítésére, mint megölni egy embert. Kar’bagh szervezete – mely szintén a lánc egy szemét képezte –, kevés volt e faladat végrehajtására. Bár a múltban sok hasznukat vette, most komolyan elgondolkozott a bűnbáró és az alá tartozók likvidálásán. Legnagyobb sajnálatára, azonban ezt nem tehette meg. Még élve volt rájuk szüksége, terve volt velük, addig pedig kellettek neki. (Persze ez nem azt jelentette, hogy Kar’bagh és az a Kopó nevű fejvadász büntetlenül úszta meg a szégyenletes felsülést. Korántsem. Megbízottja gondoskodott róla - hogy ha ez egyáltalán lehetséges -, még jobban rettegjenek tőle.) Az Akarat nem merte bevallani magának, kevésbé a kudarc, mint inkább a fejvadász kínzása alatt megtudott hírek dühítették.

Ezek szerint az ellensége kezd rádöbbenni erejére, s így egyre nehezebb célponttá válik. Az Akarat most jobban gyűlölte őt, mint valaha. Nem értette, hogyan volt képes dacolni az ő haragjával, ami eddig egy halandónak sem sikerült ilyen hosszan, s makacs módon. Mérgébe, most először, azonban a kétely és a félelem nyomasztó érzései is belekeveredtek. Mi lesz, ha nem bír ellenfelével? Mi lesz, ha az hatalmára ébred s eljön, hogy leszámoljon vele?

Soha sem voltak kételyei, s most utálta ezt is.

Beszívta a száraz, kén szagú levegőt. Érezte, ahogyan a világ minden mozzanatát, történését magába szívja. Már nem volt előtte rejtve semmi, Agranor a lábai előtt hevert. Ő pedig kiemelkedett a porhüvelyéből. Tudata útra kelt, hogy fényt derítsen ellensége hollétére. Nehezen ment neki. Olyan különleges és tompa volt a jelenléte a Rynnben, hogy szinte alig lehetett észrevenni. Azt, hogy pontosan hol van, sosem sikerült kiderítenie. Mindig csak nagyjából tudta megmondani, hogy melyik kontinens, melyik égtája felé kell kutatni a vándort. Mint mindig, most is azon töprengett, miért nem képes csak így a távolból, egyetlen gondolattal megölni, ahogyan más közönséges emberrel tenné hasonló esetben. Mi az az erő, ami egy ilyen semmi embert véd, mely az ő gyűlöletének az útját képes állni?

Azt tudta, hogy léghajón menekült el, és most, mintha erősebben is érezte volna. Valahol, Armon vidékei felett lehetett. Biztos, hogy ezúttal is messzire utazik, hisz Kandrában már majdnem elfogták.

Figyelmét ellenségéről a Nagy-hegység fölött gyülekező felhőkre összpontosította. Majd a déli tengerek szeleire. Az Ongar-tirron[2] zivataraira, és minden természeti erő működésére Agranorban. Keresett egy lényt, minek valahol ott kellett lennie, az egyik viharban. Sokáig tartott, de végre megtalálta.

A teremtmény a világ másik szegletében, Éjihon[3] északi partjainál körözött, egy hatalmas hurrikánban vitorlázva, dühöngve sanyargatott egy éjtündér kolóniát. Érezte a lény áldozatainak kétségbeesését és félelmét. Ez gonosz vigyort csalt arcára. Hiába, az Akarat és e teremtmény sok közös tulajdonsággal büszkélkedhetett.

Amint az Akarat tudata megtalálta, a lény is észrevette őt. Figyelmét a viharról az Akaratra összpontosította. Tudta, mi következik, mégis mindig ellenállt. Hiába, a madaraknak mániája a szabadság, pedig most szolgálat jön. Az Akarat rátelepül a madár tudatára. Megdöbbenve tapasztalta, hogy nehezebb dolga van, mint máskor. Fokozta a szorítást. Végül a madár tudata összeroskadt, és az Akarat már az ő szemén keresztül látott.

Próbából meglengette az újonnan szerzett test szárnyait, majd egyetlen villámcsapásba sűrítve az Eregon iránt érzett minden gyűlöletét, eltörölte a föld színéről az éjtündérek faluját, nem hagyva hátra túlélőt. Érezte, ahogy a teremtmény háttérbeszorított tudata, vergődik a hatalmas erőtől, melyet nem birtokolt volna az Akarat tudatának rabigája nélkül. A madár nem is vágyott ekkora hatalomra, mert ez egy idő után, már a testet is felemészti. Most meglódult délnek. Nyomát sötét fergetegek és vörös villámok övezték. Az Akarat közben vázolta a madárnak a feladatot, melyet eddig senkinek sem sikerült végrehajtania. A teremtmény pedig, választása nem lévén, teljesíteni fogja azt, mert különben élete végéig kínban fog élni.

„Célod a Nagy-hegység, és Délföld. Minden léghajót pusztíts el e földeken!” – hallotta fejében a madárura utasítását - „Ha sikerrel jársz, ezúttal jutalom is jár, lásd, milyen kegyes parancsolód vagyok! Ám ha elbuksz, az örök kín és őrület vár!”

A madár gondolatban jelezte, kész teljesíteni a szolgálatot. Az Akarat távozott, visszaadva a lénynek az önnön teste feletti irányítást. Az megkönnyebbülten, de szívében rettegéssel indult ura parancsát teljesíteni. Ősi és gonosz bestia volt, de az Akarat gonoszsága előtt még ő is megremegett.

Ezalatt, a Vöröstorok ölén álló templomban, a porhüvely és az Akarat tudata ismét egyesültek. Egy ideig még figyelte a madarat, hogy tényleg a dolgára igyekszik-e. Mikor erről teljes szilárdsággal meggyőződött, türelmetlen mohóssággal fordult sötét meditációba. Az egyre múló pillanatok végtelen áramlatát szemlélte, kutatván azt az egy dicső percet, mikor ellensége megsemmisül, és ő megkezdi a világ leigázását.

 

---------

 

A Meroph kékes fénye, szikrázva tört meg az Og-raveli[4] lassan hömpölygő vizén. A folyó medre körül, a Nagy-hegység örökkön fehér csúcsai álltak, időtlen, néma bölcsességbe burkolózva, figyelve a holdak és a Szyr táncát. Volt valami elmulaszthatatlan nyugodtság e bércek közt, mely szinte észrevétlenül ragadt át az emberre.

Amint a hideg éjszakai levegőt szelte, a Rétivércse szinte eggyé olvadt a táj békéjével. Eregon azóta sem tért magához. Mélyen aludt, a legénységi szállás egyik függőágyában. Sérülései gyógyulóban voltak, s lelke is nyugodtabb a szokásosnál.

Lhola a hajó orrában állt, a korlátra könyökölve. A fátyolfelhők közt átszűrődő, kékes ragyogást, visszaverte a csúcsokon lévő hó, különös derengésbe vonva ezzel a hegyeket. A Vándor csillagképlegfényesebb csillaga, a Lhollatlon, zöldesen izzott az égen, elég erősen ahhoz, hogy fénye átszűrődjön a ritkás felhőrétegen.

- Különös tréfája a sorsnak, hogy a kedvesem, pont a Vándor egyik csillagáról kapta a nevét. – mondta egy régi alkalommal Eregon – Barangolásaim során, számtalanszor kértem Lhollatlontól erőt, hogy végre megtaláljam az otthonom. Most pedig, megtaláltalak téged, és bár az utam még nem ért véget, úgy érzem, hazataláltam.

Az elmúlt négy évben, ő kérte a csillag segítségét, hogy minél hamarabb megtalálhassa Eregont. Most neki is meghallgatta kérését és lám, megint úton vannak.

Bár a táj szépsége pillanatnyilag megnyugtatta lelkét, az agyában kavargó baljós gondolatoktól nem tudott megszabadulni. Lassan kilenc éve ismerte Eregont, még a hajsza kezdete előttről. Látta, hogy a folyamatos menekülés, miként változtatta meg azt a vidám férfit, aki még akkor volt. Szertelen vidámságának és pimaszságának emlékei a mai napig vissza-visszatérnek, ám szemében ott a fáradtság. Arcán is megszaporodtak a gondterhelt ráncok, melyek olykor, a boldogság ritka pillanataiban, ugyan eltűnnek, ám a kétség óráiban többedmagukkal térnek vissza, s már nem igazán igyekeznek elhagyni a nő számára oly kedves arcot.

Ő már az elejétől kezdve sejtette, milyen veszély fenyegeti Eregont és mindenkit, aki csak segíteni próbál neki. A Kar’bagh-nál töltött kényszerű szolgálat idején ez a sejtés beigazolódott, és most tanácstalan volt. Persze hárman majd biztosan kitalálnak valamit, de az idő - mikor már nem lesz hová menekülni -, egyre közeledett.

Lépteket hallott a háta mögül. Megfordult, és a nyúzott arcú Iheont látta, amint bizonytalan bandukolással és lehajtott fejjel, lassan közeledett hozzá.

- Pokolba a léghajókkal! – morgolódott.

Előzőleg elment, hogy szétnézzen, hátha akad némi bor a hajón, de látszott rajta, hogy nem járt sikerrel. Bár rum volt bőven, ő azt több okból is elítélte. Egyrészt, nem szerette az ízét, másrészt, mert népe köreiben nem volt nemes ital, (mint mondjuk a pálinka):

- Szörnyű ez a magamfajta, földhöz ragadt ember számára! – sopánkodott – Nem elég a tétlenkedés - hisz az ember csak dolog nélkül lődörög itt -, ráadásnak jön e szörnyű repülőszerkezet okozta émelygés; melyre még orvosságot se lehet találni!

- Miért nem pihensz le?

- Ha becsukom a szemem, akkor rosszabb. – csóválta a fejét az búsan – Kis időbe telik, mire megszokom a repkedést, addig nincs mit tenni. Te miért vagy még ébren? Hisz magad mondtad, régóta talpon vagy.

- Nem tudok aludni. – hangzott a kitérő felelet.

Iheon, bár nem volt túl kifinomult ember, ezúttal megérezte Lholán a gondterheltséget:

- Mi bánt? – kérdezte, odakönyökölve mellé a korlátra.

Lhola nem ismerte még eléggé Iheont, de amit harc közben látott, az éppen elegendő volt ahhoz, hogy megközelítőleg pontosan leszűrje, milyen emberrel van dolga. (Eregon és ő, az irgónhoz hasonlóan, sok helytálló következtetést voltak képesek levonni az emberekről, ha látták őket harc közben.) Iheon pedig megmutatta, hogy hűséges és elszánt. Barátait illetően pedig, a végletekig is képes elmenni. Úgy döntött, beavatja a dologba:

- Sok mindent megtudtam azokról, akik üldöznek minket. Nagyon nagy hatalommal bírnak, és még csak most kezdték meg az igazi vadászatot! Az a mágus, aki tegnap ért Kandrába, nem is igazán mágus, bár képes a Rynn használatára. Ő csupán az első a szörnyűségek közül, akik hamarosan a nyomunkba erednek. Előbb-utóbb nem lesz előlük menekvés!

- Én eddig is az mondtam, ha futni kell, akkor fussunk előre, szembe az ellennel! – szólt Iheon, szokatlanul komolyan – Persze, ezt most nem az öngyilkos értelemben gondolom. Meg kell keresni azt, aki nem hagy nyugalmat Eregonnak és nekünk kell levadászni, mielőtt ő tenné meg.

- A közelébe sem bírnánk jutni, nemhogy a megbízóknak, de még az ő megbízottjainak se! –csóválta fejét a nő – Azzal a mágusfélével sem tudnánk elbánni egymagunk, és ő csak egy a több száz képzett gyilkosból, akik ránk vadásznak!

- Nem is egyedül gondoltam! Erőre és szövetségesekre lesz szükség. Eddig ilyen szempontból még nem mértük fel a lehetőségeinket. Végtére is, én csak azt mondom, hogy az állandó futás, - bármilyen ravasz Eregon, és jó harcosok vagyunk mi – előbb-utóbb véget kell, hogy érjen. Szívem szerint, inkább én lennék az, aki pontot tesz a végére, és megkímélném ellenfeleinket e tehertől!

A nő szótlanul meredt maga elé, ám érezni lehetett rajta, hogy figyel, így folytatta:

- Mi van például a mágusrenddel, mint lehetséges segítség? Feketemágusok eredtek a nyomunkba, és a rend dolga, hogy ezeket levadássza! Érdekeink egyeznek, még az is lehet, hogy kiképeznék Eregont és maga is részt vehetne a vadászatban. – egyre jobban kezdte magát belelovallni az ötletbe, ám Lhola ismét megrázta a fejét. Persze, ő is gondolt már erre a megoldásra, ám több okból is elvetette. Volt köztük néhány olyan is, melyről soha sem számolt volna be az irgónnak, bármivel is bizonyítaná hűségét:

- Csak gyerekkorban lehet elkezdeni valaki mágussá képzését. Ezen kívül, majd’ tizenkét, kemény gyakorlással és tanulással töltött, év kell hozzá, míg a tanítvány elnyeri a mágus címet.

- És semmiképpen nem lehet meggyőzni őket, hogy tegyenek kivételt? – kérdezte Iheon.

- Ők a legmerevebb emberek, akiket valaha láttam. De nem csak erről van szó. – folytatta a nő az ellenérvek sorolását – Ha mágus lesz valaki, a rend szolgálatába kerül, s nem léphet ki onnan, különben sötétmágusnak bélyegzik, majd erővel visszaviszik. Eregon szabadsága örökre odaveszne.

Ezen felül, van még más is – tette hozzá, mert az irgón kérdésre nyitotta a száját – Az üldözők. Pontosan azért találnak mindig Eregonra, mert kissé erősebb benne a Rynn, mint a többi emberben. Ha mágussá válna, még többen üldöznék, s még könnyebben megtalálnák, hiába a mágusok ereje, a túlerő előbb-utóbb legyőzné.

Iheon bólintott, mintegy meghajlásként a nő által felsorolt érvek előtt. Aztán felnyögött, és kissé arrébb szaladt, hogy a korláton áthajolva gyomrának tartalmát átadja a mélységnek.

- Kerítsünk neked egy kupa rumot, hidd el, attól jobban leszel! – mondta Lhola. Az irgón kis ideig habozott, majd beleegyezően megvonta a vállát:

- Rosszabbul már nem nagyon lehetek tőle. – felelte egy fáradt vigyorral – Köszönöm.

A nő még utójára feltekintett az idő közben teljesen kitisztult égre. Csillagok és csillagködök ragyogtak odafönn. Ezúttal is, akár csak beszélgetésük közben több alkalommal, egy hullócsillag villant fel, húzott rövid csóvát, majd tűnt el a csúcsok mögött. A régen ritkaság számba menő esemény manapság egyre gyakoribbá vált.  Lassan már tíz éve, hogy minden ősszel gyönyörködhetnek benne Agranor szerte az emberek. A látvány szépsége leírhatatlan volt. Szemei még egyszer megkeresték a Lhollatlont. Pislákolásának üteme lassan megnyugtatta a nőt. Bár a jövő rejtelmes és sötét képekkel van tele, a jelenben pillanatnyilag biztonságban vannak. Ráadásul újra találkozott Eregonnal. Így mindkettőjüknek könnyebb lesz elviselni azt, amit a sors rájuk mér.

___________________________________________________________________________________________

[1] Sárkányok: Arganorban kétféle sárkányt ismernek. A közönséges sárkányokat, és a Teremtő sárkányokat. Utóbbiakról részletesen e könyv függelékében lehet olvasni. A közönséges fajtának számtalan alfaja (sárkánygyík, sárkánykígyó, vízi sárkány, szárnyas sárkány, stb.) élt egykoron a világ minden pontján. A Garagor után a legtöbb példánynak nyoma veszett, csupán néhányról lehetett hallani még, melyek vagy ismeretlen vidékekre költöztek, vagy zsákmányként, a sárkányvadászok dicsőségét gyarapították. E lények intelligens, remete életet folytatnak. Saját nyelvük van, melyet csak ritkán használnak, mert egy-egy szó kimondása napokba, vagy akár hetekbe is telhet. Ahogy az emberek között, köztük is akadnak jók és rosszak. Ami mindannyiukban közös: minél erősebb a Rynn jelenléte a világban, a sárkányok annál intelligensebbek és erősebbek lesznek.

[2]Ongar-tirron: Könny-tenger. A legenda szerint, Vherrón a vizek sárkánya, a világ teremtése közben belepillantott annak jövőjébe, s a sok fájdalom láttán, keserű bánat fogta el, és hét könnycseppet ejtett a vízbe, ahonnan később az a nevét kapta.

[3]Éjihon: Az északi kontinens. Főleg dzsungelek és esőerdők borította vidék. Trópusi éghajlatát, csak kevés nép tudja elviselni. Közülük az egyik, ugyanakkor a legszámosabb az éjtündér nép.

[4]Og-raveli: Folyók anyja, Nagy-folyó. Agranor leghosszabb, legnagyobb vízhozamú folyója.

[5] Vándor csillagkép: a tündérek foglalkoznak a legmélyebbre hatóan az asztrológia és asztrozófia tudományával. Ők nevezték el a csillagképeket, és számolták ki a csillagok röppályáját. Egyetlen csillag, melynek pályája még számukra is kiszámíthatatlan, szinte már-már véletlenszerű, ez a Lhollatlon. Az elnevezés ezek után, magától értetődő volt.

 

 

 

 

Virágok az ördög kertjében

A Bába

Aki olvasta Vonatjegy az ördög kertjébe című írásomat, (link lentebb.) Az akár ezt a folytatásnak is tekintheti. E szerzemény kapcsán, én sem tudom mit gondolhatott az író. Annyit biztosan, hogy ez egy eléggé jó novella ahhoz, hogy leközöljem. Úgy vélem ez is lehetne könyvem, Agranor krónikáinak az előszava. Íme.

http://ebenguba.blog.hu/2017/06/09/vonatjegy_az_ordog_kertjebe

 

A Bába

Valaki dörömbölt a kopott bükkfa ajtón.

Álmosan pislogva mentem megnézni, ki az. Még a papucsommal is szerencsétlenkedtem néhány percig, hisz a legédesebb álmából fölkeltett ember megengedheti magának a bágyadt lomhaságot. Odafele menet is hallottam a hideg eső kopogását a cserepeken.

Csoszogásom közben azon méláztam, hogy házamnak vannak bizonyos éjjeli neszei. Ezek a sötétség beálltakor barátként szólítgatják egymást, és engem. Az eső hangja csak alkalmi vendégnek számít. Általában közönyösen dobol a tetőn, akár egy részeg zenész, ki csak önmagát kívánja szórakoztatni játékával.

A villanyt felkattintva, egy ősz néni alakját láttam odakint, mely kissé valótlanul rajzolódott ki az eső függönyén keresztül.

Az ajtó jellegzetes, fáradt nyikorgással tárult fel kezem alatt. Kiléptem a verandára.

- Adj' Isten! - köszönt az ismeretlen anyóka, oly természetességgel, hogy egy pillanatra elfeledtem, az éjszaka közepén, egy eső áztatta nénit bámulok csipás szemekkel.

- Jó reggelt kívánok! - ásítottam és érdeklődve fürkésztem az idegent.

Már tudtam, két eset lehetséges. Vagy álmodom, és ez az egész csak az álmok közti gyors helyszínváltások egyike, vagy ez tényleg a valóság. Ez esetben nem árt a humor, melyet a szituáció abszurduma, hogy úgy mondjam elvárt tőlem.

Csend volt a válasza viszont köszöntésemre.

 - Kerüljön beljebb! - mutattam a veranda és a lámpafény száraz tere felé, kedélyes karlegyintéssel. E gesztusomon szintén meglepődtem. Mint ha csak minden napos eset lenne, hogy karom kecses intésével, ázott anyókákat invitálok verandámra, e sötét napszak kellős közepén.

Részéről továbbra is csend.

Kis csoszogás, majd a néni arcát felfedte előttem a sárga lámpafény.

Mit is tagadjam, nem volt a zsánerem.

Orra hosszú és göcsörtös, mint az öreg fák törzse. Szemöldöke dús, és össze-visszaálló. Bibircsók a bal orcán…

Egyszóval, nem egy kedves öregasszony benyomását keltette. Ugyanakkor volt a kisugárzásában, valami mamás. Az a fajta nagyanyai kisugárzás, ami a szeretet, a törődés és a megértés illatát hordozza.

.

Továbbra is, eső kopogás és részéről a némaság. Arca ráncai még is, valami derűs hálába fonták magukat. Csendessége pedig kíváncsivá tett. Olyas fajta kíváncsiság volt ez, melyet mindenki érez a nála idősebbek felé. Egy kérdés felhő:

Mit tapasztaltál, a nálaménál hosszabb életed során? Mit tudsz, amit én nem? Tudsz nekem valami hasznosat tanítani, vagy csak megbámulsz a te időd szemüvegén át, s ítélkezel, mert azt hiszed bölcsebb vagy?

- Ritkán fordul elő, hogy valakihez betérjek, a kezdet és a vég között. - volt később a köszönete, mikor végül megszólalt.

- Akkor ez most a vég, vagy a kezdet? - kérdeztem érdeklődve, továbbra is tojva a helyzet furcsaságára.

Válasza újfent hosszas csend.

- Sok olyan lélek van, aki kedves a számomra. - mondta végül, s azt vettem észre, hogy forró teával kínálom a konyhában, pedig az előbb még a verandán álltunk.

- Mindannyiótokat gyermekemként szeretlek, ám hajlamos vagyok abba a hibába esni, hogy kedvenceket választok. - közölte, s ahogy a teát kortyolta, annak gőzében a megbánás kék színei villantak egy pillanatra.

- Vannak azonban olyanok, akiknél az élet adása fáj jobban, mint sem annak elvétele.

, és nem értettem az egészet. Ezt nyilván valóan jól csináltam, mert kérdő tekintetemre újabb kimért válaszokkal felelt.

- Azok a gyermekeim, kik rám hasonlítanak s az én utamat járják, sokkal fájdalom teljesebben születnek a világra még is ők a kedvenceim. Tudom, ők is csak mulandók. Apró kis porszemek, az övemre kötött homokórában. 

Ahogy ránéztem, olyan érzésem támadt, hogy a végtelen kis szemeknek, mind ólom súlya van. Tudtam, itt egy-egy koppanás az alsó kristályüveg porában, igazi súlyt és jelentőséget képvisel. Sokkal több ez, mint apró szemek pergése.

Az órát szemlélve furcsa gondolatom támadt: "A homokszem és a vízcsepp édes testvérek, hisz mind a ketten a tengert, a tömeget, az egészet képviselik."

Az óra különös aurája, a szemek pergése megigézett. Mindegyiket volt alkalmam, s időm megfigyelni. Apró kis tükrök voltak. Minden élőlény életének tükrei.

Hernyókat láttam, kik bebábozódván saját életükben is képesek újra születni, s más alakot ölteni. Növények magvait láttam, amint parányiból faóriásokká, mamutfenyőkké növik magukat. Láttam kérészeket, egy napon át a Tisza hátán táncolni. S amint tetemük a Dunába, majd a Fekete-tengerbe sodródik. Elesége lesz más életnek, a más tükörszemek világában.

- Ki vagy te? - ámulatom oly mértékű volt, hogy még a formalitásokról - úgy, mint magázás -, is megfeledkeztem.

- A Bába.

E kijelentés ideges kacajt váltott ki belőlem. "A Bába." Ismerős volt a szó, de nem tudtam jelentését. Valami furcsa kifejezés asszonyokra, akikkel a születés és a halál is kapcsolatba hozható. Ennyit tudtam összecsikorgatni, agyam nehezen zakatoló fogaskerekeivel.

- Azt hiszem, nem teljesen értem. - hümmögtem idegesen kevergetve teámat, mely nem tudom, hogy került a kezembe, hisz az imént még a homokórát bámultam.

- Én vagyok az anya, ki úgy szüli meg, hogy tudja egyszer meg kell ölni gyermekét. Az utolsó kenet feladója. Az ki számtalan lelket segített e világra, s ugyanannyit is búcsúztatott el tőle.

- Bocsánat, de ez számomra azt a fogalmat, fedi le, amit a vallásos emberek Istennek neveznek. - szabadkoztam, magam sem tudom miért. Álmosságomhoz mérten, egészen jól érveltem.

- Ne légy nevetséges! - legyintett kioktatóan, s ismét egy nagymamára emlékeztetett.

- Én a Bába vagyok. Egyik világról a másikra segítem a gyermekeim, még Sors Apó az átmeneteknél támogatja őket. Vagy ha nem, hát hátráltatja. A halál pedig, egy magának való kedves ifjú, ki még nem becsüli azt, hogy dolgozhat, pedig munkája elengedhetetlen és értékes.

A Hang nővérek, pedig egy pajzán bagázs. Állandóan az emberek fülét csiklandozzák! Őket te és mások, külön-külön is az "Isten" jelzővel illetnétek, és nem járnátok még csak a valóság közelében se.

Leakasztotta övéről homokóráját, rutinos mozdulattal felpattintotta a tetejét, majd - máig nem tudom miképpen -, egyetlen szemet húzott elő belőle, s tartotta sárga körmei közt.

Az apró tükröcskében, saját tekintetem láttam visszaköszönni.

- Számtalanszor tetted már meg az utat, a két kristályüveg között, s én minden alkalommal ott álltam melletted. Néha még emlékeztél is rám az átkelések után. Néha hálás voltál, néha gyűlöltél, pedig csupán a dolgom végeztem.

- Régebben, mint ha említettelek volna téged valahol… - morfondíroztam, s aprót kortyoltam a még mindig gőzölgő teából.

- Igen. Volt egy könyved. Ott írtad le részletesen munkaköröm, s társítottál néhány igazán érdekes gondolatot körém. Azért jöttem hozzád, s kértem menedéket az eső elől, mert reméltem még emlékszel ezen gondolatokra. Úgy véltem a mostani személyed talán nem ítélkezik, tán nem néz rám undorodva, mint általában a többi gyermekem.

Tekintetem még mindig a homokszemen időzött. Az apró kis tükröcskén, mely most a fiatal énemet mutatta, amint számítógépe klaviatúráját püfölve ad éppen életet egy szereplőnek a könyvében. Egy szereplőnek, kivel a többi soha sem fog találkozni. Kit csak legendákból fognak ismerni. Egy magányos öreganyó, aki egy hatalmas fa tövébe épített kunyhójában lakik, s csak elvétve fogad vendégeket. "A Bába." Jutott eszembe akkor a név, mellyel egykor őt illettem.

- Emlékszem! - kiáltottam izgatottan.

Az akkor egy jó nap volt. Azon ritka napok egyike, mikor az ember egy jókora csókot kap a múzsától. Mikor egy jó írás, gondolat, vagy karakter születik.

Hitetlenkedve méregettem teám gőzködén át.

- Miért vagy itt? - kérdeztem végül.

- Mondtam, menedéket kerestem az eső elől. - ismételte magát türelmesen. Arcán azonban látszott, hogy kérdésem fölöslegesnek tartja. Mi másért is lenne itt. Ez ült tekintetében.

- Mit vártál? - kérdezte mosolyba rendezve ráncai seregét.

- Nem is tudom. - vakartam fejem búbját, kissé tanácstalanul - Ritkán keres fel egy karakterem azért, hogy menedéket leljen nálam.

- Mehetek máshova is.

- Nem erről van szó, csak…

- Ha mindenképpen szeretnél valami komolyabb, vagy éppen bonyolultabb mögöttes jelentést aggatni találkozásunk vállfájára, hát legyen! - legyintett nagyvonalúan - Tegyük fel azért jöttem, hogy elbeszélgessek veled, mint Bába az íróval. Mint "lelkeket a világra szabadító, majd onnan elkísérő" a "karakterek kreálója, s karakterek elpusztítójával".

- Hangzatos címek! - nevettem fel, majd meg is bántam, mert a rázkódástól forró ital a kezemre löttyent és megégetett.

- Sok a közös bennünk. - vont vállat, s ujjai egy csettintésével megszűntette fájdalmamat - Elég ahhoz, hogy akár barátok lehessünk, vagy épp esküdt ellenségek.

- Lehetnénk sakk partnerek! - mondtam tréfálkozva. Felrémlett bennem egy emlék nagyapámról, kivel sokat sakkoztam. Ő mesélte, régen az egymástól távol lévő emberek, a posta segítségével sakkoztak. Mindig elküldték az aktuális lépésüket levélben, s ha izgatottan nem is, de várták a másik válaszát.

- Ha azt szeretnéd…

Egyszerre a dolgozószobámban voltunk. Nem a mostaniban, hanem egy régebbiben. A fabútorok meleg színei, s illata, a szobanövények zöldje, és a régi szőnyegekből áradó úri-vörös szín mindig is nyugtatóan hatott rám.

Két kényelmes bőrfotelben ültünk. Közöttünk dohányzó asztal, rajta hamutartó. Abban egy általam félig elszívott cigaretta füstölgött, saját bágyadtan szürke hamujába mártva parázsfejét. A hamutál mellett világom térképe, mezőkre osztva, azon pedig faragott fafigurák sorakoztak.

- Sokan az élet játékának tartják a sakkot. - bölcselkedtem teljesen fölöslegesen, hogy az újabb gyors helyszínváltás felett érzett zavaromat, valahogyan leplezni próbáljam.

- Lehet benne valami. - hagyta rám, miközben a táblát bámulta, első lépését fontolgatva.

A kis fabábúk arca - ekkor vettem csak észre -, mind valamilyen erőteljes érzést ábrázolt.

Királyom méltóságteljes gőggel szemlélte birtokát. Mellette asszonya, az anyai boldogság illatos színeiben pompázva. Megdöbbentett bástyáim harciassága, futóim pőre szemtelensége, és két lovam tüzes vadsága. Parasztjaim kemény állhatatossággal tolongtak egy sorban. Ajkukon szilaj csatakiáltás. Szemükben az igaz honvédők bősz lángjai égtek.

Uradalmam, zord hegycsúcsok, tág, dúsan termő mezők, és bővizű folyamok. Ismertem minden fűszálat, minden halat, minden hegyet fehérítő hópelyhet. A világ az enyém volt, s kész voltam harcba szállni érte.

A játszma megkezdődött.

 

 

Illusztrálta: Bak Vivienn és Hegyessy Bercel. Hálás köszönet nekik!

Agranor krónikái 2. Fejezet

IV. rész

A Szyr már a delelőpontja felé közeledett. Ozztagar[1] ünneplő gazdaságai fölött, a két léghajó folytatta harcát, az időközben feltámadt, langyos szélben. A kapitány parancsára, fél vitorlával folytatták az utat, és a fregatt, lassan bár, de közeledett.

Iheon és Eregon – hogy az időt valamivel elüsse –, segített a matrózoknak előhozni a légi harchoz szükséges minden, fegyvert a raktárból. Ezután, a hajó ósdi dárdavetőit készítették fel a harcra. A hatalmas, forgatható és dönthető, rögzített nyílpuskára emlékeztető szerkezetekből, összesen négy volt a Rétivércsén. Ezek közül az egyik megrongálódott az ágyúzásban, így azt nem lehetett forgatni. Először is, a fogaskerekeiket olajozták meg, majd a bőrből készült húrokat kenték be valami zsíros masszával. Aztán a próbalövések következtek. Eregont és Iheont is beosztották az egyikhez, mert a tüzérek fele elesett a kikötőben vívott csata során.

Az irgón volt a felelős az újratöltésért és a célra forgatásért. Eregon lett a tüzér. Ezen felül, az ő feladata volt a finom célzás és a függőleges dőlésszög beállítása. A fegyverek egyszerre két dárdát bírtak kilőni, ám többször is előfordult, hogy az egyik beragadt. Hiába, már nagyon régi darab volt mind a négy. A fregatt modern arzenáljához képest szinte kőbunkóként hatottak.

Még mindig több óra volt hátra a hegyekig, és a fregatt ágyúinak hatótávolságába kerültek. Ennek ellenére, Olmarék nem nyitottak tüzet.

- Ha nem lőnek, akkor a terv befuccsol! – jegyezte meg Haldur.

- Fél vitorlázat! Sebességet csökkents! – adta ki válaszként az utasítást Fuldo. Elsőtisztje erre a fejét csóválta, majd harsogva továbbította az utasítást. További fél óra telt el, mikor megszólaltak a fregatt ágyúi.

- Gyerünk, Ablin fiam, kezdjük meg a krajcolászást! – adta ki az utasítást a kormányosnak a kapitány. Ez tengerész nyelven a cikk-cakkozást jelentette, melyre akkor volt szükség, ha a hajónak szembeszélben kellett haladnia. Ez esetben azonban azért, hogy a fregattnak ne csak az orrban elhelyezett, üldöző ágyúi tüzelhessenek.

A Vércse méreteihez képest meglepően fürgén manőverezett akár csak a rovarokat kergető nyári fecskék. Ennek meg is lett az eredménye. Ezúttal a fregatt szél felőli oldalán dörrentek az ütegek. Öt golyó süvített feléjük. Abból – a krajcolásnak köszönhetően, - három célt tévesztett. A maradék kettő, épp hogy csak súrolta a Vércse farát. A gyors cikk-cakkozás tovább folytatódott, s a fregatt tüzérei buzgón durrogtattak, ám pontosságuk nem javult. Tovább nehezítette ellenfeleik dolgát, hogy néha-néha mind két hajó kapott egy alulról érkező légáramlatot, melynek hatására a magasságuk is nőtt. Olykor csupán egy könyöknyivel, máskor akár méterekkel is.

- Melegszik alattunk a levegő. – szólt Fuldo elégedetten - Végre, erre vártam, itt az ideje magasságot gyűjteni! Teljes vitorlázat, negyed fordulat! Irány délnyugat, fogjunk be minden arasznyi szelet, s úgy célozzuk meg a Sólyom-hegyeket!

A Vércse a kijelölt irányba fordult, vele szinkronban a fregatt is lomha fordulóba kezdett, most a teljes, szél felőli oldalát mutatta nekik. Az ágyúk pedig újra megszólaltak. A vitorlák kiengedése után, azonban a Vércse hirtelen meglódult, és még épp időben, ért ki a tűzvonalból. A fregatt ágyúkezelői folytatták az értelmetlen lövöldözést, de Fua Vércse, dacára a sérüléseinek, meglódult, és a feltámadt szél hatására, látványosan megkezdte a két hajó közti távolság növelését.

- Jól van, lőjetek csak! – kacagott a kapitány, mikor a harmadik sortűz is elzúgott mögöttük – Hadd szerencsétlenkedjenek csak az amatőr tüzéreik!

Vagy negyed órát tettek meg a szórványos tűzben, majd az egész abbamaradt.

- Fél vitorla! – mondta Fuldo nyugodt, mégis jól hallható hangon – Engedjük őket közelebb.

A délután jó része, ezzel a húzd meg, ereszd el játékkal telt. Már közeledett az alkony, mikor végre elég közel értek a hegyekhez. A Vércse, az üldözés vége felé, újból növelte az előnyét. Így a hegygerinceken megtörő légáramok segítségével, hamarabb kezdhette meg az emelkedést. Az üldözőik az utóbbi fél órában, folyamatosan tüzeltek, bár inkább kétségbeesetten, mintsem pontosan.

- Most, hogy itt vagyunk, mi a terv további része? – kérdezte Eregon Fuldot.

- Láttál már sasokat a levegőben vitorlázni? – kérdezett vissza a kapitány, majd a férfi biccentését követően folytatta – Akár a sasok, mi is kihasználjuk a felfelé áramló szeleket. Némi spirális körözéssel magasságot gyűjtünk, majd kilőjük a ballonjukat. Egy idő után, kiérünk a még épen maradt fegyverek hatásköréből, ugyanis függőleges irányba csak korlátozottan állíthatóak. Persze a fedélzeti ágyúknak néhány trükkel meg lehet növelni a szórását, de azok is csak néhány plusz métert adnak a dologhoz.

- Tíz fok jobbra! – hallatszott az újabb kapitányi parancs – Tüzérek, a helyetekre!

Eregonék a tatfedélzeten elhelyezkedő, baloldali dárdavetőhöz mentek, és elkezdték célra irányítani. Az első dárdák hegyét olajba mártották, majd a parancsra meggyújtották őket. A tűz nemcsak a kár fokozására szolgált, ugyanazt a büdös, erős és nehéz füstű olajat használták, melyhez Eregonnak reggel már volt szerencséje. A füst jelzi a dárda útvonalát, így a tüzérek láthatták, mennyire kell számolniuk a széllel, a hajótest imbolygásával és az egyéb, nehezítő körülményekkel.

- Dárdákat gyújts!

Iheon, a többi matrózhoz hasonlóan, meggyújtotta mindkét dárdát.

- Tűz!

Két-két égő lövedék távozott jellegzetes, pengő hang kíséretében. A dárdák azonban messze a fregatt alá estek.

- Fukar disznók, ne sajnáljátok azt az átkozott ívet! – kiáltotta Haldur megrovó hangon – Jó három méterrel a ballon fölé célozzatok, és ajánlom, hogy ezúttal sikerüljön, különben veletek töltöm meg azokat az átkozott szerkezeteket!

Míg az újratöltés zajlott, a Vércse lövéseire válaszoltak a fregatt ágyúi. Ezúttal is a jobb oldali ütegek szóltak, ám most kettővel kevesebb.

- Na, mi a fene? – Kapta fel a fejét az egyik matróz Eregonék mellett – Úgy néz ki, igaza lett az öregnek! Az ágyúik csődöt mondanak!

- Várjunk még ezzel a kijelentéssel! – mondta szigorúan az elsőtiszt– Tüzeljetek tovább, de ha ezúttal is mellé megy, akkor egy hegyet kérünk meg, hogy legyen az ellenségünk, azt talán még ti, reumás, vak lövészek is eltaláljátok!

Eregon biztos ami biztos, vagy négy méterrel célzott a ballon fölé, majd meghúzta a kioldó kart. A dárdák kecses ívben szálltak, és az egyik bele is fúródott a fregatt ballonjába. A másik azonban, lepattant az azt védő nemezborításról.

- Ez az! – rikkantotta lelkesen Iheon, az első találat láttán, bár az nem okozott látványosabb kárt. Szaporán újratöltött hát.

A fregatt egyre közelebb ért, és a találatok száma mindkét oldalon szaporodott. Az ellenséges hajó ballonján matrózok jelentek meg, hogy az égő dárdák okozta, kisebb tüzeket eloltsák. Ők remek célpontot kínáltak a Vércse íjászainak.

Már csak ötven méter választhatta el őket, mikor az igazi harc kezdetét vette. Több ágyúsortűz szaggatta fel a Vércse fedélzetét, hegyes faszilánkokat szórva szerteszét. Égő nyílvesszők tucatjai surrogtak, füstcsíkot húzva a levegőben. A gyújtóolaj jellegzetes bűze terjengett mindenütt. Kiáltások, faropogás és dörrenések töltötték be a levegőt. Hamarosan a Vércse legénységének is oltani kellett a tüzeket, nemcsak a ballonon, de a fedélzeten is. Fuldo taktikája azonban kezdett beválni. A magasságkülönbség egyre nagyobb lett a két hajó között, a Vorvorin javára.

- Még egy méter, és az ágyúk már csak a hajófenék festését fogják koptatni! – harsogta túl a kapitány hangja a küzdelem zaját – Tüzérek, csak a ballont lőjétek!

Eregon visszafordította dárdavetőjét a fregatt fedélzetéről. Szerette volna ugyanis, a fel-alá rohangáló Olmart, egy jól irányzott lövéssel a hajódeszkához szögezni, de kétszer is elvétette.

Már csak húsz méterre voltak egymástól a hajók, mikor üldözőjük már nem tudta használni a még szét nem olvadt lövegeit. A Vércse hajóteste ekkorra már azonos magasságban volt a fregatt ballonjával, így az íjászoknak már ki kellett hajolnia az oldalkorláton, ha lőni akartak. Eregonék ezalatt a dárdavetőkkel küszködtek. Az ő oldalukon, az orrfelépítményben lévő, másik fegyver idege elpattant, megsebesítve az egyik matrózt. Az övékben pedig, folyamatosan elakadt a második lövedék, így Iheon egyesével volt kénytelen adagolni dárdáikat. Akkor sem haladtak volna gyorsabban, ha fegyverük tökéletesen működik. A fregatt ballonját védő nemezborítás túl vastag volt, és azok a dárdák, amik egyáltalán belefúródtak, sem voltak képesek nagy kárt okozni benne. Ráadásul, az ellenség matrózai leöntötték vízzel, mely csak továbbgátolta az amúgy is csak pislákoló tüzek terjedését. Oldalanként egy vetővel, az örökkévalóságig is eltart, míg letessékelik az égről azt a nyomorult hajót.

- Valamit ki kéne találnunk, mert így soha nem lőjük le őket, az biztos! – csóválta a fejét Eregon, mikor megszámolta s megállapította, hogy már csak tíz dárdájuk van.

- Itt vannak ezek az olajos edények. Mi lenne, ha azokat meggyújtva, valahogy átlőnénk őket? Az csak meggyújtaná a ballont! – kérdezte Iheon, némi töprengés után.

- Jó ötlet, csak annyi a baj, hogy nincs mivel kilőni. – szólt Eregon lemondóan.

- Tűz van a fenékben, meggyulladt az olaj! – hallatszott lentről egy rettegő kiáltás.

Fuldo azonnal parancsokat kezdett osztogatni:

- Mindenki, akire nincs szükség fent, menjen a tüzet oltani! Mozgás, nehogy felgyulladjon az egész készlet, mert akkor igencsak rövidre sikerül az utunk!

Lhola és matrózok harmada, azonnal rohant lefelé.

- Mi történt? – fordult Fuldo az egyik legény felé, kinek a kárjelentések megtétele és a sebesültek elszállítása volt a feladata.

- Ágyútalálat érte a hajófeneket, átszakította a raktár falát. Egy hordót szétzúzott, és az olaj kifolyt. A fregattról pedig, egy íjász gyújtónyilat lőtt, a kiszakadt résen át, a kamrába.

- Jó nagy szerencse kell egy ilyen lövéshez! – dörmögte Haldur a fejét csóválva.

- Szerintem ez nem szerencse volt. – szólt Eregon komor arccal – Inkább Olmar. El kell ismernem, van olyan jó lövész, hogy képes legyen egy ilyen találatra.

Hosszú, idegőrlő percek teltek sorban, és a fenékből kiáltások és ordítozások hallatszottak. Végül, egy kormos képű matróz mászott elő a fenékbe vezető csapóajtóból, és elégedetten közölte:

- Sikerült megfékezni a tüzet, uram. A károk azonban súlyosak. Megsérült a hajógerinc és jó néhány fenékborda is a végét járja.

- Remek munka! A károkkal majd később foglalkozunk. – mondta a kapitány megkönnyebbülten. - Pakoljatok át onnan minden nehezebb felszerelést, az elülső tárolókba! Most már lőjük ki azt az átkozott fregattot!

- Fogy a lőszer! – kiáltotta Eregon, miközben Iheonnal lázasan ügyködtek valamin – Szerencsére, van egy tervünk, viszont közelebb kellene mennünk a fregatthoz, méghozzá olyan közel, amennyire csak lehet! Aztán felgyújtjuk a ballonjukat.

- Ha közel megyünk, bármilyen kisebb légáramlat egymásnak csaphatja a hajókat. Jó esetben, csak az oldalvitorlák törnek ripityára. Rossz esetben, az egész hajótest. Akkor pedig, mind sólyom eledelként végezzük az egyik gerincen. – közölte az elsőtiszt, kételkedő hangon – Már így is súlyos károkat szenvedtünk, de ha még nem lenne semmi baj, akkor is azt mondanám, ez könnyen végzetes lehet!

- Mi van, ha behúzzuk az oldalvitorlákat? – kérdezte Lhola, miközben serényen lőtte a fregatt fedélzetét.

- Őrültség! – előzte meg Fuldo válaszát Haldur – Így is nehéz manőverezni, de úgy olyanok lennénk, mint az elszabadult bixos tömlő! Ráadásul, vagy negyed órába telik, mire elkészülnénk vele!

- Sok választásunk nincsen! – szólt közbe Iheon is.

- Akkor kezdjünk neki azonnal! – mondta a kapitány, pontot téve a vita végére - Átveszem a kormányt! – majd Haldurhoz fordult, és rendre utasító hangon, belé fojtotta a további tiltakozást – Hallottad a parancsot, tedd a dolgodat!

Az beletörődően megcsóválta fejét, majd emelt hangon elismételte a kapitány utasítását:

- Oldalvitorlákat behúzni és rögzíteni! Nurt, Tnós, a csörlőkhöz, köteleket feszíts! Rögzítő peckeket kioldani! Készüljetek az oldalvitorlák bevonására!

A legénység értetlenkedő arccal teljesítette az utasítást. Először is, a négy hatalmas vitorlát kellett az oldalárbócokhoz rögzíteni. Ehhez, mindkét oldalon, három-három matróznak kellett kimászni úgy, hogy mindössze egyetlen, vékonyka taposókötél választotta el őket, a több száz méteres zuhanástól. Mindezt, a fregatt íjászainak kereszttüzében. (Természetesen, derekukon még ott feszültek a biztosító kötelek is, ám ha lezuhannak, az szinte garantált volt, hogy előbb végez velük egy nyílvessző, minthogy társaik visszahúzzák őket.)

Eregonék ezalatt, az egyik dárda végét fúrták át, és egy jó hosszú kötelet kötöztek a lyukba. Ezután, egy másik kötélre, több olajos edényt fűztek a fülükön keresztül. Majd Eregon egy harmadik kötelet csomózott a dereka köré, míg a másik végét a hajókorláthoz kötötte.

A matrózok végeztek a vitorlák bevonásával, most, a testhez képest derékszögben álló, oldalárbócok rögzítő peckeit távolították el, majd kötelek és csörlők segítségével a testhez húzták, s párhuzamos állásban rögzítették őket. Ez már gyorsan megvolt, s a művelet befejeződött. Ezzel egy időben, Eregonék is végeztek az előkészületekkel.

- Nos, mi a terved? – kérdezte Lhola kedveséhez sietve. Közben rosszallóan méregette a férfi dereka köré csomózott kötelet.

- Átlőjük a dárdát. A végén lévő kötél segítségével, átlendülök a fregattra, felmászok a ballonra, és hozzáerősítem az edényeket. – Lhola közbe akart vágni, de Eregon folytatta - Meggyújtom, majd szépen csüngök egy sort, miközben nézem, ahogy a fregatt zuhan. Remélem, számíthatok rá, hogy felhúztok, nem akarok még ide is visszamászni. Nem szeretném, ha mindent nekem kellene egyedül csinálnom. – a végét csak tréfának szánta, de Lhola nem enyhült meg.

- Szóval nyílvessző-gyűjtő körútra indulsz. – hangzott az éles bírálat – Vagy esetleg abban reménykedsz, hogy a fregatton eddigre már csak a vakok maradtak életben?

- Ha te fedezel, akkor nem esik bántódásom! – mondta sajátságos, magabiztos vigyorával, mely egyszerre volt pimasz, bosszantó, ugyanakkor szeretni való – Tudom, hogy számíthatok rád! – azzal megölelte az ellenkezni akaró kedvesét.

Lhola, mivel úgy se tudta soha lebeszélni Eregont az ilyen őrült tervekről, azt tette, amit ilyenkor mindig. Védte a hátsóját, és bízott a férfi hatalmas szerencséjében, mely eddig soha sem hagyta cserben. Nem is szerencse volt ez, inkább valamiféle oltalom, melyet az élete során igencsak kevés ember mondhat magáénak; s még kevesebben feszegették ennek határait ilyen gyakori rendszerességgel.

- Rendben – bólintott rá végül -, de igyekezz, mert már két napja talpon vagyok! Ilyenkor pedig előfordul, hogy hibázok! Jut szembe, - mondta, és cinkos kacsintás kíséretében, átnyújtott egy puskaporos gránátot – kis ajándék. Még Kar’bagh-tól hoztam neked, azt hiszem, jobbkor nem is adhatnám oda!

A férfi az előbbi sajátos arckifejezésével vette át az ajándékot, majd megcsókolta kedvesét.

- Nos, Eregon – kiáltotta Fuldo - én közel vittem a hajót, most te jössz! Íjászok, fedezzétek őt!

A vándor biccentett, majd kilőtte a dárdát, a Vércsétől már csak öt méterre lévő ballonra. Az surrogó hanggal húzta magával a kötelet. A lövedék célba ért, mélyen belefúródott a nemezbe. Alighanem, ez már a bőrből és vászonból készült gáztartó anyagot is áthasította, mely az  utolsó határ volt a bixo és a levegő között. Kipróbálta a kötelet, tartott. Kiállt a hajó korlátjára, lenézett a fregatt fedélzetére, majd, mintegy távozólag, biccentett Lhola és Iheon felé, aztán egy utolsó mély sóhajtás kíséretében, elrugaszkodott.

A Vércse összes íjásza egyszerre kezdett lőni, fedezékbe kényszerítve a fedélzeten nyüzsgő banditákat. Iheon eközben, az elpattant dárdavető húrjából rögtönzött egy nagyobb méretű csúzlit, a hajókorlát két farácsa közé. Abból aztán kisebb olajos edényeket lövöldözött a fregattra, miután meggyújtotta őket.

Az ellenségnek, mindezek ellenére, volt ideje Eregont is célba venni. Jó néhány nyílvessző röppent feléje, miközben egyre feljebb mászott. Az út utolsó harmadánál, már nagyrészt takarta a ballon, így valamivel nagyobb biztonságban tudhatta magát. Jól megizzadt, mire elérte a dárdát, felhúzta rá magát, majd lovagló ülésben, úgy-ahogy kényelembe helyezte magát. Apró, sziszegő hangot hallott, ami arra utalt, hogy találata ezúttal a ballont is átlyukasztotta. Ezt követően, nagyobb nemezdarabokat hasított ki késével a borításból, és olajat locsolt mindenhova, majd nagy nehezen begyömöszölte a bombát is a nemez alá.

Már csak meg kellett volna gyújtani, de megdöbbenve tapasztalta, hogy tűzszerszámai nincsenek nála. Aztán beugrott neki, hogy a kikötő tornyában bekövetkezett robbanás után veszítette el őket.

„Na, most jól nézek ki!” - gondolta bosszúsan. Ekkor, mintha csak bajait akarná fokozni, egy golyó fütyült el mellette, felhorzsolva bal karján a bőrt. Lenézett és Olmart pillantotta meg a mélyben, amint rászegezi pisztolyait. Teljesen kimászott a fregatt oldalárbócára, hogy lelőhesse. Más haramiák a kapaszkodóhálón igyekeztek elérni őt, ám ezeket a Vércse íjászai és Lhola gyorsan eltántorították szándékuktól. 

 „Az anyád egy inges mindenét, te rámenős disznó!” – szitkozódott magában tehetetlenül jókívánságait a Kopónak címezve.

A hegyek gerincén megtörő szél, egyre magasabbra emelte a két hajót. S valahonnan messziről, egy sólyom rikoltása vert visszhangot a bércek közt. Eregon fejében egymást kergették a vadabbnál-vadabb gondolatok. Volt még egyetlen, halovány reménye, mely talán kijavíthatja a balul elsült tervet. Bár csak kezdetleges módon, de képes volt a mágusok hatalmát adó erő, a Rynn használatára. Tüzet tudott idézni, ha szorult helyzetbe került.

E képessége most igazán kapóra jött, bár ezt inkább ösztönből tette, sem mint tudatosan. Ráadásul, nem is nagyon emlékezett rá, hogy mit érzett, tett vagy mondott akkor, mikor a Nagy-hegységben elkapta egy hóvihar, és majdnem halálra fagyott. Az a kevéske fa, amit magával vitt, nem akart meggyulladni, hiába szórta bőszen tűzköveiből a szikrákat. Már éppen kezdett felkészülni a fagyhalálra, mikor azt látta, a kis farakás egyre nagyobb lánggal lobog. (Később kiderült, hogy a tűz, szinte alig égette meg a fát, ennek ellenére, elegendő hőt adott az egész éjszaka átvészeléséhez.)

A második alkalommal, télvíz idején, az Öt-tó földjén járt, hol ilyenkor mindig rengeteg csapadék esik. Akkor, a nedves tüzelő, az ördögnek sem akart meggyulladni, pedig még ponyvát is feszített a rakás fölé, hogy azzal védje azt az esőtől. Dühödten hajította el a tűzszerszámot, majd mikor kissé lehiggadt, úgy döntött, tesz még egy utolsó próbát, és elindult, hogy az eldobott tárgyakat összeszedje. Mikor visszafelé haladt, meglepve tapasztalta, hogy a farakás magától lángra kapott.

Most, minden idegszálát megfeszítve, koncentrált a gránát kanócára és a körülötte szétlocsolt olajra. Megpróbálta elképzeli, ahogyan ég, és a lángok csak terjednek és terjednek...

- Igyekezz Eregon! – hallotta Fuldo kiáltását a Vércséről – Ha nem térünk ki időben, nekimegyünk a hegynek!

A tűz még mindig nem akart meggyulladni, mikor Olmar egy újabb golyója zúgott el mellette, csupán centikre kerülve el őt. Ettől aztán végleg dühbe gurult. Nem elég, hogy golyók süvítenek körötte, még odaátról sürgetik.  Mostanra ráadásul az a nyavalyás dárda is rendesen feltörte az ülepét. Mégis hogy a fenébe koncentrálhatna ennyi zavaró körülmény között? Ekkor különös érzés kerítette hatalmába, mely egyszerre volt idegen, ám még sem volt teljesen ismeretlen. A tűz képe egyre erősebben lobogott lelki szemei előtt. Közben az érzés erősödött. Egyszerre valami megmagyarázhatatlan béke járta át. Körülötte a csata káosza, az ég és az alant elterülő táj, egyszerre furcsán nyugodttá, s egyúttal átláthatóvá vált. Minden eseményt egyszerre látott történni, semmi sem kerülte el a figyelmét. Ha akarta, egyesével megszámlálhatta volna a levegőben suhanó nyílvesszőket, mielőtt azok elérik céljukat. Egyszerre megérezte az emberek érzéseit. Haragot, félelmet és reményt, fájdalmat...

 Nehéz volt elfordítania a figyelmét a mindenről, hogy a tűzre koncentráljon. Mert ez a mindent befogadó és érző tudatállapot, csábította a felfedezésre, de most dolga volt. Figyelmét a kanócra összpontosította. A tűz, melyet eddig csak elképzelt, hirtelen eltűnt a fejéből. A képzelet képet öltött a valóságban, Valahogyan áthelyeződött oda..

Az állapot és az érzés egyszerre elmúlt, végtelen fáradtságnak adva át a helyét. Ennek ellenére, elégedetten és kissé ijedten nézett végig a körülötte, majd’ mindenütt lángoló ballonon. Ezt most jól megcsinálta.

- Eregon! – hallotta Iheon hangját odaátról. Erre észbe kapott, és oldalra dőlve egyszerűen lecsúszott a dárdáról. A fregatton eddigre kitört a pánik. Zuhanás közben látta a ballon biztonsági szelepeit[3] kétségbeesetten rángató matrózokat, remélvén, hogy időben tudják még csökkenteni a magasságot, mielőtt a bixo végleg kiszökik. Látta a fedélzeten fel-alá rohangáló embereket, és egyszerre megakadt a tekintete Olmaron, amint kezében valami vászonfélével, a hajó korlátján áll, majd leveti magát. A vászon szétnyílt, és valamelyest csökkentette a zuhanása sebességét. Ekkor egy látványosabb dolog terelte magára a férfi figyelmét. A bomba felrobbant, és a kitóduló bixotól az egész ballon összeszottyadt, majd az egyszeriben árván maradt hajótest zuhanni kezdett.

Eregon egyre távolabbról figyelte a körülötte zajló eseményeket, a fáradtság ólomként nehezedett szemeire. Még érezte, amint derekán megfeszül a kötél, s barátai elkezdik felhúzni, aztán megadta magát a kimerültségnek.

___________________________________________________________________________ 

[1]Ozztagar: Királybirtok. Armon ország leggazdagabb, legtermékenyebb vidéke.

[2]Oldalárbóc: a hajó két oldalából kiálló, mozgatható, hosszú rudak, melyek az oldalvitorlákat tartják. (Az oldalvitorlák a hajó sebességének kétharmadát adják, leginkább halak oldalsó uszonyára hasonlítanak.)

[3] Biztonsági szelep(ek): a ballonok tetején elhelyezkedő, kötéllel nyitható, rugós szelep(ek). Vészhelyzet esetén, a léghajók ezzel bírnak kényszerleszállást vagy drasztikus magasságcsökkentést végrehajtani. E művelet azonban, viszonylag hosszadalmas. (A landolás, egy ötszáz méteres magasságban repülő bricska esetén, minimum húsz percet vesz igénybe.)

Egy furcsa nap hordaléka

...ez a furcsa vers

Utolsó nap a színházban

 

Hol van a kár, s az mit okozott?

Hol a boldogság, mi tegnap érkezett, a hetes busszal?

Nem lukasztott jegyet.

Miért néma a kút, mely szép szavakat suttogott?

Most ásít csendesen. Poshadó lehelet.

Hol van a szív, mely kivágva is dobogott?

Ellopta egy kósza álom.

Hol a szél, mi messze vitte bánatát, majd visszahozta?

Neki sem kellett.

 

Hol van már a tavalyi hó, s annak dermedt közönye?

Zsákba tette, elvitte, egy kötött pólós medve.

Hol volt a dal, s a száj miről a dallam ugrott le?

Lakat alatt van kedv, mi megszülte,

De szoptatni őt, nem volt ideje.

 

Hova tűnt az elsuttogott szerelmes ígéret?

Apró porrá lett, tengernyi homokban.

Hová hűlt a vad szenvedély, mely hegyeket skalpolt,

És felhőruhát tépett kacér holdak fátyláról?

Bánatos szél vitte messze.

Hová tűnt a kósza álom, mely  a szívet lopta le aranytálcáról,

Maga mögött szarka tollat hagyva?

Nyomát sem lelem.

Pedig homoktenger cseppjeit kutatom, bőszen húzva apró csónakom evezőit.

Hová lett a vasmacska, mi irtózik a víztől?

Hová lettem én, mikor a habok alá buktam?

Áporodott szagú dűnék zúdultak rám.

Hiába kaptam levegőért. Homokkal ment tele szám.

Hová tűnt meztelen lelkem?

Bőrgúnyáját miért hagyta hátra, míg az álmot kutattam?

 

Hová tűnt a vég, mi oly kecsegtetően kínálta magát, akár az útszéli lány.

Mindene a teste, szegényes hozomány.

Hová lett a harmat?

Pőre lelkem szomját, azzal oltaná.

A harmatnektár mámorában, tündérekkel vigadna,

Ha legalább ők lennének valahol, de nem!

Eltűntek.

Nincsenek sehol.

 

Hol lehet a fény, mit az óra számok csentek el?

S a halál, ki állítólag az időre is figyel?

Bazdmeg, hol az Isten?

Szobája ajtaján a "Rögtön jövök!" tábla.

Az ajtó úgy maradt, még kulcsra sincsen zárva.

Helyén még az ördög sem ügyel, de ugyan mire?

Kérdem én, van neki egyáltalán helye?

Hová lett a minden, s kabátzsebe a semmi?

Az lehet, hogy nekem is el kellene menni…

 

Csend

Éjféli rémkép (vers)

 Ülve a szobában, falakon vágyak.

Csend-homályban lelkek hazajárnak.

Kísért a tettek kísértete.

Elhalt tettek kísérlete.

 

Ég közepén döglött hold is,

Néma magánynak ványadt vágya.

Fényt, reményt csak úgy kiolt.

Csak vár magában, vár halálra.

 

Miért irtózunk a magánytól? Talán az ember jobban viszolyog tőle, mint a sötétségtől, haláltól, s más ártó szándékú embertársától.

- Társas lények vagyunk. - Mondanátok erre ti.

Mondanátok, én pedig nem feltétlenül értenék ezzel egyet. Összeveszni azonban, továbbra sem vagyok hajlandó senkivel.  

Hiszem, a csend miatt félhetünk a magánytól. Attól az üres, agyra telepedő csendtől rettegünk, ami ha csak a közelünkbe kerül, rákapcsoljuk a tévét, vagy bekattintjuk a zenelejátszót, s hangosan énekelünk, csak hogy elkerüljük. Ami elől kocsmába és alkoholgőzbe menekülünk, vagy csak ki utcára, hogy halljunk valami zajt. Hogy legyen valami impulzus, mely a ránk nehezedő némaságot - ha csak egy-két órára is -, de távol tartja. Meggátolva a gondolatokon túli csendet, hogy ne olvassa fejünkre bűneink, ne kelljen szembe néznünk... Mivel is?

Megakadtam.

Meg. Mert jelenleg én is egyed-ülök a szobában. Nincs velem senki, pedig vágyom rá. A barátaimnak jobb dolga akadt. Mindenki valahol, valami mást csinál, mintsem a semmi nyomasztó jelenlétéről terelné el figyelmem. Ijesztő mikor rá jössz, hogy nincs kihez szólni.

Fejemet a plafon felé hajtom, mint egy égi szóra várva. Egy pók tanyázik félhomályos cellám egyik félreeső sarkában. Ő is egyed-ül. Megtűrt bérlő, ideiglenes lakótárs, kit porszívómmal azért nem lakoltattam még ki, mert hasznos. Mert megeszi a többi pókot és az egyéb, véremet szívni óhajtó élősködőt.  

Egy pókkal azonban nem lehet beszélgetni. Legfeljebb kitartóan bámulni. Mivel ő is magányosan tanyázik hálója közepén - mindenfajta többes számot mellőzve -, ezért pó-nak neveztem el. Velem ellentétben őt, tán nem zavarja a csend. Máskülönben már rég meg tanult volna zenélni.

Nagyapám mindig azt mondta:

"Csitt! Tojik a pók."

Tojik az emberre és az ő gondjaira, s ez a viszony általában kölcsönös.

Szemem nem is pihentetem hát soká rajta. A fal egy véletlenszerű pontjára révedek, kitartóan bámulom, tán kissé álmatagon is. Tekintetem befelé fordul. Emlékeim közt kutatok. Nemrégiben, esti sétán voltam, hogy figyelmem más fele fókuszáljon, sem mint saját keserű egykeségemre.

Hazafelé láttam egy rókát.

Vadászott, s én elkotródtam az útjából. Bár találkozásunk röpke volt, s még futólag sem ismerjük egymást, még is megörültem neki.  

Gondolataim, hozzá hasonlóan tova szaladtak, s egy rövid asszociációs lánc után, új felfedezést tettem. Rádöbbentem, hogy az esetek többségében, a macskák, a kutyák - még a semmirekellő aranyhalak is -, azért fordulnak csupán elő az ember körül, mert az irtózik a magánytól. Sokan a pókot, is tartanak üveg mögött, ám ezt a módszert embertelennek tartom. Az én pókjaim szabadok, nem háziasítottak. A vadon szavának engedelmeskednek, a természet törvényeit követik. Átutazóban lévő vendégek. Ha kedvük tartja, szabadon jöhetnek-mehetnek. Ám számolniuk kell azzal is, hogy néha elnyeli őket az éhes porszívó porzsákja.

A tovaillanó rókát nézve elmerengtem.

- Hogyan jutottam idáig?

 Én, aki előszeretettel illettem magam a hangzatos "született remete" titulussal. A társaságot mindig kerülő különc szerepében tetszelgő csendes alak, egyszerre nem bírok egyedül lenni? Akinek annak idején, feltett szándéka volt, hogy idősebb korában, egy erdő közepén fog éli elvonultan, távol a világ mocskától és zavaró zajaitól.

 

Fut a zaj magában, ellapul a csendben.

Jajszó lesz gúnyája, az éjféli rendben.

Kígyóként fogán, holdmérge cseppen.

Ölelve szorít át, létfelhő leplen.

 

Ásít, majd elköszön derűs kép, gondolat.

Agypók hálóba, légyként megragad

És üvölt, sír, kiabál és nyavalyog.

A magány sarokban ragadoz, és vigyorog.

 

A kérdés: Hogyan?

 A válasz magától értetődő lehet. A kor az oka. Régen Magányvárában, az elmém nem kezdte megrovóan fejemre olvasni mulasztásaim, hibáim. Az el-, és el nem követett tetteimet. Estére a világ mocskát még egy gyors zuhannyal le tudtam szappanozni magamról. Gondolataimat száműztem, s őszinte nyugalommal szemléltem a sarokban tanyázó akkori pókot. Tán a mostaninak az ükapját.

Alapvető emberi hiba lenne, hogy magányban és az azt szülte csendben - ami lehetőség, hogy egy tiszta tükrön keresztül szemléljük magunkat -, hajlamosak vagyunk a gondolataink által szőtt torz gúnyában szemlélni önnön képünk. Mindezt őszinteségünk rovására.

A csend ilyenkor ellenség, nem lehetőség. A kép önmagunkról pedig egy kalodába zárt bűnös, melyet önkritikánk rothadó gyümölcseivel hajigálunk, felbőszített tömegként. A kulcs pedig a magánynál van, akitől túl büszkék vagyunk kegyelmet kérni. Pedig egy "bocsánat" szabaddá tenne.

Jelen kor emberének elemi léte, hogy ellenséget keressen, hogy találjon valami kivetni valót, akárhol, de bárhol. Ha pedig egy üres szobában, már meguntuk a pók szidását, (vagy felporszívózását) már csak egy dologba köthetünk bele, magunkba.

Félreértés ne essék! Tud ez építő jellegű, személyiség fejlesztő is lenni. De most tett szívedre jobbod jó barát és vallj! Az-e? Ez az egyetlen különbség a remete ki voltam, s az árva pókleső közt, aki ma vagyok.

Meddig tudunk egy szobába zárva lenni önmagunkkal, míg engedünk az őrületnek? Míg nem menekülünk kifelé fejvesztve, vagy ha erre nincs lehetőség, hát kezdjük tíz körmünkkel kaparni a falat.

A régi remete képes volt azonosulni a csenddel.

Legjobb barátok voltunk. Együtt hallgattuk a ház neszeit, a külvilág szűrt, tompa zörejeit. A levegő statikusan sercegő sistergését, mely olyan, mint amikor a lemezjátszó tűje a bakelit végéhez ér. A szív dobbanását, a vér lüktetését a fülben. S ezen túl hallhatóak voltak, a fülek által érzékelhető tartományon kívüli furcsa, ugyanakkor nyugtatóan ható dolgok is.

Szimfonikus zenekarok csodás akkordjai, melyekre letűnt istenségek, keserédes nótával felelnek. Csillagok és planéták csikorgása, amint keresztülvágják magukat az éteren. Távoli párbeszédek foszlányai, ezer és ezer kijelentés, kérdés, elsuttogott kétely, kirohanás, duruzsolás és kacagás. Nem létező tücskök édes ciripelése februárnak derekán.

Sokan vélekedhetnek úgy persze, hogy ez csupán a téboly első lépcsőfoka, mely a magány borospincéjébe vezet. Esetleg az elme játéka, ami nem tud mit kezdeni a beállt némasággal.

De mi van akkor, ha ez a lélek éneke? Előző, vagy következő életek múlt, és jövőbéli visszhangjai, melyek a mindenség általunk nem érzékelt kilencvenegy százalékából szűrődnek át, a nyugalom ezen áldott pillanataiban. A létsíkok súrlódásainak "mellékterméke" melyek csak azok számára érzékelhetők, kik képesek rövid időre kezet fogni a magány csendjével, s elmerülni benne.

  

(A magány) homályba burkol tompán, majd odaint.

Mosolyba vonja vér ittas fogait.

Meghív egy sörre, szelíd és beszélget,

Majd kiderül, hogy képzelted,

Álmodtad az egészet.

 

Fut a zaj magába, elhasal a csendben,

Az éjjeli árnyakat már én teremtem,

Fut a zaj magába, társa a lélek

Eladják magányuk hírét, a szélnek.

 

Szerk. megj.: Kép nincs. Az oldal szerint, azzal már túl nagy lenne a terjedelem. Ezzel ugyan vitatkoznék, de mivel okos enged, hát hagyom bőgni a felület szamarát. Aki nem tud élni kép nélkül, az képzeljen el, egy az ablak előtt ülő, magányos alakot, aki lábait felhúzva, kezeit térdén összekulcsolva, szomorkás tekintettel bámul keresztül az ablaküvegen. Tekintetét a kinti szürke világon pihenteti. Összefoglalva: A kép minden pixeléből süt a komor magányosság.

Agranor krónikái 2. Fejezet

I. rész

II.

A kitérő

 

Ozztagar, Kandra város

Kn.u. E3.247y D241.

Aratóünnep, második napja

 

Olmar hamarosan magához tért. Először a gyűlölettől, s haragtól őrjöngve, ordítozva törte ripityára a szoba berendezését. Ezzel kiadta minden mérgét, hogy végre az összes idegszálával a további teendőkre koncentrálhasson. Egy zárt szobából kijutni, pofon egyszerű volt. A megaláztatás elszenvedése, viszont már sokkal keményebb diónak bizonyult.

Jobb csizmáját levette, majd aktiválta az orrába elhelyezett, rejtett pengét. Csuklóvédőjéből pedig egy tolvajkulcsot szedett elő. Félpercnyi matatás után, a zár kattant, és az út szabad volt. Azonnal Kar’bagh dolgozószobája felé indult. Menet közben azon töprengett, hogy talán mégis meg kellett volna ölnie a pimasz nőt, ám ehelyett hagyta, hogy az elmeneküljön. Bár ha megölte volna, akkor tán sose kerítik kézre Eregont, ez esetben a megbízó embere, az az átkozott feketemágus, vele végez.

Kopogtatás nélkül nyitott be Kar’bagh szobájába. Az épp eligazítást tartott. Képén és hangján nyomban látszott, hogy fortyog a méregtől. Ilyenkor mindig csendben beszélt, de mégis olyan nyugodt, ugyanakkor fenyegető hangon, mely többet ért minden ordításnál:

- Zoldor, ti megkeresitek Pipót, és addig kínozzátok, míg meg nem mondja, hova tűntek Eregonék!

Látom, te is előkerültél, Kopó. – fordult az érkező felé - Ajánlom, hogy legyen valami terved, ugyanis a kelepcéd csődöt mondott, a foglyok megszöktek!

A többieknek talán nem tűnt fel, de Olmar egy pillanatra látta Kar’bagh hűvös tekintetében a megcsillanó félelmet. Valószínű, hogy ha nem adják át neki Eregont, az érkező mágus őt is megkínozza majd. Megölni persze nem fogják, ahhoz túl fontos volt, bizonyos körök és egyének számára. Kiélvezte a ritka pillanatot. Először is, töltött magának egy kupa bort, a bűnbáró asztalán lévő kancsóból. Aztán kortyolt egyet és ízlelgette, mit sem törődve az öt dühösen várakozó banditával. Jelenleg az ő eszességén múlt Kar’bagh sorsa, és mostani főnöke is tudta ezt. Nem ismerte ugyan a megbízót, de tapasztalta a hatalmát és a könyörtelen türelmetlenségét, hisz már elég régóta volt Eregonék nyomában. Ha most nem cselekszik, Kar’bagh bandája sosem keríti elő a vándort és barátait.

- Beszéltél nekik a nőről? – kérdezte végül Kar’bagh-ot.

Az bólintott.

- Két emberem a nyomában van, bár Lholát ismerve, nem nehéz kitalálni a tervüket:

Pipó keresésével nem érdemes vesződni. Vagy halott, vagy már rég útilaput húzott, tudván, nem kíméljük az életét. Javaslom, hogy Zoldor húsz emberrel menjen a Koldusok kertjébe. A Néma patkányból valószínűleg hamarosan előbukkan Fuldo és néhány matróza. Eregonék számára ő jelenti az egyetlen kiutat Kandrából. Mivel a kertből csak egy kapu vezet a kikötők felé, ezt tartsátok szemmel!

Vagy két tucat ember - köztük olyan csempészek, akik értenek a léghajókhoz –, várjon itt, ugrásra készen lovakkal! Amint tudjuk, melyik kikötőben dokkol a Vércse, Zoldor értesíti őket, és azonnal indulnak.

- Miből gondolod, hogy Fuldo Kandrában van? – kérdezte Kar’bagh gyanakvóan – Ezt az embereim közül senki sem említette! Pedig mind tudják, hogy a kapitány neve az elsők között szerepel a feketelistámon.

- Ha dolga van erre, akkor az Öreg itt van, ezt elhiheted. – jegyezte meg Olmar egy gúnyos vigyor kíséretében, majd kortyolt egyet és folytatta – Megvan a magához való esze. Ráadásul sosem hagyna ki egy olyan alkalmat, mint az Aratóünnep, amikor minden második kereskedő az általa becsempészett, illegális árukat kínálja a pult alól, méghozzá jó pénzért.

A légikikötő okos húzás a nő részéről. Főleg, ha van egy jó kapitány, aki az adósa is! Bármerre tudnak menni, és csak hajóval és legénységgel lehet őket üldözni. Ezenkívül, a kikötők nagy részébe vezet csatorna!

- Na és?

- Hol lehetnek Eregonék? – kérdezte a Kopó türelmetlenül – Az egyetlen helyen, ahová ennyi idő alatt nem tudunk utánuk menni: Alsóvárosban!

Kar’bagh egy rövid ideig mérlegelte a Kopó szavait, majd bólintott, jelezvén, egyet ért a teóriával:

- Elismerésem, Olmar! – mondta megenyhülve. Látta, a Kopó kezében tartja az irányítást, és bár utálta a személyiségét, ezúttal is bebizonyosodott a hozzáértéséhez nem férhetett kétség – Úgy tűnik, nem cáfolsz rá hírnevedre.

Zoldor, Pirk! – szólt oda az éjikrúnnak és egy ragyás képű embernek - Induljatok, tegyetek mindent úgy, ahogy Olmar mondta. – gondolkodott egy percig, míg a két bűnöző távozott, majd másik két emberéhez fordulva, folytatta: - Nem árt, ha Lhola házához is állítunk néhány őrt, arra az esetre ha valamiért hazamenne.

- Nem látom sok esélyét, de te tudod. – szólt közbe Olmar, mintha kérdezték volna.

Kar’bagh elengedte füle mellett a megjegyzést:

- Örülnék neki, ha erről te magad gondoskodnál! – fordult a Kopóhoz – Ti ketten, menjetek vele, hátha mégis csak felbukkan ott a nő!

Olmar vállat vont. Majd elüti az időt az ivóban, a két banditát meg odaküldi a házhoz, azzal az utasítással, hogy szedjenek maguk mellé még kettőt. Négyen már csak elbánnak egyetlen asszonnyal, ha ne adj’ isten tényleg felbukkanna.

„Úgy sem olyan ostoba, hogy hazamenjen.” – gondolta nagyképűen. Hisz ő az ilyen dolgokban majd hogy nem tévedhetetlen volt.

***

 Jó néhány órát töltött az ivóban, két törppel kockázva. Odakint már derengett. Hír nem érkezett, és ő egyre idegesebb lett. Egyszer csak, Zoldor lépett be az ajtón, zord arccal, majd sietve továbbhaladt hátra, Kar’bagh dolgozószobája felé. Felállt, és az éjtündér nyomába eredt. Rögtön utána sétált be Kar’bagh-hoz. Mindketten kíváncsian fordultak a belépő felé, de mikor látták, hogy csak ő az, Zoldor beszélni kezdett:

- Sikerült meglógniuk! – mondta dühösen - Azok a rohadt koldusok beavatkoztak a harcba, s hamar megfordultak az erőviszonyok!

- Ti ostoba, tehetetlen marhák! - szitkozódott Olmar. Bár dühös volt a kudarc miatt, kétségbe azért nem esett. Két embere még mindig Lhola lépteit figyelte. Hamarosan az egyikük visszatér jelenteni. Még elfoghatják őket, bár örült volna neki, ha Fuldot még azelőtt sikerül megölni, mielőtt visszatér a hajójára.

- Az egyik spiclink azonban felismerte őket, úton a dokkok felé. – folytatta a tündér – Vagy a délkeletibe vagy a délibe tartottak.

- Az a két katonai kikötő! – mondta Kar’bagh döbbenten.

- Okos! – kiáltotta Olmar elismerően – Tizenhét légikikötő van Kandrában és a Körváros környékén, legalább tripla annyi hajóval. Miért is mentek volna az északiak vagy a keletiek egyikébe, ahol az álcázás ellenére, valaki közületek kiszúrhatja őket! Az ünnep idején a katonai dokkoknál minimális a létszám. Az őrséget megkenve, nyugodtan kiköthetett, hisz a kutya se keresne egy csempészt a rendőrségen! – hadarta, majdnem olyan gyorsasággal, mint ahogyan a gondolatok megjelentek fejében. Ezen tehetsége miatt volt a legjobb a szakmában. Nem elég, hogy ismerte az összes, keleti város utcáit az utolsó macskakőig, a zegzugokat, és persze minden sötét alakot; képes volt ellenfelei fejével gondolkozni, s tökéletesen átlátta terveiket, tetteik célját. Persze sokszor csak utólag sikerült összerakni ezen apró mozaikdarabokat, hogy az egész egy nagy képpé álljon össze; ám kétszer sosem követte el ugyanazt a hibát Minden kudarc csak ravaszabbá tette, és közelebb segítette az ellenség kiismerésében.

- Figyeltetni mindkét kikötőt! - adta ki az utasítást – A hadihajók között könnyű lesz kiszúrni a Rétivércse apró hajótestét. Egykettőre megtaláljuk őket!

Ekkor kopogtak az ajtón, és egy jelentéktelen külsejű ember lépett be, Kar’bagh egyik testőrének kíséretében:

- Ez a pofa a Kopót keresi! – mondta az őr.

- Ő az én emberem. – szólt Olmar, majd a férfihoz lépett – Beszélj!

- Itt van! – mondta az.

A kopónak leesett az álla:

- Mi?

- Először a Kolduskertben beszélt valakivel, majd a Néma patkányba ment. Utána jó sok kitérővel haza. Ott megölte az őröket, majd újból sok kitérővel idejött. Lent van a tárgyalókban, Pösze Oxával, a törppel beszél.

- Lhola itt van! – kiáltotta Olmar – A tárgyalókban, el kell fogni! Eregonék nem mennek el nélküle!

- Mit beszélsz? – kérdezte Kar’bagh csodálkozva, majd dühösen hozzátette - És miért nem voltál ott te is a háznál?

- Zoldor gyere velem! – mondta a Kopó, mit sem törődve a bűnbáró értetlenkedésével. Az éjtündér egyből engedelmeskedett. Siettek.

A tárgyalót szerencsétlenségükre üresen találták. A törp még látszódott a folyosó végén, amint épp az ivóba nyíló ajtón keresztül készült távozni.

- Menj az istállóba, szedd össze az embereidet, meg akit találsz! Keressétek meg a nőt! Még a közelben van, ez biztos! – hadarta gyorsan.

Zoldor bólintott és indult.

Olmar a törp után vetette magát. Még elérte, mielőtt a kocsmán keresztül haladva, kilépett volna az utcára.

- Mit akart a nő? – rivallt rá, kést szegezve a torkának.

- Hé, Kopó, mi…? – kezdte Pösze Oxa, de kapott egy pofont.

- Mit akart? - ismételte sürgetően - Mondd meg, vagy esküszöm…

Oxa abbahagyta az értetlenkedést, bár ostoba volt, bamba és nehéz felfogású, ebből a szóból már értett:

 – Aszt akarta tunni hogy, mi lett a disnókkal, akiket üldözünk. Mondtam, hogy elsöktek. Ennyi. Ézs moszt már tedd el a készt, mert úgy elverlek…

- Az a nő áruló! – kiáltotta Olmar és ellökte a törpöt – Hova ment?

- Mit tom’ én! – válaszolta az, és biztos, ami biztos, egy kisebb husángot húzott elő az inge alól, majd védekező állásba helyezkedett.

- Emberek! – kiáltotta a Kopó, mit sem törődve többé a törppel – Egyikőtök számára sem újdonság a hír: ötezer és kilencszáz arany jár annak, aki elkapja Eregont, Lholát és Iheont: Gyertek velem, tudom, hol vannak!

Harminc szék nyikorgása hallatszott, amint a törzsvendégek és egyéb haramiák majdhogynem egyszerre álltak fel, és indultak meg az istálló felé, élükön Olmarral, aki tisztában volt vele, hogy ez az utolsó lehetősége. Most már nem hibázhatnak.

Agranor krónikái 2. Fejezet

II. rész

Bár a légikikötő tornya a városfalon kívül helyezkedett el, Kandrához tartozott, s a veszély itt sem volt kisebb, mint a falakon belül. Így hát Eregon, először is fölmászott egy pajta tetejére, mely a toronytól nyíllövésnyire állt. Onnan vizslatta, rendkívül nagy körültekintéssel, a terepet az esetlegesen lesben álló ellenség nyomait firtatva. Néhány, a földjeik felé siető paraszton, és egy-két kereskedő szekéren kívül, azonban nem látott mozgást. Föltekintett az alul szélesebb, s felfelé keskenyedő, toronyra, hol pillanatnyilag két léghajó is vesztegelt. A Vércsét már csak méretei miatt is könnyen fel lehetett ismerni. Szinte eltörpült a kikötő átellenes oldalán veszteglő fregatt mellett. Hajóteste olyan volt, akár a tengerjáróké, így szükség esetén képes volt akár a vízen is közlekedni. Vízjáró kollégáival ellentétben, árbócai csúcsánál, egy a testnél nagyjából másfélszer nagyobb, dinnye alakú ballon kapott helyet. Továbbá a hajótesten - mely ránézésre egy brigg méreteivel volt azonos –, cápauszony szerű légvezető szárnyak helyezkedtek el.

A magasból kiáltozások és füttyjelek hallatszottak, jelezvén, a legénység készülődik az indulásra. Az építmény tövében, köteleken húzták fel a szekerekről lepakolt rakományt, és nagy, Bixo[1]gázzal teli bőrtömlőket engedtek fel, mely biztosította a hajó levegőben maradását. Miután mindent gondosan megfigyelt, Eregon lemászott a földre, és csatlakozott a pajta mögött várakozó irgónhoz:

- Egyelőre minden nyugodtnak látszik. De úgyis akkor dől el hogy a látszat csal-e, mikor a torony közelébe érünk.

- Lhola?

- Nem láttam, de ez nem jelenti azt, hogy nincs itt.

Elindultak a kikötő felé, a köztük és céljuk között elterülő kukoricásban, hogy senkinek ne szúrjanak szemet. Persze azért az út közelében maradtak, hogy minden lovon vagy szekéren közlekedőről tudjanak, aki esetleg a kikötőhöz igyekszik. Körülbelül a fele távot tették meg, mikor paták dobogását, és kiáltások foszlányait hallották a hátuk mögül.

Eregon intett barátjának, hogy várjon, azzal elindult, hogy kilessen az útra. Egy lovas közeledett a város felől, vágtában. Mögötte, kissé lemaradva, legalább két tucat ember, kivont karddal, kiáltozva, szitkozódva. Szemmel láthatóan az előttük haladót üldözték. A vándor sejtése beigazolódott a lovas kilétét illetően, mikor az elhaladt mellette. Utazóköpenye csuklyáját hátralendítette a menetszél, és előtűnt Lhola gondterhelt, de még így is szépséges arca. A férfi szíve nagyot dobbant a viszontlátás örömétől, de torka el is szorult, ahogy megpillantotta a támadókat, élükön azzal az éjtündérrel, kivel az éjszaka meggyűlt a bajuk.

Nem lett volna értelme kirontani a kukoricásból, hogy felhívja magára a figyelmét, hisz a ló gyorsan továbbvágtázott. Sietve visszarohant hát Iheonhoz. Néhány szóban beszámolt az eseményekről, majd futva indultak a torony felé.

Közben az üldözők is elrobogtak mellettük. Ez csak még vadabb rohanásra ösztönözte őket. Rövid időn belül, elérték a kukoricás szélét. Az első dolog, amit megpillantottak, Lhola lova volt, amint szabadon bóklászva legelészett az építmény lábánál. Az üldözők eddigre szintén lekászálódtak hátasaikról, és a bejárat felé siettek. Eregon futtában akasztotta le válláról az íjat. Célzott, és az utolsó két üldöző meghalt, mielőtt a beléphetett volna.

- Irány a torony! – rikkantotta Eregon.

- Várj! – hallotta maga mögül a futásban kissé lemaradt barátja kiáltását,– Jön még egy csapat!

A vándor megfordult. Ő is megpillantotta, hogy az útról ismét több pata veri fel a port. Pillanatok alatt átgondolta a helyzetet, majd így szólt:

- Igyekezz fel a dokkhoz, és védd meg Lholát! A legénységgel együtt könnyen elbántok a fenti banditákkal! Ha végeztetek, gyertek le segíteni! Addig én itt, az ajtóban tartom fel őket! Így nem érvényesül a létszám fölényük. – bökött a közeledők felé – Lhola szóljon a kapitánynak, hogy amit még kell, rakodjanak be, mert már így is megcsúsztunk az indulással.

Iheon nem vitatkozott, tökéletesen megbízott barátjában. Azonnal rohant fel a csigalépcsőn. Mire felért, a torony tetején már javában zajlott a harc a matrózok, Kar’bagh emberei és a fregattot őrző katonák között. Szemével gyorsan megkereste Lholát. A Vércse fedélzetén küzdött azzal az éjikrúnnal. A koldus áldása még mindig kitartott, máskülönben valószínű, hogy Zoldor már rég megölte volna.

- Na, most nem menekülsz! – kurjantotta elégedetten Iheon és már rohant is. Már alig várta, hogy végre legyőzhesse azt a nyomorult tündérfajzatot. Alig tett két lépést, mikor két ocsmány külsejű, csontpáncélt viselő okra állta el az útját. Az egyik egy jókora harci kalapácsot tartott a kezei közt, olyan fajtát, amivel a páncélt is épp olyan könnyű összezúzni, mint a benne lévő csontokat. Társa kezében hosszú, míves markolatú pallos, melyre az irgón azonnal szemet vetett. Gyors harctéri értékelést végzett, miközben kitért első vágásaik elől. Jó erőben lévő, ám fegyelmezetlen harcosok voltak. Mozdulataik túl hosszúak, és sok köztük a felesleges hadonászás, melytől csak azok ijednek meg, akik még életükben nem fogtak fegyvert. Hamar kielemezte az ellenfelek mozdulatait, melyet nála általában a gyors diadal követett. Most sem volt másképp. Mikor a kalapácsos felfigyelt a résre, melyet szándékosan hagyott teste és pengéje között, az okra arra felé lendítette fegyverét. Iheon kecses mozdulattal kitért, majd mikor az elhibázott csapás megállíthatatlan lendülettel kerülte el a bordáit, gyorsan leszúrta ellenfelét.

A másikkal még könnyebben boldogult. Mikor az is vérezve a földre zuhant, örömmel vette el tőle fegyverét, hogy közelebbről is megszemlélhesse.

- Remek penge! – rikkantotta elismerően, miután élét, egyensúlyát és vasát is megvizsgálta. Egyike volt a legjobb minőségű, délföldi pengéknek[2], melyek nagy hírnévnek örvendtek akkoriban. Persze e szemrevételezés nem vett igénybe több időt néhány pillanatnál.

A következő koboldot már azzal hasította ketté. Majd egy ember következett, kinek minden nehézség nélkül, egyetlen suhintással sikerült lemetszenie a fejét. Közben, végre sikerült Lhola és az éjikrún közelébe verekednie magát. A két küzdőfél ekkorra már a hajó tatfelépítményén, a kormányállásnál vívott, s a mérleg nyelve egyre inkább Zoldor felé kezdett billenni.

Mikor Iheon a fedélzetre tette a lábát, ellenfelük ördögi gyorsasággal fordította meg a szablyaíjat, illesztett rá vesszőt és lőtte ki felé. Káromkodva vetette magát egy láda fedezékébe, éppen hogy elkerülve a neki szánt nyílvesszőt, majd várta a továbbiakat. De nem történt semmi. Óvatosan kikémlelt és látta, hogy most Lhola szorongatja ellenfelét, az pedig neki háttal, küzd. Kiugrott hát a fedezékből és inaszakadtából rohant feléjük. Még a fele utat sem tette meg, mikor az újabb lövés érkezett. De hogy hogyan…? Azt az irgón a mai napig nem érti. Az egyik pillanatban még a nő kardjának szúrását hárította, a másikban már ki is röppent a vessző, hajszálra tévesztve csak el Iheont. Az bosszankodva vágódott hasra, és egy hordórakás fedezékébe gurult.

- Az a szúnyog szítta, erdőlázas, lila szemű, kutya úristenedet, te alamuszi, éjikrún fattyú! – kiáltotta tehetetlen dühvel, majd újból nekilódult, hogy végre elérje és megnyuvassza a nevezettet.

„Most sikerülni fog!” – bíztatta magát, miközben, mint a szélvész száguldott, átugrálva és kerülgetve a sebesülteket, haldoklókat és a még el nem pakolt rakományt. Már csak a felépítményre vezető lépcső választotta el, mikor lentről egy hatalmas robbanás hallatszott, amibe még a légikikötő masszív kőtornya is beleremegett. A bekövetkező légnyomástól hajó is vészesen billegni kezdett. Iheon csengő füllel, üvöltve gurult le a lépcsőről. Pedig már a közepén járt.

Hiába, vannak olyan napok, mikor a legegyszerűbb feladatok tűnnek a legnehezebbnek.

Eközben lent, a kikötő tornyának bejárati ajtajában, Eregon egy torlasz felállításán ügyködött. Miután sietve átvizsgálta az épület földszinti szobáit, és a kevés berendezési tárgyon, valamint egy átszúrt hasú őrön kívül mást nem talált, kénytelen volt ezen elemekből barikádot rögtönözni. Az összes szekrényt, asztalt, széket és polcot az ajtóhoz hordta, majd eltorlaszolta velük a szárnyakat. Azután hátrébb, egy szilárdabb tölgyasztalból egy második állást rögtönzött. Az ajtóban álló torlaszra minden éghető dolgot felhalmozott. Gondolván, ha be is törnek, a tűzzel további időt nyerhet. Sajnos, mivel a kikötő épületében javarészt csak egyszerű, műveletlen emberek fordulnak meg, mindössze egyetlen könyvet talált. Ezen kívül, néhány rongyot és pár katonai jelentést. Az egyik, kandallóval ellátott helységben, szerencsére tűzifa is akadt. De ami mindennél többet ért, az az olaj volt. Egy egész amforányit talált, és mind rálocsolta. Ettől jó büdös lett, de ez zavarta most a legkevésbé.

- Na, itt aztán szép kis rumli lesz! – jegyezte meg elégedetten,véve szemügyre művét. Nem is sejtvén, mennyire jól látta a dolgot.

Az őr, lándzsájával a kezében várta, mikor kezdődik az ostrom. Nem váratták soká. A fenti küzdelem zajai ellenére is tisztán hallotta, ahogy az újabb csapat megérkezik. Vagy két tucat ló patáinak dobogását számolta, de lehettek többen is. Hamarosan dörömbölés hallatszott az ajtón, majd rúgások és fejszecsapások kezdték el bontani a fát.

Mikor már egy-egy nagyobb rés keletkezett az ajtón, Eregon elkezdte a lándzsával szurkálni az ostromlókat. Az első kettőt sikerült meglepetésszerűen hasba szúrni. A többi azonban már résen volt. Pontosabban fogalmazva, inkább minél nagyobb távolságra attól a réstől. További kettőt sebesített meg, mikor végül elkapták a lándzsa nyelét és kiráncigálták a lyukon. Ezután vaktában íjjal lövöldözött ki, de nem látta, hogy megsebesített-e valakit.

Hirtelen abbamaradt az ostrom. Rosszat sejtve közelebb ólálkodott az ajtóhoz, hogy megnézze, miben mesterkednek a támadók. Az egyik nagyobb résen egy égő kanócú, fekete golyót löktek be. Erre egyből az asztal alkotta második állás mögé vetette magát. Ha csak egy pillanatot habozik, a bekövetkező robbanás után szerteszét repülő, apró fémgolyók szétszaggatják a testét. Csengő füllel állt fel, és folytatta a nyilazást, amint a csengés elmúlt, s meghallotta az újabb fejszecsapásokat. Ám azok hamar abbamaradtak. Gyanús motozás hallatszott, és egy-két bandita is látszott a réseken keresztül, de eltűntek, mielőtt rájuk lőhetett volna. Sejtette, mi következik, így nem várt tovább. Gyorsan előszedte kovaköveit, és néhány szikrával meggyújtotta a kilocsolt olajat. A tűz gyorsan terjedt, és a füstje is legalább olyan büdös volt, mint az olaj szaga.

Indult a lépcső felé, mikor odakintről egy kiáltás hallatszott:

- Robbantunk!

Az asztal már túl messze volt, viszont az őrszoba még épp elérhető távolságra. Egy lépés, egy ugrás, melyet a bekövetkező légnyomás kissé megtoldott, majd tompa puffanás és sípoló, múlni nem akaró hang a fülben.

Kótyagos fejjel ült fel. Az ajtó nyitva volt, jobban mondva nem volt sehol. Darabjai a levegőben keringő porrá váltak, akár az ajtófélfa és a körülötte álló kőfal is. Védelmi állása romokban, bár ez alig látszott a por és füst okozta felhőben. Nagy levegővel belevetette magát a porba. Még tudta merre van a lépcső, el is érte, bár kis híján hasra esett benne, mert egy percre megvakult a csípős füsttől.

Mikor feljebb botorkált, már levegőt is kapott. Köhögve szívta tele tüdejét, hogy aztán felrohanjon a kikötő ezerhétszáz lépcsőfokán.

_______________________________________________________________________________________________

[1] Bixo: a léghajózásnál elengedhetetlen, a levegőnél jóval könnyebb gáz, mellyel a léghajók ballonjait töltik fel. Furcsa tulajdonsága, hogy minél több van belőle egy légtérben, annál könnyebbé válik. Ez az oka annak, hogy az agranori léghajók ballonjai alig nagyobbak a hajótestnél.

[2] Délföldi kardok és fegyverek: e vidék messzi földről híres a törp kovácsok tehetségéről. Egy új módszerrel öntik és kovácsolják a fémeket, melyek tartósabbá és ellenállóbbá teszik az alkotásaikat. Tudásuk az Ó időkből származik, titkuk mesterről tanítványra száll.

Agranor krónikái 2. Fejezet

III. rész

Iheon, mikor végre legyőzte a lépcső nyújtotta kihívást, egy boldog kurjantással vetette magát a harcba. Végre szembeszállhatott az éjikrúnnal.

Lholának közben sikerült kettévágnia a szablyaíjat, így ellenfele kénytelen volt karddal harcolni, bár így sem volt kevésbé veszedelmes. Hosszú, percekig tartó küzdelem következett. A tündér, dacára a két ellenfélnek, eleinte könnyen védekezett, és még támadni is volt ideje; ám Lhola és Iheon hamar megtalálta az összhangot. Végül a nő, egy váratlan és erős támadással elterelte a figyelmét, majd a mögötte álló Iheon, az újonnan szerzett pallos míves markolatával, jól fejbe kólintotta, hogy ájultan hullott a földre. Persze meg is ölhette volna, de még sose végzett úgy ellenséggel, hogy nem látta a szemét, s hitének erkölcse is tiltotta. Ráadásul Zoldor remek harcos is volt. Az ilyeneket mindig megtisztelte annyival, hogy becsületes küzdelemben, szemtől-szemben végzett velük.

- Kapitány, azonnal indulnunk kell! – kiáltotta Lhola, majd Iheonhoz fordulva ezt kérdezte:

- Hol van Eregon?

- Jött még egy csapat, ha jól sejtem, azok túlvilágon való elszállásolásáról gondoskodik épp. – közölte nagyvonalúan, s közben pallosát törölgette - Kérte, ha itt kifújtuk magunkat, menjünk és segítsünk neki!

- Ahogy hallottam, el is kél neki a segítségünk! – jegyezte meg Lhola neheztelően, s már indult is volna a lépcsőlejáró felé, mikor Eregon bukkant fel a csapóajtóban. Kormos képpel, megtépázottan és vérezve, de komoly baja nem volt. Már a füle sem csengett annyira:

- Indulás! – kiáltotta – Jó néhányan sietnek a búcsúztatásunkra, ne okozzunk nekik csalódást azzal hogy késlekedünk! - és futott is a Vércse felé. A legénység már a hajón volt, mire Eregon is felszállt.

- Gyerünk mihasznák, ne most csodáljátok a kilátást! – kiáltotta a tatfelépítményen álló kapitány – Köteleket feszíts, vitorlákat fel! Negyed fordulat keletnek, álljunk csapásirányba, aztán nyomás!

A matrózok gyorsan és rutinosan teljesítették a parancsokat, s a hajó mozgásba lendült.

- Mi történt? – kérdezte Iheon, miután Eregon és Lhola abbahagyta a csókot, mely, a négy év utáni viszontlátás felett érzett öröm okán igencsak hosszúra nyúlt. (Míg azok enyelegtek, ő gondoskodott az ájult éjtündér megkötözéséről. Majd az egyik matrózt megkérte, kerítsen neki egy jól zárható, hűvös helyet, hogy majd a későbbiekben foglalkozhassanak vele.)

- Már megint az az átkozott robbanószer! – mondta Eregon, a koromtól egyaránt sötét képpel.– Néhány hónapja, a barátainknál új fegyverek és ölésre alkalmas ketyerék jelentek meg. – fordult a vándor Lholához – Ilyen puskaporos[1] gránáttal már többször sikerült meglepniük minket. Nem egyszer, majd a vesztünket okozva.

- Négy év sok idő. – mondta a nő keserű mosollyal az ajkán – Sok minden változott, mióta elváltak útjaink, de erről később! Most a menekülés a fő!

És mintha csak állítását akarná igazolni, a kapitány kiáltása hallatszott:

- Íjászok, a jobb mellvédhez! Az ellenség felért a toronyba!

Eregonék is a jobboldali korláthoz siettek. A támadók - lehettek vagy ötvenen – a íjaikkal kezdték lőni az egyre távolodó hajót. Köztük volt Olmar is, aki tartalék pisztolyainak segítségével, rövid időn belül, két matrózt is agyonlőtt. További két emberük halt meg még lő távon kívülre értek.

- Jól van, elég messze vagyunk! – kiáltotta Haldur, az elsőtiszt – Matrózok, a helyetekre! Oldal árbócokat nyiss, teljes vitorlázat, húzzuk el a csíkot! A többiek maradjanak éberek! – az utasításokat azonnal végrehajtották. A matrózok kötelek és csörlők segítségével kinyitották, majd rögzítették a két oldalárbócot, melyek eddig a hajótesttel párhuzamosan, zárt állásban voltak. Ezután azokon is felhúzták a két-két, háromszög alakú oldalvitorlát, elérvén ezzel a maximális sebességet.

Haldur jó kiállású, öregedő, veruni férfi volt. Lhola őt is régebbről ismerte, akárcsak Ablint, a Rétivércse kormányosát és Fuldot. Ők hárman megjárták az irgón háború poklát. Ott voltak Irgion[2] ostrománál is, és ellentétben a legtöbb túlélővel, nem őrültek bele az ott látott borzalmakba. És bár az idők folyamán csempészek lettek, - mert a veteránok számára a megélhetés tisztességes módja szinte lehetetlen volt -, a katonás fegyelmet megkövetelték a hajón. Az idők során pedig a legénysége megtanulta tisztelni feletteseit, mert nem egyszer a vasfegyelemnek köszönhették az életüket. Ezért is volt a többi csempész bandánál sikeresebb hajó a Vércse, s gazdagabb a legénysége.

- Gyertek! – szólt Lhola és elindult a tatfelépítményen álló Fuldo felé.

- Kapitány, ők azok! – mondta mosolyogva – Eregon, Iheon, bemutatom segítőnket, Fuldo kapitányt!

A két férfi hálásan szorította meg az öreg kérges kezét.

- Üdv a fedélzeten! – mondta – Örülök, hogy Lhola terve sikerült, és vendégül láthatlak benneteket a hajómon!

Eregon hálálkodó válaszát az elsőtiszt kiáltása szakította félbe:

- Hajó hat óránál! A Kopóék elkötötték a fregattot! Üldözőbe vettek minket!

- Ez hogy lehet? Ezek banditák, nem matrózok! – értetlenkedett Iheon.

- Kar’bagh-nak sok csempész barátja van. – mondta Lhola – Biztosan ezek között is vannak matrózok, és a vérdíj a többi disznót is arra ösztönzi, hogy folytassák a hajszát. Mondtam kapitány, - fordult a megnevezetthez bocsánatkérő arckifejezéssel – ez lesz minden idők legnehezebb vállalkozása.

- Irány dél! – kiáltotta erre elszántan Fuldo – Egykettőre lerázzuk őket. Kevés gyorsabb hajó van a Vércsénél, és közülük egyik sem hadihajó!

- Mi lett a fregattot őrző katonákkal? – kérdezte Eregon.

- Az ünnepség miatt csökkentették a létszámukat. Aki a kikötőben volt, az halott. Az elsők között végeztek velük, bizonyára azért, hogy véletlenül se tudjanak erősítést hívni. Kár értük, egész rendesek voltak ahhoz képest, hogy a törvény oldalán álltak. Pár arany fejében mindig segítettek.

A fregatt közben lassan megkerülte a tornyot, és irányba állt. Több távoli dörrenés hallatszott, mire Fuldo felordított:

- Fedezékbe! – még be sem fejezte, mikor süvítő hang kíséretében, két robbanás rázta meg a hajót. Mindenki lehajolt, hogy elkerülje a szanaszét szálló fadarabokat.

 - Azonnal mérjétek fel a kárt! – kiáltotta az elsőtiszt, miután felegyenesedett és leporolta a repeszdarabokat a kabátjáról – Kormányos, tíz fokkal jobbra!

- Még jó, hogy ágyúkat szereltek arra a nyavalyás fregattra, különben túl könnyű lenne a szökés, nemde? – fordult utasaihoz Fuldo sötét képpel.

Újabb két lövés dörrent az üldöző hajó felől. Az egyik golyó szerencsére elvétette a célt, jó két méterrel a hajótest alatt süvített el. A másik az orr résznél csapódott be, valahova az alsó fedélzetbe.

- Mikor érünk már ki az ágyúk hatótávolságából? – kérdezte Iheon, nagyokat nyelve a hányingertől. Arca kezdett zöldre váltani, az egyre hevesebben mutatkozó tengeri, vagy inkább légibetegsége miatt. Ez volt az egyetlen gyenge pontja. Lehetett a hajó levegőben vagy vízen, ő – hacsak a végszükség rá nem kényszerítette –, fel nem szállt rá. Régebben persze, mikor maga is csempésként kereste kenyerét, egy vitorlás fedélzetén volt kénytelen szolgálni, ám ott teljesesn más viszonyok uralkodtak. Az irgón szigetvilág vizei nyugodtak, s még viharban is csak néhány méteres hullámok dobálják a hajókat. Iheon az akkor kialakulóban lévő tengeribetegségének erős részegséggel vette elejét. Ez több szempontból is megnyugtatta. Utálta ugyanis tehetetlennek érezni magát, tudván, a sorsa a kapitány, a legényég és Achaten kezében van.

- Jó kérdés. – dörmögte a kapitány, majd így kiáltott – Mi van a károkkal? A jobb egyes sérültnek látszik, mennyire súlyos? – ez volt a jobb oldali árbóc és az azon feszülő fővitorla neve. Ez adta a hajó sebességének egyharamadát.

Az egyik legény, kötéllel a derekán, kimászott az említett oldalra.

- A jobb árbócot már csak a Szyr szeretete tartja! – kiáltotta és megállt egy pontnál, hol az ágyúgolyó horzsolta a fát.

 – Jobb egyest, kettest kurtíts! – kiáltotta a kapitány nyomban – Félfordulat! „Tegyük át a szelet” a bal oldalra!

- Csapásirányt váltunk! – visszhangozták a matrózok.

Nem kockáztathatták meg, hogy eltörjön az árbóc, mert még lehet, hogy szükség lesz azokra a vitorlákra, és egyelőre kétharmad sebességgel is gyorsabbak voltak valamivel. Legalábbis Fuldo ebben bízott.

- A hajótestben, néhány karcolást leszámítva, nem keletkezett kár ilyen karcolások közé tartozik egy-két golyó ütötte lyuk a másodfedélzeten, de a fiúk már dolgoznak rajtuk! – folytatta a kárjelentést egy másik matróz.

- Jól van, a többi árbócon teljes vitorlázat! Rázzuk le őket.

Közben újabb golyók süvítettek el a hajó mellett. Ám szerencséjükre, elvétették őket.

- Nincs más dolgunk, mint várni. – mondta Fuldo, szinte közömbösen. Feszült percek következtek, melyek lassan órákká dagadtak. A fregatt nem tűnt távolodni, ám egyelőre beszüntették az ágyúzást. A Vércse legénységén nyugtalan idegesség érződött, mely lassan Eregonékra is átragadt. Egyedül talán az öreg kapitány és tisztjei voltak nyugodtak, kik már sokszor átéltek hasonló, hosszú üldözéseket a háború során. Ilyenkor csak várni lehet és remélni, hogy elég gyorsak a szökéshez. A tétlenség perceiben Lhola ellátta Eregon sebeit, és az elmúlt négy év eseményeiről faggatta, mikor Fuldo egycsövű messzelátóján, az ellenséges hajót kémlelve, lemondóan így szólt:

- Lassan, de biztosan közelednek! Van vagy tizennyolc ágyújuk, kilenc-kilenc oldalt. További kettő az orrban. Négy kisebb a tat és az orrfelépíményben, ezek inkább a legénységre veszélyesek. – foglalta össze a látottakat – Negyvenhét ember, plusz vagy tíz az alsó fedélzeten, ha nem tévedek.

- Nem hangzik valami bíztatóan – csóválta fejét Lhola.

- Ha jó lenne az az átkozott árbóc…! – dörmögte Fuldo az orra elé.

- Kormányos! – kiáltotta hirtelen. Arca arról árulkodott, hogy fejében egy új terv van születőben – Irány a Sólyom-hegység! Ott magasságot gyűjtünk, és leszámolunk velük!

- Csak nem akarsz szembeszállni egy fregattal? – kérdezte kétkedően Haldur.

- Van más választásunk? Lerázni nem tudjuk őket, sem pedig megkérni, hogy legyenek szívesek lekopni. Az egyedüli esélyünk a küzdelem.

- De hát ez egy fregatt, ráadásul a legkorszerűbb fegyverekkel ellátva!

- Szerencsére nem végeztek a teljes felszerelésével, különben most ötven cső köpné ránk a halált. Ráadásul, a legénység nagy része képzetlen. Akik esetleg repültek fregattal, azok se tudják megfelelően kezelni az új fegyvereket.

- Nekem úgy tűnik, nagyon is tudják! – szólt bele a vitába Lhola.

- Egyelőre igen, de nem sokáig, csak addig kell kitartani! Közelebb csalogatjuk őket, majd nekilódulunk a hegyeknek, hadd lődözzenek csak. Úgy ahogy ki tudjuk cselezni őket, egy darabig. Az ágyúik pedig el fognak olvadni, mire a Thrull-monghar-hoz[3] érünk!

- Micsoda? – kérdezte Eregon kételkedő arccal.

- Szóba elegyedtem a tüzérekkel, mikor beszerelték. Gondoltam, talán én is beszerzek néhányat. Mondták, hogy a lövegeket minden lövés után hűteni kell, mert hatalmas hő keletkezik bennük. Az első adagot tönkre is tették az egyik lőgyakorlat alkalmából. Ezek a tüzérek voltak beosztva a hajóra huszonnégy órás szolgálatra, büntetésül a tönkretett ütegekért.

- Akkor is vannak hagyományos fegyvereik! – érvelt az elsőtiszt – Ez egy hadihajó, tele van gyújtónyilakkal, lándzsákkal és szigonyokkal. Azon kívül, az ellenség legalább kétszeres létszámfölénnyel bír!

- Az ellenséget nem számlálgatni, hanem vágni kell! – idézte a kapitány az idevonatkozó bölcsességet, mely még katona korában ragadt rá. Haldur belátta, fölösleges tovább győzködni Fuldot, így hát nekilátott, hogy felkészítse a hajót a közelgő csatára.

 ______________________________________________________________________________________________

[1] Puskapor: a törpök találmánya, melyet már az Ó időkben felfedeztek, ám a többi tudással együtt, e felfedezés is elveszett a Nagy katasztrófa bekövetkeztekor. A tűzfegyverekkel egyetemben, mostanában kezd újból elterjedté válni, mint sok egyéb régi, már felfedezett technikai újítás.

[2]Irgion: Irgónia fővárosa. A háborúban három év alatt, és megközelítőleg negyvenezer katona élete árán sikerült csak elfoglalni. Az ostrom túlélői közül később sokan megőrültek.

[3] Thrull-monghar: Sólyom-hegység. Nevét a bércek közt fészkelő, gigantikus sólymairól kapta, melyek akkorára nőnek, hogy akár egy ökrösszekeret ökröstől is képesek lennének elragadni, gond nélkül.

 

Agranor krónikái 1. Fejezet

VIII. rész

A kedves olvasó nyilván már nagyon hiányolta az írói kommentárt, vagy más néven előszóömlenyt. Jó hírem van! 

Megérkeztünk az első fejezet végéhez. Ezt a legtöbb könyv esetében, általában a második szokta követni. Jómagam is ennek a gyakorlatias praktikum híve vagyok, s a klasszikusok nyomába lépve a Kitérő című fejezettel fogom folytatni könyvem prezentálását.

Az első fejezet végénél már csupán egy gondolatot jegyeznék meg. Annak idején mikor ez elkészült, éreztem először azt, hogy a könyv - helyesebben annak története -, elkezdett egy számomra szimpatikus folyómederben kanyarogni. Benne a történések lusta pontyokként lubickoltak, vagy épp fürge keszegekként keltettek apró fodrokat, miközben a felszín fölött szálló rovarokra vadásztak. Egy dolog volt ezen eseményhalakban közös: végre nem árral szemben úsztak. Így végre meg volt rá az esély, hogy eljutnak a deltatorkolatig.

Egyszóval elégedetten és bizalommal kezdtem bele a második fejezetbe, ami olykor számomra is meglepő fordulatokat hozott. No de nem szaladok sem nagyon előre, sem pedig bele egy újabb folyós hasonlat mélységeibe.

Folytatódjék hát történet:

Kandra egyike annak a három városnak, melyek sértetlenül vészelték át a Garagor[1] pusztítását. Már ebből is látszik, hogy e települések építésekor a régmúlt idők építőmesterei, a valaha létezett leghatalmasabb tudás birtokában voltak

Jelen korok legjobb mérnökei, még most sem képesek leutánozni az akkori mesterek alkotásait, melyek büszkén hirdetik a régi emberek fényét és nagyságát, s büszkeséggel töltik el utódaik szívét, még e sötét esztendőkben is.

Narmor piramisai, Irgion bevehetetlen erődítményei, Kandra mágustornya, – mely a legmagasabb építmény a világon – és tökéletes kört formáló falai[2] előtt, még most is csak értetlenül állnak a törp és armoni mesterek; kelletlenül ismervén el a tényt: nemcsak hogy utánozhatatlanok ezen alkotások, hanem megépíthetetlenek, a rendelkezésre álló eszközök és elméleti számítások alapján.

Erről és hasonlókról mesélt Eregon barátjának, miközben a csatornák sötétjében haladtak éberen és harcra készen. A folyosók s kisebb termek valóságos labirintust alkottak a körváros alatt, melyekben a tájékozódás Iheon számára lehetetlennek tűnt. Eregon azonban nagyjából ismerte Alsóvárost. Eddig magabiztosan kalauzolta barátját a bűzös homályban.

Az elnevezést az irgón háború után kezdték el használni Kandra lakói, miután a csatornák megteltek az elszegényedett törvényen kívüliekkel s földönfutókkal. Később pedig azon bűnözők is csatlakoztak, kik a Kar’bagh által alapított, Tolvajok céhén kívül kívántak működni. Bár Iheon még így is furcsállta e hangzatos elnevezést, Eregon javasolta, várja ki a végét.

Vagy egy órája rótták a folyosókat, ám eddig egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Az irgónt egyre jobban zavarta a légkör. Állandóan kardját markolászta és dörmögve szitkozódott. Útjuk hirtelen egy nagyobb csarnokba vezetett, hol a gyéren világító fáklyák fényében szembetalálkoztak az első, lenn lakó nyomorultakkal. Egy riadt tekintetű, félkezű törp, két csavargó külsejű ember, és egy alig tíz éves, csont sovány fiúcska. Mikor meglátták, hogy az érkezők, fegyvert viselnek, riadtan rebbentek szét, majd belevesztek a csarnokból nyíló járatok egyikébe. Eregon nem sokat törődött velük, bár egy pillanatra elfogta a szánalom – mint mindig, ha nálánál szerencsétlenebb sorsúakkal találkozott –, ám saját ügyükre kellett koncentrálniuk, és igyekezniük, hogy hajnalra elérjék céljukat.

- Remélem nem Kar’bagh-ot vagy a cinkosait rohantak értesíteni! – dörmögte Iheon.

- Kétlem. – szólt Eregon, miután kiválasztott egy, a csarnokból nyíló folyosót, s továbbhaladtak – Itt senki sem szívleli Kar’bagh-ot, hisz sokan előle kényszerültek a föld alá. Épp ezért vagyunk itt nagyobb biztonságban, mint bárhol máshol a városban. A Tolvajok céhének minden tagja kétszer is meggondolja, mielőtt az Alsóvárosba indul vadászni, számos adósuk akad errefelé, azok közül pedig nem mind szalad el, mint az előbbiek. Sőt! Még a Gárda sem szokott lemerészkedni, hacsak nem egy századdal, és akkor sem biztos, hogy sokan térnek vissza a felszínre. Rejtett csapdák, trükkös ajtók, folyosók és járatok végeláthatatlan labirintusa vár az idetévedőkre. E helynek is, akár csak Kandra néhány más városrészének, külön szabályai és törvényei vannak. Mondanom sem kell, ezek teljesen függetlenek a felszíniektől.

- Akkor mi sem vagyunk kisebb veszélyben idelenn! Akár föl is mehetnénk! – vélte Iheon. Szemmel láthatóan, egyre jobban zavarta a folyosókon való bolyongás.

- A lentiek közül nem keres minket senki, és ez nagy előny. - mutatott rá barátja - Aki meg belénk köt, azt majd eltángáljuk. - tette még hozzá, Iheon hetvenkedő hangját utánozva.

Iheon dörmögött valamit az orra alatt Kar’bagh-ról, pálinkáról és az Alsóvárosról, de barátja nem figyelt. Válaszúthoz értek, és a vándor épp azon töprengett, merre induljanak tovább. Végül a jobboldali irányt választotta. Újabb eseménytelen gyaloglás következett, majd egy újabb csarnok. Itt a következő csapat lent lakóval találták magukat szembe:

- Hé! – kiáltotta egy tagbaszakadt, szakállas ember – Ha át akartok kelni a Csavargók csarnokán, hát vámot kell fizetnetek! Adjatok fél aranytallért és átkelhettek.

Két másik társa, - kik eddig egy foszladozóban lévő pokrócon feküdtek a földön -, kezükben furkósbotokat lóbálva, felsorakoztak mögötte.

Iheon már húzta volna elő kardját, de Eregon tiltó mozdulatot tett, majd erszényébe nyúlva kihalászott két tallért és a szakállas elé hajította.

- Többet adtam, mint kértél, ám cserébe útbaigazítást kérek. – szólt, miután az útonálló fölszedte a pénzeket. Az egy percig döbbenten meredt a nagylelkű idegenre, majd gyanakvó óvatossággal így szólt:

- Köszönöm uram! – hajolt meg – Hova tartotok? Ti is a törvény elől menekültök?

- Mondjuk úgy, hogy Kar’bagh törvénye elől. Átutazóban vagyunk. A délkeleti léghajókikötő felé tartunk. Ha jól emlékszem, akkor arrafelé kell menni. – mutatott az egyik folyosó irányába.

A szakállas e szavak hallatán elvigyorodott:

- Ha fél trappal többet akartok kutyagolni, akkor menjetek csak arra! Én azonban azt javaslom, hogy térjetek vissza az előző csarnokba, ott pedig forduljatok balra… – kezdte az útbaigazítást, majd folytatta vagy két percen át. Iheon már a harmadik fordulónál összezavarodott, s képtelen volt követni a koldus direkcióit. Barátjára pillantott, és megnyugodva látta, hogy az komoly arccal, bólogatva hallgatja a tájékoztatást, szemmel láthatólag nem okozott neki nehézséget a sok instrukció észben tartása.

Végül az eligazítás befejeződött. Eregon megköszönte, majd elindultak visszafelé, hogy a válaszútnál a csavargó utasításai szerint bal felé térjenek.

- Ha bajba kerülnétek odalenn, nyugodtan mondjátok, hogy Őrült Nuthor engedett át! – tette még hozzá a szakállas, miközben egyre a két aranyat forgatta ujjai között.

A vándor erre megfordult és köszönetképp egy tisztelgéshez hasonló kézmozdulatot tett.

- Minek fizettél nekik két aranyat, mikor pillanatok alatt elbántunk volna velük? – kérdezte rosszallóan Iheon, mikor már hallótávolságon kívülre értek.

- Mert ő jobban ismeri a csatornákat. És ahogyan azt gondoltam, tudott is egy rövidebb utat.

- De két aranyat! – mondta megint, mert még mindig nem akarta elhinni.

- Tekintsd ezt hosszabb távú befektetésnek! Majd meglátod, hogy nem volt hiábavaló az egész! – zárta le a vitát Eregon.

Az irgón ismét morgott valamit, de barátja ezúttal sem figyelt.

Újabb eseménytelen gyaloglás következett, ezúttal mind időben, mind távolságban a leghosszabb. Iheon már épp azon volt, hogy egy cifra káromkodással, hét nemzetre visszamenőleg elátkozza Kandra építőit, az Alsóváros lakóit, és általában minden armoni nyavalyást, mikor a járatnak egyszerre vége szakadt. A szitok pedig benne ragadt. Csupán egy döbbent nyögésre futotta neki.

Egy hatalmas csarnokba érkeztek, mely jó száz méter magas lehetett. És ki tudja, milyen hosszú. Túl vége ugyanis a homályba veszett. Középen egy fallal körülvett, szedett-vetett város állt. Körülötte még vizes árok is volt. Igaz, szennyvizes, de a funkcióját így is betöltötte. A csarnok zöldes derengésben úszott, amint a nedves és penészes falak enyhén visszatükrözték a város tüzeinek a fényét, és nem csak azt. A város körül fák és fű nőttek. Mindet körülvette valami megfoghatatlan derengés, mintha a növények világítottak volna.

- Üdvözöllek Alsóvárosban, koma! – szólt Eregon elégedetten, miután nyugtázta társa döbbenetét.

- Barátom… - kezdte Iheon, ám egy időre (ritka pillanat!) elakadt a szava – Most már értem, miért hívjátok Alsóvárosnak. Az armoniaknak ahogy látom, még a nyomorukban is megmarad a tartásuk és stílusuk. Lenyűgöző! Mik ezek a világító növények, valami boszorkányság?

- Korántsem! Ezek a növények az Unorol O’ Valurumból[3] valók! Név szerint a Hajnalfa, vagy ahogy a régiek hívják Nassar. Az pedig a Szyrfű. - mutatott egy türkiszesen derengő fűcsomóra - A legendák szerint számtalan egyéb, fényt árasztó növény is nőtt még a törpök ősi királyságában, ám mára csak ez a két fajta marad meg.

Tovább indultak. Gyorsan el is érték a városfalat, mely előtt kisebb tömeg verődött össze. Mikor odaértek, a csapatból kivált az a félkezű törp, ki előzőleg oly fejvesztetten menekült előlük. Most egyáltalán nem tűnt ijedtnek, harciasan nézte a közeledőket. Egyetlen kezében életlen, rozsdaette csatafejszét tartott, melynek már a hosszas nézése is képes, enyhe vérmérgezést okozni:

- Mifélék vagytok, mi? – kérdezte rekedtes, ám fenyegető hangon.

- Menekültek, akárcsak ti. – felelt Eregon nyugodtan – Kérlek, engedjetek be! Át kell kelnünk a városon.

- Menekültek, mi? – kérdezte egy zömök, torzonborz ember a törp mögül – A flancos ruháitok alapján, nekem inkább fejvadászoknak tűntök! Ha Dránorért jöttetek, felejtsétek el! Sosem adjuk ki Kar-bagh pribékeinek!

- Ki az a Dránor? – érdeklődött Iheon.

- A vezetőnk és barátunk. Neki köszönhetjük, hogy Kar’bagh emberei nem merészkednek többé ide, gyilkolni és fosztogatni! – felelte a törp.

- Épp ezért választottuk mi is ezt az útvonalat, át Alsóvároson keresztül. – mondta Eregon – Ha nem hisztek nekünk, hívjátok ide Őrült Nuthort. Ő engedett át minket a Csavargók csarnokán. Neki már tettekkel bizonyítottuk szavaink igazát.

Ez a kijelentés kissé elgondolkoztatta a törpöt.

- Rendben, hívjátok ide Őrü… - kezdte némi habozás után, ám valaki félbeszakította.

- Nem kell hívni, magamtól is jöttem! – szólt Nuthor, a vándorok háta mögül – Átengedhetitek őket, nem Kar’bagh emberei!

A csapat szemmel láthatóan bízott a férfi szavában. Kis morgolódás ugyan még hallatszott közülük, de hamar szétszéledtek.

- Úgy látom, meggyőződéseddé vált, hogy egy oldalon állunk. Megmondanád, hogy miért e bizalom? – érdeklődött Eregon, miután megköszönte a szakállas közbelépését.

- Sem a gárda, sem a fejvadászok nem fizetnek vámot. – válaszolt az, fogatlan vigyorával – Ők csak kardot rántanak és nekünk rontanak. – folytatta, s jelentőségteljesen Iheonra nézett.

Az vállat vont:

- Katona vagyok, nem diplomata.

- Még szerencse, hogy a barátodnak több sütnivalója van. – mondta, majd Eregonhoz fordult – Ha szeretnéd uram, szívesen körbevezetlek a városban. Meglátod majd, a hely korántsem annyira szörnyű, mint amilyen hírét keltjük!

- Köszönöm, máskor szívesen élnék a felkínált lehetőséggel, de sajnos az időnk nem engedi. Félek, már így is késésben vagyunk.

- Akkor elvezetlek titeket a leggyorsabb úton! Most járt le az őrszolgálatom, és amúgy is, könnyebb errefelé a közlekedés, ha ismerős van az oldalatokon. Így elkerülhető egy csomó kötekedő faggatózás és egyéb kellemetlenség. – ajánlkozott Nuthor – Különben is, szeretnék egyet s mást megtudni a fent zajló eseményekről. A hírek sajnos nehezen jutnak le idáig.

Eregon elfogadta a szolgálatot, s elindultak át a városon. Közben pedig az odafenn és a nagyvilágban zajló eseményekről mesélt.

Iheon álmélkodva forgatta a fejét, amint az utcákat rótták. Bár a házak nagy része kidőlt-bedőlt kalyibaként hatott, volt egy-két olyan is, melyeknek emelete volt, s kevésbé tűnt rozogának. Ahogyan a város közepe felé haladtak, már egy-egy kőház is előbukkant, melyeket az irgón igencsak takarosnak, már-már lakhatónak ítélt. Nem is beszélve a várról, amit a katonai szabályok precíz betartásával építhettek, javarészt szintén kőből.

Nuthor közben arról mesélt, hogy Dránor - kit évekkel ezelőtt a lentiek vezérükké választottak -, hogyan próbált javítani az itt élők helyzetén.

- Annak előtte, mindenki csak magának élt. Egymást öltük és fosztottuk ki. Ám Dránor felnyitotta a szemünket, megmutatta milyen erő rejlik egy közösségben. Összefogta az embereket, majd együtt elkezdtük építeni Alsóvárost. A veteránok segítségével pedig megalapítottuk a Voltak seregét, akik Alsóvárost, annak útjait és csarnokait őrzik. Tolvajaink éjjelente felszöknek a felszínre, s ha tehetik - főleg Kar’bagh-tól vagy a cinkosaitól –, élelmet, szerszámokat, fegyvert és egyéb hasznos dolgokat lopkodnak, majd Dránor igazságosan szétosztja őket.

Nem kerülte el Eregonék figyelmét, hogy Nuthor, akárhányszor említi vezérük nevét, mindig nagy tisztelettel, sőt szeretettel beszél róla. Hamar kiderült az is, hogy Dránor egykor katonatiszt volt még az Irgón háborúnak idején, ám Irgion ostrománál elvesztette a fél lábát.

- Miután harcképtelenné vált, koldusbotra jutott, és - hajléka nem lévén - a csatornákban húzta meg magát. - folytatta Nuthor - Látván, hogy Kar’bagh milyen útra viszi egykori bajtársait, - valamint, hogy aki nem hajlandó neki dolgozni, azt hamar elnyeli a föld -, úgy döntött, felveszi a harcot a bűnbáróval. Hosszú évek keserves munkájával, sikerült összefogni azon volt bajtársait, kik nem akartak Kar’bagh erkölcstelen banditái közé tartozni. – ekkor, hogy megvetését nyomatékosítsa, látványosan köpött egyet - Hamarosan szövetségeseket is találtunk a felszínen. A Filisztroni és a koldus-kerti nincstelenek szintén nekünk segítenek, főleg hírek szerzésével.

Ekképpen történt meg Alsóváros lakóinak összefogása. Mára már eredményesen tudjuk visszaverni Kar’bagh és a Gárda minden támadását. Bár utóbbiak, eddig még csak kétszer vetődtek errefelé, akkor is hamar meggyőztük őket arról, hogy jobb a békesség. – fejezte be történetét Nuthor.

Közben kiértek az Alsóvárosból, és ismét a folyosókon s kisebb termeken haladtak át, ezúttal azonban jóval gyorsabban. Nuthor ezalatt ismét Eregonékat faggatta a világban történt eseményekről, mivel a föld alá csak nehezen jutottak le a hírek:

- Igaz, hogy a tűzföldi Máguskirály[4] ismét háborúra készül?

- Beszélik. – felelte kitérően a vándor – De ezek többnyire csak mendemondák és szóbeszédek, melyeknek az igazságtartalma igen csekély. Lokken persze bármikor megtámadhatja a keletet ez igaz. Egy dolog azonban tagadhatatlan, méghozzá az, hogy valami készülőben van. Talán tényleg egy új háború. Vannak különös jelek, amik e változást hivatottak megerősíteni. Vegrodor melegebb déli vidékein ismét felbukkantak a fehér hollók, melyekről úgy tartották századokkal ezelőtt kihaltak. A legendák szerint mindig valami nagy változás előhírnökei. Legutóbb a Nagy Katasztrófa előtt látták őket… A gazdák és földművesek az időjárásra és annak egyre növekvő szeszélyességeire panaszkodnak. Az egyik héten aszály és szárazság pusztít, a másikon pedig egy havi csapadék zúdul le özönvíz formájában. Két hónapja mikor Tirhar városban Iheonnal kikötöttünk havazott, majd másnap jégverés jött és azt kánikula követte. Remélem e történések végre valami kedvező esemény bekövetkeztét jelentik. Már igazán ráférne a világra, de félek ez pont a Máguskirály miatt lehetetlen.

- Dránor azt szokta mondogatni, hogy valami már régóta nincs rendben, s ez ellen a Rynn „tenni fog valamit”.  - bólintott a szakállas – Ő is csak reméli, hogy nem egy újabb kataklizma előszelei fújnak.

Útjuk lassan a végéhez közeledett. Egy utolsó teremben, miután megmutatta nekik a folyosót a Légi dokk felé, Nuthor elbúcsúzott tőlük. Eregon, bár maga is híján volt az aranynak, még egy tallérral hálálta meg a férfi segítségét.

- Köszönöm uram! – hajolt meg hálás tekintettel Nuthor – Ha újból az Alsóvárosba vezetne utatok, keressetek fel! Talán jobban meg tudom majd hálálni bőkezűségeteket, mint most!

Miután útjaik elváltak, Eregonék gyorsan a folyosó végén találták magukat, honnan már csak egy létra választotta el őket a felszíntől. Mikor a csatornafedelet félrelökve kimásztak, a Szyr első sugara épp akkor világította meg a légikikötő hatalmas tornyának tetejét. A közelben pedig egy kakas köszöntötte az új napot.

 

 

 

[1]Garagor: A nagy katasztrófa, mely tizenkét napon át tartott, s Agranor két nagy korszakát választja el. Bekövetkezte óta egyre több ember veszíti el a varázslás képességét és távolodik el a Rynntől, (mely a világ lelke, és a mágusok hatalmának forrása.)

[2]Kandra falai: nem elég, hogy a körforma egy esetleges ostrom során, jóval több találat erejét képes elnyelni, mielőtt leomlik, képes önmagát hetek leforgása alatt kijavítani. A kő, melyből épült (és aminek azóta se akadtak a lelőhelyére) egyszerre rendelkezik a szilárd szikla és az élő növény tulajdonságaival.

[3] Unorol O’ Valurum: A földalatti királyság, mely a Keletföld két hatalmas hegységrendszere, a Vízhang- és a Nagy-hegység alatt húzódik. Egykoron a törpök népe birtokolta, de az Éjihoni koboldokkal folytatott évszázados háborújuk alatt, az ellenségük elfoglalta és a felszínre űzte gazdáit. Nem is beszélve a Nagy Katasztrófáról, mely életveszélyessé tette a Valurum legnagyobb részét.

[4] Máguskirály: A Második világégést lezáró kandrai csata után, Lokken visszatért Tűzföldre, s felvette a máguskirály címet, melyet az Ó idők uralkodói használtak. E név - akárcsak régen -, most is azt jelzi, hogy az uralkodó megingathatatlan tejhatalommal bír népe fölött. A régi jelentés még további jelzőket is tartalmazott, mint bölcs, igazságos és becsületes. Ám ez Lokken esetében nem mondható el.

 

 

Agranor krónikái 1. Fejezet

VII. rész

A Néma patkányhoz címzett, illegálisan működő, csempészkocsma ezen az estén is tele volt, mint ahogyan az mindig. Törzsközönségét azon bűnözők képezték, kik mind a hatóságokkal, mind Kar’bagh-gal összerúgták a port, így életük az egész város területén veszélyeztetve volt. Természetesen a legtöbb csempészt az életveszély nem tartotta vissza attól, hogy Kandrába jöjjön üzletelni, hisz itt volt a legnagyobb kereset a csempészáruk[1] után. Hogy a lebukás kockázatát a legelhanyagolhatóbb mértékig csökkentsék, a Néma patkányt (és a többi hasonló helyet) kéthavonta új helyszínre költöztették. Kandra tucatnyi rejtett zuggal, hatalmas kiterjedésű titkos és féltitkos földalatti járatrendszerrel, számtalan romos épülettel rendelkezett; így a fogadó tulajdonosának igazán nem volt nehéz dolga a választás terén. Azok, akiknek keresnivalójuk volt az ivóban, egymástól értesülhettek az új címről. Ezen – a törzsvendégek számára idegesítő – szokás miatt többen a Vándor patkány gúnynévvel illették a kocsmát.

A kocsma ezúttal, egy rendkívül romosnak és életveszélyesnek tűnő ház pincéjében kapott helyet, melyet még a koldusok is elkerültek. Állapota azonban korántsem volt olyan veszélyes. Trubodor kocsmáros néhány törp cimborája,  úgy erősítette meg az épületet, hogy az kívülről megtartsa rozoga mivoltát, átverve ezzel minden avatatlant. A pince bejáratánál két ajtónálló figyelte az érkezőket, egy ügyesen elrejtett, titkos helységen keresztül, ami közvetlen az ivó bejárata mellett kapott helyet. Két módja volt a bejutásnak: az illetőt vagy felismerte és beengedte az ajtónállók valamelyike, vagy az érkező ismerte a jelszót, melyet minden kérdés nélkül kellett elmondania az ajtó előtt. Lholát régről ismerték, így amint odaért, az ajtó egyből kitárult előtte.

Bentről pipafüst és pálinkaszag jellegzetes egyvelege áramlott ki. Belépett, majd a Vércse kapitányát keresve körülnézett a félhomályban. A „Néma” jelzőhöz híven, a legtöbb vendég fojtott hangon mormogott, vagy csendben ült. Se hangos szó, se vidám ének nem volt hallható. A másik furcsaság, melyen az először idetévedőnek egyből megakadt volna a szeme, hogy a legtöbbek igyekeztek arcukat eltakarni, különféle maszkokkal és kámzsákkal.

A nő végül megpillantotta Fuldot. Ő, a többiekkel ellentétben, hajadon fővel ült, egy a söntéshez közeli asztalnál.  Elmaradhatatlan első tisztjével, Haldurral pusmogva. Persze egyből kiszúrta Lholát, amint az belépett, ám mondanom sem kell itt, a lelkes köszöntést épp úgy mellőzik, mint az éneklést és hangos szót.

Több oka is volt az efféle viselkedési módnak. Egyrészt hagyomány, melyet – bármilyen furcsán is hangozzék – a csempészek vaskalapos szigorral óvtak. Másrészt, a kandrai alvilágnak épp úgy megvoltak a maga társadalmi rétegei, mint a becsületes életmódot folytatóknak, s ezek nem igazán szívesen keveredtek a többivel. A csempészek pedig mindig is úri népként tartották magukat számon. Ebből eredően kötelességüknek érezték, hogy példát statuáljanak a többi mihaszna söpredék számára. Ott volt továbbá a diszkréció, mellyel a törzsvendégek általában a saját és mások ügyeit kezelik. Ám a legfőbb indok mégiscsak az volt, hogy bármilyen gyanús zaj kiszűrődése felhívhatná Kar’bagh emberei vagy épp a Gárdisták nem kívánt figyelmét.

Lhola a söntéshez sétált, majd rumot kért. Fuldo néhány perc múlva szintén a pulthoz ballagott, és mintha maga elé dörmögne, így szólt:

- Ha jól sejtem, végül mégis megérkezett a várva várt illető.

- Igen, és mondanom sem kell, máris kezd forrósodni a lába alatt a talaj. Ha nem bánod kapitány, holnap veled tartanék, méghozzá harmadmagammal. – felelte Lhola, mintegy a rumos pohárnak motyogva.

- Számíthatunk vendégekre?

- Eléggé valószínű. – felelte némi töprengés után – Olmar, a Kopó és bandája igencsak szorosan lihegnek a sarkunkban. Nem fogok kertelni. Lehet, hogy már azzal is nagy veszélybe sodortalak, hogy idejöttem. És az is lehet, hogy ez a fuvar a hajódba, de akár az életedbe is kerülhet! Biztos, hogy vállalod?

- Kockázat mindig van. – legyintett nagyvonalúan - Viszont, ha sikerül a szökés, Kar’bagh-ot a guta üti meg. – mondta vágyakozó arccal.

- Igen. – fojtott vissza egy mosolyt a nő. Ugyan nem rendeztek ilyen fajta összehasonlítást, de a férfi egyike volt Kar'bagh legádázabb ellenségeinek. Valószínű ő gyűlölte a legjobban a bűnbárót, s szeretett volna borsot törni az orra alá a leginkább.

Fuldo egy percig maga elé meredve hallgatott, majd bólintott, mint akinek használható ötlete támadt:

- Nekünk ennyi elég. Különben is, jövök neked eggyel!

Lhola megkönnyebbülten sóhajtott fel. Kissé félt ugyanis, hogy az óvatos kapitány nem fog ekkora kockázatot vállalni. Ezt persze meg is értette volna. Fuldo és legénysége nem voltak harcosok. Végső esetben persze helyt álltak, de hogy az egész hajót a legénységgel, és az áruval együtt veszélybe sodorják, - mindezt pusztán szívességből -, az a legtöbb kapitány számára elképzelhetetlen lett volna.

Fuldo azonban nem hasonlított a többi kapitányra. Talán a katona múltja tette, talán mert úriembernek született. Az biztos hogy sokkal becsületesebb, ugyanakkor kockázatvállalóbb volt, mint a legtöbbek. Persze a döntő érv mégiscsak az lehetett, hogy Lhola két évvel ezelőtt megmentette a kapitány, valamint teljes legénysége életét. E tettével saját lelepleződését kockáztatta meg Kar’bagh szervezetében. Fuldo ezt sose felejtette el neki.

- Azt ajánlom, hogy horgonyszedésig Halduron kívül mostantól, mindig legyen veled két legényed, aki a hátadat figyeli! – figyelmeztette Lhola – Szerezzetek be egy-két nyílpuskát a meglévők mellé és kétszeres muníciót. Azon felül ez a mi élelem, és víz adagunkat is fedezi. A maradék pedig a viteldíj. – mondta, és arannyal bélelt erszényt adott át a söntés takarásában a kapitánynak, majd egy gyors vigyorral még hozzátette: - Ezt Kar’bagh küldi, annak a reményében, hogy az újonnan beszerzett fegyverek az ő embereit ritkítják majd!

Fuldo eltette az erszényt.

- Van még valami! A légikikötőt is megtámadhatják!

- Azt aligha.

- Miért vagy olyan biztos benne?

- Egy fregatt épp ma reggel dokkolt be mellénk, a fegyverrendszere korszerűsítése végett. – felelte a kapitány szerény mosollyal – Bár az őrsége minimális, azért az Armoni hadi lobogó szerintem elriasztja a legtöbb gengsztert a közelből. A sereggel senki nem akarja összerúgni a port. Még Kar’bagh sem olyan elszánt!

- Erre azért nem vennék mérget. – mondta Lhola és az érkező sötétmágusra gondolt – Az ötlet azonban elismerést érdemel! Azért a biztonság kedvéért legyetek éberek!

- Rendben. Hajnalban találkozunk! Addig is, sok szerencsét! – dörmögte a kapitány egy kurta biccentéssel, majd felállt, s indult is hogy elintézzen mindent.

Lhola elégedetten itta ki a poharát, majd távozott a söntésből. Még sok tenni való várt rá, és a hajnal közeledett.

 

[1] Csempészáruk: Ezen cikkek hosszas listáján, a különböző kábítószerektől kezdve - mint a Zsongató levél, vagy a Rik-rikk madár nyelve, a mágikus tárgyakon át - melyek az Ó időkből maradtak fenn -, egészen a tűzföldi termékekig, rengeteg dolog fel volt sorolva. (Utóbbiak a két éve kihirdetett embargó miatt kerültek a listára.)

 

süti beállítások módosítása