Tűzföldi-királyság, Vöröstorki-medence
Kn.u. E3.247y D244.
Aratás havának utolsó napja
Tűzföldön, az Exudon nevű tartomány délnyugati hegyei közt, több kisebb-nagyobb aktív vulkán sorakozik. Közülük a legmagasabb s legaktívabb, a Vöröstorok nevet viseli. A régi legendák szerint, e vulkánt, egy sárkány készítette magának, fészek gyanánt. Leszakítván a hegy csúcsát, beleengedte bendője pokoli tüzét, mely egészen a föld gyomráig olvasztotta a kőzetet. A megolvadt láva, utána kezdett csak a felszín felé bugyogni. Dolga végeztével, a sárkány beletelepedett Vöröstorokba, ám az ottani forróság egyre elviselhetetlenebb lett számára. Végül a hő, olyan hatalmassá nőtt, hogy még a sárkányt magát is csontig olvasztotta.
Majd’ minden megolvadna a világon abban a tűzben, leszámítva egy, a közönséges sárkányoknál Tornyainak csúcsai, mint megannyi fekete tüske, félelemkeltően meredtek az ég felé, mintha át akarnák döfni a mindenség szívét, oly nagy kegyetlenséggel, mely csak annak az Akaratnak volt; mi ezt a templomot lakta.
Az Akarathoz tartozott egykor egy név és emberi élet is, ám ezeket már rég felemésztette a gonoszság, melyet egyre magában hordozott és táplált, mérhetetlen mérgével. Mára már nem volt benne semmi emberi. Csak egy test volt csupán, lélek nélküli porhüvely. Néha még előfordult vele, hogy múltjából egy-egy elfeledettnek vélt emlék agyába villant, mikor még emberi volt, és nem adta át magát az ősi, fekete tudásnak. Ám ezeket a képeket, egyre jobban elfedte mostani sötétségének homálya.
A templom legmagasabb tornyának erkélyén állt, és semmi mást nem érzett, csak dühe tombolását. Az általa megbízott rend, a Csendes hatalom, ismét kudarcot vallott. Hiába mozgósították a megszámlálhatatlan bűnözőt és sötét lelkű egyént magába foglaló láncolatukat. Megbízottja, kit Kandrába küldött, nemrégiben a kudarc hírét jelentette. Azok a piti bűnözők képtelenek voltak egy ilyen egyszerű megbízás teljesítésére, mint megölni egy embert. Kar’bagh szervezete – mely szintén a lánc egy szemét képezte –, kevés volt e faladat végrehajtására. Bár a múltban sok hasznukat vette, most komolyan elgondolkozott a bűnbáró és az alá tartozók likvidálásán. Legnagyobb sajnálatára, azonban ezt nem tehette meg. Még élve volt rájuk szüksége, terve volt velük, addig pedig kellettek neki. (Persze ez nem azt jelentette, hogy Kar’bagh és az a Kopó nevű fejvadász büntetlenül úszta meg a szégyenletes felsülést. Korántsem. Megbízottja gondoskodott róla - hogy ha ez egyáltalán lehetséges -, még jobban rettegjenek tőle.) Az Akarat nem merte bevallani magának, kevésbé a kudarc, mint inkább a fejvadász kínzása alatt megtudott hírek dühítették.
Ezek szerint az ellensége kezd rádöbbenni erejére, s így egyre nehezebb célponttá válik. Az Akarat most jobban gyűlölte őt, mint valaha. Nem értette, hogyan volt képes dacolni az ő haragjával, ami eddig egy halandónak sem sikerült ilyen hosszan, s makacs módon. Mérgébe, most először, azonban a kétely és a félelem nyomasztó érzései is belekeveredtek. Mi lesz, ha nem bír ellenfelével? Mi lesz, ha az hatalmára ébred s eljön, hogy leszámoljon vele?
Soha sem voltak kételyei, s most utálta ezt is.
Beszívta a száraz, kén szagú levegőt. Érezte, ahogyan a világ minden mozzanatát, történését magába szívja. Már nem volt előtte rejtve semmi, Agranor a lábai előtt hevert. Ő pedig kiemelkedett a porhüvelyéből. Tudata útra kelt, hogy fényt derítsen ellensége hollétére. Nehezen ment neki. Olyan különleges és tompa volt a jelenléte a Rynnben, hogy szinte alig lehetett észrevenni. Azt, hogy pontosan hol van, sosem sikerült kiderítenie. Mindig csak nagyjából tudta megmondani, hogy melyik kontinens, melyik égtája felé kell kutatni a vándort. Mint mindig, most is azon töprengett, miért nem képes csak így a távolból, egyetlen gondolattal megölni, ahogyan más közönséges emberrel tenné hasonló esetben. Mi az az erő, ami egy ilyen semmi embert véd, mely az ő gyűlöletének az útját képes állni?
Azt tudta, hogy léghajón menekült el, és most, mintha erősebben is érezte volna. Valahol, Armon vidékei felett lehetett. Biztos, hogy ezúttal is messzire utazik, hisz Kandrában már majdnem elfogták.
Figyelmét ellenségéről a Nagy-hegység fölött gyülekező felhőkre összpontosította. Majd a déli tengerek szeleire. Az Ongar-tirron[2] zivataraira, és minden természeti erő működésére Agranorban. Keresett egy lényt, minek valahol ott kellett lennie, az egyik viharban. Sokáig tartott, de végre megtalálta.
A teremtmény a világ másik szegletében, Éjihon[3] északi partjainál körözött, egy hatalmas hurrikánban vitorlázva, dühöngve sanyargatott egy éjtündér kolóniát. Érezte a lény áldozatainak kétségbeesését és félelmét. Ez gonosz vigyort csalt arcára. Hiába, az Akarat és e teremtmény sok közös tulajdonsággal büszkélkedhetett.
Amint az Akarat tudata megtalálta, a lény is észrevette őt. Figyelmét a viharról az Akaratra összpontosította. Tudta, mi következik, mégis mindig ellenállt. Hiába, a madaraknak mániája a szabadság, pedig most szolgálat jön. Az Akarat rátelepül a madár tudatára. Megdöbbenve tapasztalta, hogy nehezebb dolga van, mint máskor. Fokozta a szorítást. Végül a madár tudata összeroskadt, és az Akarat már az ő szemén keresztül látott.
Próbából meglengette az újonnan szerzett test szárnyait, majd egyetlen villámcsapásba sűrítve az Eregon iránt érzett minden gyűlöletét, eltörölte a föld színéről az éjtündérek faluját, nem hagyva hátra túlélőt. Érezte, ahogy a teremtmény háttérbeszorított tudata, vergődik a hatalmas erőtől, melyet nem birtokolt volna az Akarat tudatának rabigája nélkül. A madár nem is vágyott ekkora hatalomra, mert ez egy idő után, már a testet is felemészti. Most meglódult délnek. Nyomát sötét fergetegek és vörös villámok övezték. Az Akarat közben vázolta a madárnak a feladatot, melyet eddig senkinek sem sikerült végrehajtania. A teremtmény pedig, választása nem lévén, teljesíteni fogja azt, mert különben élete végéig kínban fog élni.
„Célod a Nagy-hegység, és Délföld. Minden léghajót pusztíts el e földeken!” – hallotta fejében a madárura utasítását - „Ha sikerrel jársz, ezúttal jutalom is jár, lásd, milyen kegyes parancsolód vagyok! Ám ha elbuksz, az örök kín és őrület vár!”
A madár gondolatban jelezte, kész teljesíteni a szolgálatot. Az Akarat távozott, visszaadva a lénynek az önnön teste feletti irányítást. Az megkönnyebbülten, de szívében rettegéssel indult ura parancsát teljesíteni. Ősi és gonosz bestia volt, de az Akarat gonoszsága előtt még ő is megremegett.
Ezalatt, a Vöröstorok ölén álló templomban, a porhüvely és az Akarat tudata ismét egyesültek. Egy ideig még figyelte a madarat, hogy tényleg a dolgára igyekszik-e. Mikor erről teljes szilárdsággal meggyőződött, türelmetlen mohóssággal fordult sötét meditációba. Az egyre múló pillanatok végtelen áramlatát szemlélte, kutatván azt az egy dicső percet, mikor ellensége megsemmisül, és ő megkezdi a világ leigázását.
---------
A Meroph kékes fénye, szikrázva tört meg az Og-raveli[4] lassan hömpölygő vizén. A folyó medre körül, a Nagy-hegység örökkön fehér csúcsai álltak, időtlen, néma bölcsességbe burkolózva, figyelve a holdak és a Szyr táncát. Volt valami elmulaszthatatlan nyugodtság e bércek közt, mely szinte észrevétlenül ragadt át az emberre.
Amint a hideg éjszakai levegőt szelte, a Rétivércse szinte eggyé olvadt a táj békéjével. Eregon azóta sem tért magához. Mélyen aludt, a legénységi szállás egyik függőágyában. Sérülései gyógyulóban voltak, s lelke is nyugodtabb a szokásosnál.
Lhola a hajó orrában állt, a korlátra könyökölve. A fátyolfelhők közt átszűrődő, kékes ragyogást, visszaverte a csúcsokon lévő hó, különös derengésbe vonva ezzel a hegyeket. A Vándor csillagképlegfényesebb csillaga, a Lhollatlon, zöldesen izzott az égen, elég erősen ahhoz, hogy fénye átszűrődjön a ritkás felhőrétegen.
- Különös tréfája a sorsnak, hogy a kedvesem, pont a Vándor egyik csillagáról kapta a nevét. – mondta egy régi alkalommal Eregon – Barangolásaim során, számtalanszor kértem Lhollatlontól erőt, hogy végre megtaláljam az otthonom. Most pedig, megtaláltalak téged, és bár az utam még nem ért véget, úgy érzem, hazataláltam.
Az elmúlt négy évben, ő kérte a csillag segítségét, hogy minél hamarabb megtalálhassa Eregont. Most neki is meghallgatta kérését és lám, megint úton vannak.
Bár a táj szépsége pillanatnyilag megnyugtatta lelkét, az agyában kavargó baljós gondolatoktól nem tudott megszabadulni. Lassan kilenc éve ismerte Eregont, még a hajsza kezdete előttről. Látta, hogy a folyamatos menekülés, miként változtatta meg azt a vidám férfit, aki még akkor volt. Szertelen vidámságának és pimaszságának emlékei a mai napig vissza-visszatérnek, ám szemében ott a fáradtság. Arcán is megszaporodtak a gondterhelt ráncok, melyek olykor, a boldogság ritka pillanataiban, ugyan eltűnnek, ám a kétség óráiban többedmagukkal térnek vissza, s már nem igazán igyekeznek elhagyni a nő számára oly kedves arcot.
Ő már az elejétől kezdve sejtette, milyen veszély fenyegeti Eregont és mindenkit, aki csak segíteni próbál neki. A Kar’bagh-nál töltött kényszerű szolgálat idején ez a sejtés beigazolódott, és most tanácstalan volt. Persze hárman majd biztosan kitalálnak valamit, de az idő - mikor már nem lesz hová menekülni -, egyre közeledett.
Lépteket hallott a háta mögül. Megfordult, és a nyúzott arcú Iheont látta, amint bizonytalan bandukolással és lehajtott fejjel, lassan közeledett hozzá.
- Pokolba a léghajókkal! – morgolódott.
Előzőleg elment, hogy szétnézzen, hátha akad némi bor a hajón, de látszott rajta, hogy nem járt sikerrel. Bár rum volt bőven, ő azt több okból is elítélte. Egyrészt, nem szerette az ízét, másrészt, mert népe köreiben nem volt nemes ital, (mint mondjuk a pálinka):
- Szörnyű ez a magamfajta, földhöz ragadt ember számára! – sopánkodott – Nem elég a tétlenkedés - hisz az ember csak dolog nélkül lődörög itt -, ráadásnak jön e szörnyű repülőszerkezet okozta émelygés; melyre még orvosságot se lehet találni!
- Miért nem pihensz le?
- Ha becsukom a szemem, akkor rosszabb. – csóválta a fejét az búsan – Kis időbe telik, mire megszokom a repkedést, addig nincs mit tenni. Te miért vagy még ébren? Hisz magad mondtad, régóta talpon vagy.
- Nem tudok aludni. – hangzott a kitérő felelet.
Iheon, bár nem volt túl kifinomult ember, ezúttal megérezte Lholán a gondterheltséget:
- Mi bánt? – kérdezte, odakönyökölve mellé a korlátra.
Lhola nem ismerte még eléggé Iheont, de amit harc közben látott, az éppen elegendő volt ahhoz, hogy megközelítőleg pontosan leszűrje, milyen emberrel van dolga. (Eregon és ő, az irgónhoz hasonlóan, sok helytálló következtetést voltak képesek levonni az emberekről, ha látták őket harc közben.) Iheon pedig megmutatta, hogy hűséges és elszánt. Barátait illetően pedig, a végletekig is képes elmenni. Úgy döntött, beavatja a dologba:
- Sok mindent megtudtam azokról, akik üldöznek minket. Nagyon nagy hatalommal bírnak, és még csak most kezdték meg az igazi vadászatot! Az a mágus, aki tegnap ért Kandrába, nem is igazán mágus, bár képes a Rynn használatára. Ő csupán az első a szörnyűségek közül, akik hamarosan a nyomunkba erednek. Előbb-utóbb nem lesz előlük menekvés!
- Én eddig is az mondtam, ha futni kell, akkor fussunk előre, szembe az ellennel! – szólt Iheon, szokatlanul komolyan – Persze, ezt most nem az öngyilkos értelemben gondolom. Meg kell keresni azt, aki nem hagy nyugalmat Eregonnak és nekünk kell levadászni, mielőtt ő tenné meg.
- A közelébe sem bírnánk jutni, nemhogy a megbízóknak, de még az ő megbízottjainak se! –csóválta fejét a nő – Azzal a mágusfélével sem tudnánk elbánni egymagunk, és ő csak egy a több száz képzett gyilkosból, akik ránk vadásznak!
- Nem is egyedül gondoltam! Erőre és szövetségesekre lesz szükség. Eddig ilyen szempontból még nem mértük fel a lehetőségeinket. Végtére is, én csak azt mondom, hogy az állandó futás, - bármilyen ravasz Eregon, és jó harcosok vagyunk mi – előbb-utóbb véget kell, hogy érjen. Szívem szerint, inkább én lennék az, aki pontot tesz a végére, és megkímélném ellenfeleinket e tehertől!
A nő szótlanul meredt maga elé, ám érezni lehetett rajta, hogy figyel, így folytatta:
- Mi van például a mágusrenddel, mint lehetséges segítség? Feketemágusok eredtek a nyomunkba, és a rend dolga, hogy ezeket levadássza! Érdekeink egyeznek, még az is lehet, hogy kiképeznék Eregont és maga is részt vehetne a vadászatban. – egyre jobban kezdte magát belelovallni az ötletbe, ám Lhola ismét megrázta a fejét. Persze, ő is gondolt már erre a megoldásra, ám több okból is elvetette. Volt köztük néhány olyan is, melyről soha sem számolt volna be az irgónnak, bármivel is bizonyítaná hűségét:
- Csak gyerekkorban lehet elkezdeni valaki mágussá képzését. Ezen kívül, majd’ tizenkét, kemény gyakorlással és tanulással töltött, év kell hozzá, míg a tanítvány elnyeri a mágus címet.
- És semmiképpen nem lehet meggyőzni őket, hogy tegyenek kivételt? – kérdezte Iheon.
- Ők a legmerevebb emberek, akiket valaha láttam. De nem csak erről van szó. – folytatta a nő az ellenérvek sorolását – Ha mágus lesz valaki, a rend szolgálatába kerül, s nem léphet ki onnan, különben sötétmágusnak bélyegzik, majd erővel visszaviszik. Eregon szabadsága örökre odaveszne.
Ezen felül, van még más is – tette hozzá, mert az irgón kérdésre nyitotta a száját – Az üldözők. Pontosan azért találnak mindig Eregonra, mert kissé erősebb benne a Rynn, mint a többi emberben. Ha mágussá válna, még többen üldöznék, s még könnyebben megtalálnák, hiába a mágusok ereje, a túlerő előbb-utóbb legyőzné.
Iheon bólintott, mintegy meghajlásként a nő által felsorolt érvek előtt. Aztán felnyögött, és kissé arrébb szaladt, hogy a korláton áthajolva gyomrának tartalmát átadja a mélységnek.
- Kerítsünk neked egy kupa rumot, hidd el, attól jobban leszel! – mondta Lhola. Az irgón kis ideig habozott, majd beleegyezően megvonta a vállát:
- Rosszabbul már nem nagyon lehetek tőle. – felelte egy fáradt vigyorral – Köszönöm.
A nő még utójára feltekintett az idő közben teljesen kitisztult égre. Csillagok és csillagködök ragyogtak odafönn. Ezúttal is, akár csak beszélgetésük közben több alkalommal, egy hullócsillag villant fel, húzott rövid csóvát, majd tűnt el a csúcsok mögött. A régen ritkaság számba menő esemény manapság egyre gyakoribbá vált. Lassan már tíz éve, hogy minden ősszel gyönyörködhetnek benne Agranor szerte az emberek. A látvány szépsége leírhatatlan volt. Szemei még egyszer megkeresték a Lhollatlont. Pislákolásának üteme lassan megnyugtatta a nőt. Bár a jövő rejtelmes és sötét képekkel van tele, a jelenben pillanatnyilag biztonságban vannak. Ráadásul újra találkozott Eregonnal. Így mindkettőjüknek könnyebb lesz elviselni azt, amit a sors rájuk mér.
___________________________________________________________________________________________
[1] Sárkányok: Arganorban kétféle sárkányt ismernek. A közönséges sárkányokat, és a Teremtő sárkányokat. Utóbbiakról részletesen e könyv függelékében lehet olvasni. A közönséges fajtának számtalan alfaja (sárkánygyík, sárkánykígyó, vízi sárkány, szárnyas sárkány, stb.) élt egykoron a világ minden pontján. A Garagor után a legtöbb példánynak nyoma veszett, csupán néhányról lehetett hallani még, melyek vagy ismeretlen vidékekre költöztek, vagy zsákmányként, a sárkányvadászok dicsőségét gyarapították. E lények intelligens, remete életet folytatnak. Saját nyelvük van, melyet csak ritkán használnak, mert egy-egy szó kimondása napokba, vagy akár hetekbe is telhet. Ahogy az emberek között, köztük is akadnak jók és rosszak. Ami mindannyiukban közös: minél erősebb a Rynn jelenléte a világban, a sárkányok annál intelligensebbek és erősebbek lesznek.
[2]Ongar-tirron: Könny-tenger. A legenda szerint, Vherrón a vizek sárkánya, a világ teremtése közben belepillantott annak jövőjébe, s a sok fájdalom láttán, keserű bánat fogta el, és hét könnycseppet ejtett a vízbe, ahonnan később az a nevét kapta.
[3]Éjihon: Az északi kontinens. Főleg dzsungelek és esőerdők borította vidék. Trópusi éghajlatát, csak kevés nép tudja elviselni. Közülük az egyik, ugyanakkor a legszámosabb az éjtündér nép.
[4]Og-raveli: Folyók anyja, Nagy-folyó. Agranor leghosszabb, legnagyobb vízhozamú folyója.
[5] Vándor csillagkép: a tündérek foglalkoznak a legmélyebbre hatóan az asztrológia és asztrozófia tudományával. Ők nevezték el a csillagképeket, és számolták ki a csillagok röppályáját. Egyetlen csillag, melynek pályája még számukra is kiszámíthatatlan, szinte már-már véletlenszerű, ez a Lhollatlon. Az elnevezés ezek után, magától értetődő volt.
