Toll & Hamutál, "A szó elszáll, a szívás megmarad!"

Ebenguba

Ebenguba

Az író beszéde

…mely kifejezetten egy felolvasásra készült, de úgy gondolta közkinccsé teszi

2018. április 17. - Eberon

Még ősz végén volt egy felolvasó estem. Jól sikerült, ám dokumentáció nem készült róla. Nem közvetítette élőben a tv, sem a rádió. (Igen ez úttal is VV Gábor, és a mulatós zene nyert.) Most itt egy "prózai felvétel" mozgókép helyett álló betűkkel igyekszem visszaadni az aznap elhangzottakat. 

 

Az író beszéde

( …mely kifejezetten egy felolvasásra készült, de úgy gondolta közkinccsé teszi, hogy ha esetleg valaki hasonlóval próbálkozna, legyen egy kiinduló pontja. Szívesen!)

 

Helyszín: egy kocsma

Alkalom: író, olvasó találkozó

Idő: pénz

 

Első pont

Állítás: Az író csak a legritkább esetben tudja felolvasni műveit.

 

Még is vagyok olyan bátor, vagy inkább vakmerő, hogy megkíséreljem! Sokkal közvetlenebbnek tartom, mint ha egy bérszínész fogai közé tenném irodalmam rágógumiját.

 

 Második pont

A nagy kérdések

 

Ki vagyok, miért vagyok itt? Ez a kérdés foglalkoztathat most benneteket, na meg persze engem is.

A válaszokat azonban, közösen kell megtalálnunk. Kezdjünk hát a kutatásba!

Több fajta módszert is ismerek. Ha valamelyik szimpatikus szóltok, és fenti rejtélyeket annak segítségével fogjuk tovább boncolgatni.

 Az egyik szerint - nevezzük ezt materialistának, esetleg tudományosnak -, közelebb kerülünk a megfejtéshez, ha a matematika, a fizika és a kémia segítségével definiáljuk önmagunkat, és a körülöttünk lévő világot. Így például megállapíthatjuk: a tűz forró, a víz nedves. Én - azaz a test -, pedig igen csak sérülékeny. Hisz a tűzben megég, a vízben megfullad, az állatok megrágják, a betegségek kikezdik. A nagy hideget épp úgy nem bírja, mint a meleget. Föld alatt megőrül, a levegőben… Nos, onnan elég hamar lezuhan. A földön kívül pedig - a legújabb kutatások szerint -, genetikailag mutálódik. (Nem. Nem lesz szuper képességük. Ellenkezőleg!)

E vonalon tovább haladva a "Ki vagyok én?", vagy a "Kik vagyunk mi?" kérdésre a válasz: a fizikai standard-re született, roppant körülményes lények. Szobahőmérsékleten, 80%-os páratartalom, 1 bar nyomás és passzív vegetáció mellett, képesek vagyunk viszonylag keveset sérülni, és megérni az átlag életkor felső küszöbét.

A második módszer - legyen ez a spirituális névvel illetve -, az utazás. Mind a fizikai mind a lelki értelemben. Teszem azt, elzarándokolok Tibetbe, vagy Csíksomlyóra. Az út során, mások tükrén keresztül megismerkedek önmagammal, ahogy Thomas Mann Varázshegyének főhőse, Hans is teszi. (Vagy épp Fekete István Tutajosa.)

Mindkét történetben az utazás csupán, a komfortzónából való kimozdulásnak a szimbóluma. (A szereplő belemozdul a konfront zónába.) Aztán a hős, az új helyen ért tapasztalatok, bölcsességek és helyzetek által formálódik azzá, aki az utazás végén leszáll a vonatról, hajóról, vagy mit tudom én, vadlúdhátról.

 Nyelvünk azonban megengedi, hogy az A-ból B-be mozgást, a B-ben eltöltött időt, majd a B-ből A-ba való visszatérést - szóval az egész hajcihőt -, az "Utazás" szóval illessük. Utalva ezzel a fizikai, és lelki tapasztalatokra is.

E módszer egyetlen hátránya, ha én most fognám magam és felszállnék a repülőre, akkor nem olvasna itt fel senki. Ti pedig majdnem teljesen fölöslegesen jöttetek volna. (Azért majdnem, mert sör azért van!)

Az utazás során a "kik vagyunk mi" kérdésre talán mélyebb, de ugyanakkor túlságosan egyedi választ kapunk. Tehát a válasz csak nekünk szól, nem lehet belőle általános igazságot, vagy törvényt alkotni. Magyarán, nem elég csak egy embert elküldeni lámát lesni Tibetbe, hogy mindenki megkaphassa az áhított választ. Ezt a módszert lusta embereknek nem tudom tiszta szívből javasolni.

A harmadik módot, nevezzük úgy: a receptem lustáknak. Az elnevezés ellenére, a gyakorlat bizonyos mértékű szorgalmat igényel, ám otthon is végezhető. Egy szék kell hozzá. Toll, papír, vagy mivel modern időket élünk egy számítógép, netán tán valami pötyögős kütyü. Egyéb kiegészítőkkel tovább lehet cifrázni a dolgot. Mondjuk némi bor, cigaretta, és valami olyan zene, ami mellett lehet koncentrálni. Én a swinget és a jazzt preferálom, de ez tisztán gusztus dolga.  

Ha megvolt a saját szájíz szerinti fűszerezés, akkor a következőt kell tenni: írni. 

Ha meg van, olvasd vissza, majd gyűrd össze, és dobd a kukába. Ezt még sokszor fogod eljátszani. Nem árt, ha már az elején rutint szerzel benne!

Megfelelő idő elteltével lesznek olyan kreatúrák, melyek már nem halva születnek. Őket lehet csinosítani, pofozgatni, másoknak büszkén mutogatni, és ilyenek. Hogyan lehet így képet kapni önmagadról? Verset írtál? Akkor vizsgáld meg a képi, és emocionális világát. Ez van benned.

Az elkészült mű próza, és idegesítenek benne az egyik főhős hibái? Azok a te hibáid.

Már is tanultál valamit!

Szerkesztés közben például, önkritikát gyakorolhatsz. Hiába szép egy leírás, ha túl hosszú. Bármilyen fájó is, de a negyedik bekezdést, egy hamut az égbe pöfékelő, éppen kitörni készülő, öreg vulkán morgásáról, már igen is ki kell húzni!

Nem érdekel a madarak baljós körtánca a csúcs körül! Nem érdekel a füstben kirajzolódó, fenyegető arcok gonosz vigyora! Nem érdekel a közelben lakók dilemmája, akik az életveszély ellenére sem akarnak mindent hátrahagyva menekülni! Nem, nem!

Mondom nem!

Kihúzni!

Ha valakinek megmutatod írásod, az jó esetben véleményezni fogja. Ekkor jusson eszedbe, nem az a legény, aki üt hanem aki tűri.

Tűrj hát!

Jó lecke az alázat elsajátítására.

Végezetül, álljon itt a nagy író - azaz én - néhány sora a témában, hogy aztán tovább haladhassunk, mert a java még hátra van!

  

"Én vagyok az író.

Te pedig a toll.

Ő meg a történet,

Ami csak araszol.

Mi az, amit írunk?

Döntsétek el ti!

Ők lesznek az író

Szerzeményei."

 

Harmadik pont:

A közvetlenség illúziójának megteremtése

 

Be kell vallanom borzasztóan örülök, hogy itt lehetek. Új élménnyel gazdagodtam már most, pedig még szinte el sem kezdtük. Na jó, az élmény nem teljesen új, mert szerepelni már szerepeltem emberek előtt, ám akkor többedmagammal. Értsd zenészként, gitárral a nyakamban.

Így egyedül még soha nem működtem. Töprengtem is jó sokat, hogy fogom a figyelmeteket meg tartani, hisz akad konkurencia dögivel.

 Itt van például az "elfogyott a sör dilemmája".

-  Most akkor hozzak egy másikat, megkockáztatván, hogy A lényeg pont akkor hangzik el, és én lemaradok róla. Vagy üljek itt szomjasan?

Mi lenne, ha megkérném, őt - mármint engem -, hogy hozzon nekem sört? Akkor A lényegről sem maradok le, szomjas se leszek, ráadásul tudok néhány szót váltani azzal a csinos lánnyal ott!

Az írásból, mint önálló pénzforrás úgy sem lehet megélni. Ha az író emellett még fel is szolgál, akkor legalább nem hal éhen!

Ez tulajdonképpen, egyfajta jótékonyság a szomjas ember részéről.

Én, ha köztetek ülnék és más beszélne, lehet ilyen és ehhez hasonló trükkökkel próbálkoznék, de nem akarok tippeket adni. 

Szóval, egy órám van, hogy átadjak itt magamból valamit, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket munkásságom iránt.

Versekkel és novellákkal készültem mára, meg ezzel a bemutatkozó beszéddel. (Van egy nagyregényem is, de abból az idő szűkében nem akarok felolvasni. Annak egy külön estét szeretnék szentelni legközelebb.)

Kérdéseket bármikor szívesen fogadok, sőt igyekszem a fel nem tett kérdéseket is megválaszolni.

Az első ilyenre a válaszom: Igen!

 

Negyedik pont:

A bizonyíték hogy tényleg írással foglalkozom

 

Irományaim felvonultatását egy novella részlettel kezdem. Elöljáróban csak annyit róla, nyolcévnyi vonatozás élménye ihlette. Bármennyire is furán hangzik, az ingázás nem egy monoton, és unalmas hétköznapi tevékenység. Sőt!

"Soha nem tudhatod, hogy hol kötsz ki, és hogy mikor!" - Ez a szlogen nem csak a Dr. Who című sorozatnak lehetne a mottója, hanem a vonatozásnak is. (Aki látta a sorozatot, most elmélázhat azon, hogy a Doki járműve, és a régebbi vonatok, vajon miért ugyanolyan színűek! E szín netalán a megbízhatatlanság színe minden közlekedési eszközön?)

Még egy apró anekdota, kilenc állomás választja el Budapestet és egykori lakóhelyemet, Gárdonyt. Mind a kilenc peronján álltam már, egyiken sem önszántamból. Olykor beletörődően dohányoztam, máskor idegesen járkáltam, vagy épp a helyzet abszurdumán röhögtem.

Órákat tudnék nektek beszélni, nem csak a Ki Vagy Doki és a MÁV közti gyanús párhuzamokról, hanem a vonatozni szó igazi jelentéséről is, de beszéljen helyettem a novella!

 

http://ebenguba.blog.hu/2017/06/09/vonatjegy_az_ordog_kertjebe

 

Apró érdekesség, amiről nem árt tudnotok. Egyfajta vallomás, csak itt, csak nektek! Hajszárítás, vagy fogmosás közben, imádok a tükör előtt pofákat vágni. Szerintem nagyon tehetséges vagyok benne!

Lábkörmöt viszont nem szeretek vágni.

Most hogy ezt tisztáztuk, ha van kérdés ki vele!

 

Ötödik pont:

Terv arra az esetre, ha a hallgatóság nem érdeklődik

 

Mielőtt tovább megyünk, fontos bejelenteni valóm van: Igen, saját magam írom a szövegeimet!

Most, hogy tiszta víz került a pohárba, folytathatjuk.

Eszembe jutott egy nagyon jó kérdés, amit (még) hozzám lehetne intézni!

/Sokatmondó körbetekintés részemről./

- Van rá önként jelentkező?

Nem.

Nem ez a kérdés.

Ilyet miért is kérdeznétek tőlem, hiszen van!

A kérdés így hangzik: Hol, vagy milyen helyzetben szeretsz írni?

A válasz: Kitűnő kérdés, köszönöm!

Pont azért, mert sokszor jóval több időt töltöttem vonatokon, mint amennyit szerettem volna (annál meg pláne többet, mint amennyi egészséges), kialakult bennem egy ilyen pavlovi reflex. Mi szerint, ha már vonat, akkor tinta, azaz sör. Meg persze az írás, de a sorrend nem véletlen. Kell valami, ami tartja bennem a lelket! Ezzel a kettővel pedig, relatíve sokáig is bírom húzni.

Kijelenthetem tehát, ha vonatra ülök, beindul a tinta elválasztásom. Egyébiránt késésben a rekordom, négy óra tízen-akárhány perc.

 Ennyi idő alatt vonattal már Pécsig is eljuthattam volna. Autóval Linz-ig. Repülővel pedig Dublinig fapadon.

Én csupán csak Gárdonyba mentem volna…

Más helyzetek, amikor szeretek írni: Munka közben. Mikor máskor? Persze csak ha van szabadidőm.

Kávézókban és kocsmákban. Utóbbiban akkor, ha nem épp valami részeg marha béget mellettem, valami másik részeg ökörnek. (Tudom a marhák bőgnek, esetleg múznak és nem bégetnek, de ezen most ne akadjunk fent.) A bégetés elvonja figyelmem az alkotásról. Van egy kellemes alapzaja az ilyen helyeknek. Ezt leginkább egy komolyzenei darabhoz tudnám hasonlítani:

A vonósok, a háttérzene.

A fafúvósok az emberek beszélgetésének, nevetésének hol felerősödő, hol elhalkuló zaja. A szavak ilyenkor összefolynak, elvesztik értelmüket. Nincs, mi megragadja az ember figyelmét.

A rézfúvósok nyersségét a poharak összekoccanása (esetenként eltörése), székek nyikorgása, és egy-egy kiáltás adja meg.

Az ütősöket pedig a csocsóasztalok hangjai, a darts tüskék koppanása, a biliárd golyók koccanása, és ilyes lármák képviselik. 

Egyetlen hely van, ahol kevésbé bírom magam rászánni az alkotásra, az otthonom.

Bizony, otthon mindig találok valami jobb elfoglaltságot. Videókat nézek az interneten, gitározok, orrot túrok, majd az összegyúrt galacsint a kukába pöckölöm…

Kifogás gyanánt, még takarítani is neki állok, csak hogy írnom ne kelljen.

Ha most a lakótársaim itt lennének, elcsodálkoznának, mennyi folytatásos nagyregényt írhattam az elmúlt időszakban, mert otthonunkban a rend jelenleg semmilyen formában nem képviselteti magát… 

 

Kijelenthetjük hát, az írást olyankor művelem, mikor épp unatkozásba kezdenék.

 

Visszatérve a lakótársakhoz. Ha folytatásos regény nem is, vers annál több született az elmúlt hónapok alatt. Következzen egy nyugodt. A nosztalgia és a jelenkor beteljesedett vágyainak békés folyama fog fületekbe hömpölyögni. És ha már évente egyszer úgy is szokott ősz lenni, sorai az évszakhoz megfelelően öltöztek.

 

Hatos pont:

Vers

 

http://ebenguba.blog.hu/2017/11/05/bekes_832

 

 Hetes pont:

Újabb kérdések arra az esetre, ha más nem tenné fel őket

 

Mi ihlet meg?

Gyakorlatilag bármi. A papírszatyor avarral való kergetőzése, az őszi szélviharban. Egy ház falára firkált trágárság. A természet neszei, na és persze a nők. Ugyanakkor nem elég egy szimpla szatyor, trágárság, nesz és persze a nők. Ha az elme és a szív nincs nyitott állapotba, akkor az egész nem ér semmit. Elmondhatjuk hát, hogy az ihlet olyan két ismeretlenes egyenlet, hol X egyenlő a világ történéseivel, Y egyenlő az írói emócióval és nyitottsággal.

Talán az írók és más művészek abban különböznek a többi embertől, hogy jóval több történést vesznek észre a világból. Csak épp sokszor tojnak ezekre a történésekre, és nem alkotnak.

Utóbbi kijelentéseim, főleg a lírára és a novellákra vonatkoznak. Ha hosszabb írás - mondjuk egy regény -, írói fejszém hasadékfája, akkor másképp járok el. Ez esetben - különösen, ha a tündérmesém világáról van szó -, nem elég e világ eseményeit szemlélni. Rá kell hangolódni a kreált világ történéseire. Csendes kis meditáció során érezni kell az illatait, látni fényeit, hallgatni a benne felzúgó zajokat. Persze ez sokszor rohadtul nem sikerül. Hiába olvasom vissza, amit írtam, hiába érzem karaktereim lelkesedését:

- Itt vagyunk egy kaland közepén, döntsd már el, hogy nekimegyünk-e az ellenségnek vagy épp kikerüljük őket!

Hiába tudom, hogy a döntés többször van az ő kezükben, mint az enyémben, még sem jutok egyről a kettőre.

Sokszor nem is azt érzem, hogy én írnám a történetet. Sokkal inkább olyan, mint ha enyém lehetne az a megtiszteltetés, hogy papírra (vagy monitorra) vetem. Első olvasója vagyok a sztorinak, krónikása egy másik élő, és működő világnak.

Van szabad akaratuk és ez a legelképesztőbb, leggyönyörűbb az egész "íróskodásban".

 

Nyolcadik pont:

A hitelesség kulcsa felolvasás közben

 

Érdekes kitérő. Mialatt készültem a mai napra, több felfedezést is tettem. Az egyik, hogy igen nehéz jól felolvasni. Nem csak a szavakat kell átadni, hanem a pillanatnyi hangulatot és érzelmet, melyet a szavak képviseltek, amikor születtek. Ehhez azonban nekem is újra át kell élnem az akkori hangulatot. Csak így nyerhet hitelességet például az a mára már elcsépeltté vált szó, hogy "szerelem".

Hiába próbáljuk hangzatos jelzők közé ékelni. Mondjuk "só szagú szerelemtüske", vagy "húsrohasztó szerelem"...

 Na jó, akárhogyan nézem azért a "húsrohasztó" jelző, elég dögössé teszi a szót. Le is védem gyorsan!©

Megjátszott, vagy valós hitelességgel, kell hogy kimondva legyen a szó, hogy igazán megmutathassa azt a gondolatképet, melyet jelenteni hivatott. Ez pedig igen nagy kihívás. Egyfajta nosztalgikus regresszió és színészet.

 

Kilences pont:

Célom az egész hajcihővel

 

Ha az a kérdés még nem is hangzott el, hogy mi a célom az írással, én elébe rohanok, mert készültem a válasszal! Komoly és komolytalan érvek sorát hallhatjátok most.

Egyszer szeretnék pénz helyett egy verssel fizetni. Jobban mondva, a művészetemmel vágni ki magam egy szorult helyzetből. Elodázni például egy bliccelés ellenőr okozta, kellemetlen következményeit. Esetleg megelőzni egy kisebb rendőri bírságot. Ilyenek.

Nem!

Nem vagyok annyira fenegyerek típusú, mint amilyennek céljaim mutatnak!

Az ember azonban néha vét a törvény ellen. Én így fejezem ki lázadásomat egy rosszul működő rendszer ellenében.

Ha netalántán egy kalauz bliccelés elkövetése közben csípne nyakon, akkor az alábbi verssel próbálnám menteni irhámat.

 

http://ebenguba.blog.hu/2017/10/28/egy_furcsa_nap_hordaleka

 

További célom a népszerűség különböző szintjeinek a megtapasztalása. Egészen addig, míg a szex, a drogok, és az alkohol a padlóra nem hajítanak, kettétörve egóm hó gömbjét. Hogy aztán az esetből tanulva az egészet újrakezdhessem. Életemnek eseményei által kívánom gyarapítani az embereket, gondolatokat kiváltani belőlük (akár negatívak, akár pozitívak). Érzelmek lángjait lobbantani fel bennük. Meghallgatni a kritikákat, megfogadni őket, vagy épp tojni az összesre.

Erre születtem, és csinálom. Akár jól, akár rosszul. A világ nagy homokozójában én már megtaláltam az egyik lapátomat.

Rendelésre

Talán már említettem valahol, ritkán dolgozom megrendelésre. Előbbi állítás a novellákra igaz. Versre még inkább. Olvassátok hát első, rendelésre készült versem. Egy szerelmes, szituációs vers. (Igen már megint a szerelem! Gondolom ti is kezditek már unni, hát még én!)

A szituáció a következő: két fiatal szerető. Az egyikük haldoklik. Menthetetlenül, véglegesen. Egy alkoholgőzös estén beszélgettem velük. Láttam az egymás iránti érzéseik tisztaságát. Egyikük kérte írjak erről. Röpke féléves késéssel ez meg is történt. 

Figyelem, az alábbi írás nyomokban életközeliséget tartalmaz!

 

Az eljövetel

Az óra kíméletlenül ketyegett.

Tolvaj idő sorra szedte fel, a földre dobált másodperceket.

Súlya lett a létnek.

Térd rogyasztó, vasköpenyt terített vállamra egy gonosz kéz.

Mond élet miért?

Miért találtam meg, ha el kell vesztenem?

 

Nehéz kopogás odvas, lármafa ajtón.

Visítva nyílik.

Ő is féli beereszteni kéretlen vendégem.

Számok a körben, gonosz táncot lejtenek az elmúlás nótájára.

Élvezik kétségbeesésem.

Elsül a kezemben tartott pisztoly.

Fülzúgást hagy csak maga után, de az alak meg sem torpan.

Bumm! Bumm! - dühöng a fegyver.

Ólmát mind az alakra köpi.

 Hiába.

Még csak meg sem csuklik a lába.

 

Elé állok, bár tudom hasztalan.

"Vigyél engem, de őt ne bántsd!" - ordítom.

Meg sem hallja.

Átgázol rajtam, mint ha ott sem lennék.

A padló is félve nyögi lépteinek nehezét.

Belemarkolok ében hajába.

Mint ha a sarki szelet akarnám ujjaim közé zárni, hogy megfojtsam.

Tehetetlenségem a téboly lángjai nyaldossák.

Üvöltve tépném hajam, verném fejem a falba,

Nem, nem, nem!

Nem történhet meg!

Reszkető bútorok fordítanak hátat a jelenetnek.

 

"Bármit, kérj bármit, s megteszem!

Csak kérlek, őt hagyd meg nekem!"

Meg sem hallja.

Kedvesemre nézek.

Arcán nyugalom, szemében béke.

Lepergett már előtte minden szép emléke.

Megragadom kezét, szememmel falom fel alakját,

Hogy emléke örökké bennem legyen.

Égjen beje agyamba szépsége minden részlete.

Penge szeli ketté az utolsó percet.

Dolga végeztével távozik az alak,

S az idő...

Az idő közönyösen tovább halad.

 

Szerelem szimuláció

Hák...

Felvezetés

Véget ért a szokásos téli álmom. Tudom, soha sem jelentem be a szünetet, de még is megtörténik. Ihletem fehér mormotája a minap, azonban újból meglátta árnyékát, mikor is előmászott odvából, üregéből...

Vagy mit tudom én, épp hová volt bevackolva. Ebből született egy igen érdekes szerelem szimuláció. Szabad vers formában.

Ímhón Bendegúz, az ihletmormota! (Már nem fehér, újra ki kell majd mosni!)

 

Hák

 

Ha itt lennél…

Kivetkőznék belőlem.

Meghámoznám húsom.

Sejtenként adnám át magam,

Hogy csak belőlem jusson.

Elvakultan ugranék utánad, mélynek ásító vágyába.

Az esés közben még énekelnék is.

Veszett szívek, tétova nótáját ordítanám.

 

Ha földet érnék…

Beverném bal könyököm egy szavadba.

Válaszomon ruganyosan pattanna.

Póráztalan eszem, szitok kutyák hátán futna messzire.

Szétzúzott csontjaim porát egy őrült drogos szívná fel.

Mámoros röhögésben zuhanna kómába,

Majd ő is dalra fakadna.

 

Ha beléd költöznék…

Sercegő szúként marnék, szép mintákat gondolataidba.

Éhség égető érzését kelteném benned.

Vágynád bőröm ízét.

Sivatagi zarándokként

Szomjaznád minden mozdulatomat.

Légzésem ütemére tágulnának orrlyukaid,

Még akkor is, ha egyedül talál a holdfény.

 

Ha beléd halnék…

Lelkem még az ördög sem kaparinthatná meg.

Megszállottad lennék.

Csak te járnál fejemben.

Minden percem neked tenném félre egy nejlonszatyorba.

Még magamról is lemondanék. 

Sóhajokat vetnék nedves földbe.

Vágyak vegyszerével gyomirtóznám gyümölcsüket.

 

Ha elengednénk egymást…

Üres tekintettel bámulnád a repülők kondenzcsíkjait,

A hajnali, álmatlan égbolton.

Az üveg alján keresném mosolyod,

De ott csak könnyeket lelnék.

Minden szembejövő emberben mozdulataim látnád.

Ihletettség nélkül rónám a céltalan utcákat,

Kopasz fák ágai közt keresve hangod.

Az eső sem úgy esne ránk többé,

Mint mikor még itt voltál nekem.

És én beléd költöztem, beléd haltam.

Majd elválasztottuk földutunk keréknyomait. 

Agranor krónikái 3. Fejezet

I. rész

fswffeeffeffefef.pngIII.

Kravór és Favaro

 

Törp-királyság, Hegyközi-hágó

Kn.u. E3.247y D245.

Újesztendő havának első napja

 

A Rétivércse lustán úszott az egyre gyülekező felhőszigetek között. A lágy délutáni szél erősebben és erősebben kapott a vitorlákba. Egy ideje akadt egy kísérőjük is, egy rétisas, kinek úgy tűnt, szintén délen akadt dolga.

- Szoros befutónk lesz! – jegyezte meg a kormányosnak Haldur, miközben a kapitány messzelátóján keresztül az eget kémlelte. Persze nem a sassal folytatott versenyre célzott.

 – A vihar estére megérkezik, minket pedig még vagy nyolcvan mérföld választ el Bergorintól.

Összecsukta a távcsövet, majd a fedélzeten lődörgő legénységre förmedt:

- Akasszátok meg azokat a nyavalyás alsó feszítőköteleket! Úgy lógnak, mint anyátok orra, mikor meglátta milyen mihaszna lustaságot hozott a világra!

Nurt, ha nem hagyod abba a léhűtést én esküszöm, rákötözlek a horgonyra s kilógatlak, hátha beléd vág egy kevésbé finnyás villám! Attól talán majd megjön a munkakedved! – a felső keresztrúdon ülő, önfeledten fütyörésző Éjirigó vigyorogva biccentett. A fütyülést ugyan nem hagyta abba, de azonnal ugrott s végezte a dolgát. Akárcsak a többi legény, beleértve Eregon és Iheon is. Mikor két nappal ezelőtt az Estellion kanyonjához, Smaragdfalú Niberinhez értek, Fuldo felkereste őket a fedélközben:

- Nos Eregon, elérkezett az idő. Ha még mindig segíteni akartok, most elfogadjuk.

Természetesen igent mondtak. Azóta az ő dolguk volt az előárbóc futókötélzetének kezelése, melyek a vitorlák állásáért feleltek. Erős Tnós és Éjirigó gyorsan megtanította őket a tudnivalókra. Mászni mindketten jól tudtak és a biztosító kötél, melyet állandóan viselniük kellett, megóvta őket a kétezer méteres zuhanástól, valamint annak kellemetlen következményeitől.

- Vannak mesék, miszerint egy-két matróz túlélte a léghajóból való kiesést. – felelte Erős Tnós mikor erről kérdezték.

- És te hiszel ezekben a mesékben? – kérdezte Eregon.

- Egy történet igaz. – felelte az vigyorogva – Egy kalózról, Ostoba Egtarról, a hígagyú okráról szól. Karrierjét csupa kudarc és rossz döntés jellemezte. Nála hülyébb - vagy hűségesebb, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie – csak a legénysége volt. Többször is volt úgy, hogy fegyvertelen kereskedők kényszerítették őket meghátrálásra. Egy másik alkalommal felbosszantottak egy sólymot, ami a Nagy-hegység fölött röpködött. Mondanom sem kell, a sólyom nem a közönséges egyedek, hanem az óriás sólymok családjába tartozott. Egy hajó és a fele legénység bánta a szárnyassal való kekeckedést.

Egy alkalommal Egtar túl nagy fába vágta a fejszéjét. Kapott egy fülest, hogy az ogarteni[1] kincstár tartalmának a felét Hegyvárba szállítja a Törp Királyi Légierő három fregattja. Egtarnem volt rest. Néhány cimboráját segítségül hívva, megtámadták az értékes rakományt szállító hajókat. Egtar és társai két naszádból, két szkúnerből és egy briggből álló flottát tudtak összeszedni. Talán ha más célpont után néznek, akkor elkerülik szomorú sorsukat, talán még zsákmányt is szereztek volna, de nem így történt. A három fregatt a nehézpáncélzaton kívül, hajónként hatvannégy ágyúval, fedélzetükön pedig két-kétszáz elit katonával úgy gázolt át az öt hajón, hogy karcolás sem esett rajtuk. A törp királyságban amúgy is szigorúan bánnak a bűnözőkkel, emiatt nincs is sok belőlük. Egtar és cimborái a legmerészebb és a leghülyébb kalózokként vonultak be az ország történelmébe, mert mondanom sem kell, históriájuk futótűzként terjedt el Délföldön.

Miután elfogták őket, jót röhögtek rajtuk, ám a bűnük - kalózkodás, királyi vagyon elrablásának megkísérlése -, súlyos volt. Így Öregbirtoktól Hegyvárig szépen egyesével kidobálták a kalózokat a magasból. Egtar, a szerencsétlen, még a szörnyethalást is elbaltázta. Naná, hogy az Acél-folyó vizébe sikerült érkeznie, s bár rengeteg csontja eltört, valahogy a fulladást is elkerülte.

- És szerinted ez a história igaz? – kérdezte kétkedően az irgón.

- Biztosan tudom, hogy az. Egyrészről, mert ismerem Egtart. Nem tud úgy átmenni az utca túl felére, hogy ne történjen vele valami szerencsétlenség. Másrészről, láttam őt a zuhanás után. Maradjunk annyiban, hogy az emberi karok és lábak maguktól nem hajlanak olyan irányba, mint amilyenbe annak a szerencsétlennek a végtagjai.

- Én boldogabban halnék meg, mint hogy így éljek! – közölte Iheon, miután futólag lenézett az alattuk elterülő hegygerinceken.

A vitorlák csattogva feszültek, ahogy az egyre élénkülő szél beléjük kapott, a hajó pedig meglódult. Haldur utasítására most a sérült oldalárbócot is munkára fogták, melyet a matrózok előző nap úgy-ahogy megerősítettek. Azon a reggelen ugyanis az öreg kapitány - miután szokásos ellenőrző körútját elvégezte -, beleszagolt a levegőbe, majd komoran megjegyezte:

- Szép kis vihar készül. Holnap ilyenkor már csak ritkán látjuk a napot!

- Miből gondolod? – kérdezte Lhola, miután körbekémlelt.

- Régi háborús sérülés. – bökött a bal vállára – Egy nyilat kaptam bele, még az Irgón háború idején. Azóta valahányszor belenyilall a fájdalom, tudom, hogy változás következik. De ott van a levegőben is. Szagolj bele! Érezhető a tenger szaga. Bár alig észrevehetően, de ott van, megbújva a szélben. Ha pedig a Nagy-hegység fölött érzed a só szagát, akkor hamarosan vihar érkezik a keleti tengerek felől.

Estefelé, mikor maguk mögött hagyták az Estelliont és a Hegyközi-hágó[2]bércei közt folytatták az utat, megjelentek az első viharfelhők. Éjszaka pedig mennydörgések távoli moraját hozta fejéjük a keleti szél. Egy-egy villám cikázása is látszott a horizont mögött, a matrózok pedig nyugtalanul aludtak.

Eregonék ekkor a hajófenékben virrasztottak és terveiket szövögették.

- Nem lenne jobb Bergorinban kiszállni? – kérdezte Iheon – Onnan áthajózhatnánk Vegrodorba,[3] és Irgóniában egy darabig biztonságban lennénk!

- Nem. – vágta rá Lhola – Irgóniában polgárháború készül. A fehérhollók visszatérte szemükben a szabadság idejének elérkeztét jelenti. A klánok akkor is fel fognak lázadni az Armoni helytartó ellen, ha a várt támogatásuk késik, vagy egyáltalán nem érkezik meg.

- Miféle támogatást? – kérdezte Eregon rosszat sejtve.

- Új fegyverek: lőpor és puskák, pisztolyok és bombák. Ha igazak a szóbeszédek, a teshiek ágyúkat és léghajókat is szállítanak nekik Kar’bagh bandáján keresztül.

- Miért támogatnának minket a törpök egy függetlenségi harcban? – kérdezte csodálkozva Iheon.

- Tesh-sziget[4] túl értékes hely ahhoz, hogy még mindig a Törp-királyság kezén legyen. – felelte Lhola komoran – Szerintem Lokken csapatai már rég elfoglalták, csak épp a hírek nem értek még ide. Gondoljatok bele, Tesh hajógyárai és természeti kincsei kellenek Lokken újabb háborújához. Ha támogatja az irgónok lázadását, Armon meggyengül.

- Szóval a Külső kontinens kizárva. – mondta elkedvetlenedve Iheon.

- Akárcsak Armon és Verun városai, valamint népesebb környékei. A Tolvajok céhének mindenhol vannak besúgói. – bólogatott Eregon.

- Én már régóta nem Kar’bagh besúgói miatt aggódok. – szólt Lhola sötéten – Olyan helyet kell találnunk, ahol átvészelhetjük a telet, és ahol a mágusvadászok nem érzik meg a jelenléted.

- És ahol aranyból vannak a fák, a fű és a bokrok… - sóhajtott Eregon lemondóan.

- Én is Bükkföldre[5] gondoltam, de nem az Aranyerdőre, hanem inkább Csermely vidékre. Ha jól tudom, az északi tündérek ott töltik a teleket.

Iheon panaszosan felnyögött:

- A tündérek országába akartok menni? Én úgy hallottam, hogy aki oda belép, az halál fia, s hogy halandó még nem úszta meg élve az Őr-medencebéli látogatást! Még az első háború alatt felderítők és expedíciós csapatok tucatját küldtük oda, de vissza egy sem jött közülük.

- Ha ellenséges szándékkal lépsz a földjükre, akkor másra nem is nagyon számíthatsz. – vont vállat a nő – Viszont Eregon azon halandók közé tartozik, aki megjárta Bükkföld erdeit. – majd kedveséhez fordulva ezt kérdezte - Ért ott valami bántódás?

- Az erdőben összefutottam egy jókora feketemedvével. Megzavartam a málnásban, s erre olyan pofont kevert le, hogy órákig zúgott utána a fejem. Végül is kibékültünk, s most őt hordom suba gyanánt, amikor hidegre fordul az idő. – tréfálkozott – De a tündérektől nem kell tartanod, amíg velem vagy és nem teszel kárt az imádott erdeikben. Nem hiszem azonban, hogy ezúttal szívesen látnának minket. – folyatatta szavait Lholának címezve – Az erdei törzsek türelmét már az is kikezdi, ha más nép szülöttei kóvályognak fáik között. Cseppet sem gyarapítaná a vendégszeretetüket, ha a nyomunkban lihegő gyilkosokkal kergetőznénk a szent ligeteikben.

- Azt mondtad, hogy mikor ott jártál, összebarátkoztál néhányukkal.

- Így is van, de akkor egyedül voltam és nem üldöztek. A tündérek barátsága a shenek, azaz a kívülállók felé pedig csak annyit tesz, hogy nem lőnek kérdés nélkül, ha megpillantanak.

- Mit szólnátok a Délfoki-királysághoz[6]? – próbálta más úti célra terelni a szót Iheon - A tél arrafelé enyhe. A sziget belseje pedig számtalan apró falut rejt, mely szinte teljesen el van zárva a külvilágtól. Az egyikben talán meghúzhatnánk magunkat tavaszig.

- Három külvilági a szénemberek között? Túl nagy feltűnést keltenénk ezekben a falukban. Ráadásul sziget, ezért az elhagyása, valamint az odajutás bonyolultabb. Egy szigeten könnyen sarokba szoríthatnak. A fő probléma azonban mégis az, hogy Eregont előbb-utóbb megérzik és rátalálnak. Ezért olyan helyet kell keresni, ahol más Rynn forrás is van. Bükkföld szent erdeinél keresve se találhatunk jobb helyet sokkal tovább képesek elfedni a jelenlétét, mint más helyek. Ráadásul közel esik Angvórhoz, ami szintén előnyös.

- Nem sokra megyünk azzal, hogy közel van, ha nem engednek be! – mondta Eregon kissé bosszúsan. Lhola is tudhatta volna, hogy Bükkföldre nem lehet csak úgy bemasírozni, sem az Ezer Lépcső Hegyein keresztül, sem pedig a Bükki kapun át.

- Van más ötleted?

A férfi hallgatott.

- Azt, hogy hogyan jutunk be, azt majd kitaláljuk, ha odaértünk. – zárta le a vitát Lhola.

Eregon örült volna, ha osztozhat kedvese lelkesedésén. Egy vállrándítással belenyugodott hát.

A hajó lassan maga mögött hagyta a Hegyközi-hágó utolsó bérceit is. A szél már viharossá fokozódott, a vitorlák csattogtak, mintha ezer asszony egyszerre rázná ki lepedőit. Az árbócok keservesen nyekeregtek, a Vércse pedig vészesen imbolyogni kezdett.

- Nem lesz ez így jó! – csóválta a fejét a kormányállásban Ablin.

- Rögzítsetek mindent a fedélközben és a fenékben! Különben hamarosan rajtatok fogják ropni a táncot! – mennydörögte túl a szelet Haldur.

Eregonék Titurral a raktérbe siettek ellenőrizni, hogy a rakomány megfelelően van-e rögzítve. Néhány hordó elszabadult és most szabadon görögtek ide-oda. Iheont az egyik ledöntötte a lábáról, mikor el akarta kapni. Nagy nehezen összeszedték őket és rögzítettek mindent, majd visszasiettek a fedélzetre. Az eső közben megeredt.

- Magasságot csökkenteni! – kiáltotta Haldur.

Eregonék azonnal engedelmeskedtek. Az árbócok tövében összesen tíz, vörösre festett kötél volt a fához kötözve. Ezek mindegyike a ballon tetejéig vezetett, hol egy-egy biztonsági szelepet működtettek. Ha az ember jó erősen meghúzta, akkor a szelep kioldott és a Bixo távozott a ballonból. Ha a hajó elérte a kívánt magasságot, a kötelet elengedték és egy rugó segítségével a szelep visszacsukódott. (A magasság növeléséhez vagy a meleg levegő keltette felhajtó erőt vagy bixos tömlőket használtak. A ballon alján is volt egy szelep, melyből állati belekből készített cső lógott le. Ezt a csövet erősítették a bixos tömlőre, s mivel könnyebb volt a levegőnél, a gáz egyszerűen fölszállt a ballonba.)

Vagy negyed órán át tartották a köteleket, mikor Haldur elégnek ítélte. Tnós közben felmászott a ballonra és ellenőrizte, hogy a szelepek rendesen visszazáródtak-e.

- A hetes elromlott! – hallatszott a kiáltása.

- Titur, Éjirigó – kiáltotta az első tiszt – azonnal menjetek és javítsátok meg azt az istenverte szelepet!

A legények azonnal ugrottak. Közben előkerült Fuldo is, ki eddig kajütjében végzett számításokat az úti célt és a pontos helyzetüket illetően.

- Irány dél-délkelet! A szél eléggé eltérített minket, nem szeretném, ha ilyen cidriben betévednénk Nagy-hegység csúcsai közé.

- Ha nem csinálják meg a szelepet, akkor kisebb bajunk is nagyobb lesz a hegyeknél! – mondta sötéten Haldur.

Idegőrlő percek következtek. Az eső egyre sűrűbben hullott, zaja elnyomta a ballonon ügyködő matrózok kiáltásait. Végül a magasban megjelent Nurt és vigyorogva intett, jelezve elhárították a bajt.

- Szép munka! – dicsérte embereit Fuldo, miután lemásztak a fedélzetre – Itt az ideje, hogy magunk mögött hagyjuk a zuhanyt!

- És mégis, hogy szándékozod leelőzni a vihart? – kérdezte Eregon szkeptikusan.

- Varázslattal. – felelte a kapitány, mintha ez magától értetődő lett volna.

- Ha nem rejtegetsz egy mágust a zsebedben, akkor kétlem, hogy sikerülni fog! – szólalt meg Iheon.

A kapitány csak sejtelmesen vigyorgott, feltartotta ujját, jelezvén hogy várjanak, majd kajütjébe sietett. Eregon és az irgón kíváncsian várta, mi fog történni. Fuldo hamarosan visszatért kezében egy egyszerű faragású fadobozzal.

- Éjihonban szereztem be, egy tündér sámántól. – magyarázta az orrfelépítmény felé menet – Egy Ukku[7] madár karma van benne. Ez a világ leggyorsabb madara!

- Ez felettébb izgalmas, de hogy fog ez rajtunk segíteni? – érdeklődött Eregon.

Fuldo válasz helyett kivette a fekete karmot, mely inkább emlékeztetett valami vénségesen vén fa göcsörtösen görbe ágára. Leszámítva azt, hogy szaruból volt. A kapitány egy erős mozdulattal a hajó korlátjába szúrta és… nem történt semmi.

Iheon mondani akart valamit, de hangját elnyomta egy a semmiből érkező, erőteljes rikoltás. A hajó orrárbóca előtt, hatalmas villanás kíséretében, egy kéken derengő madár terebélyes szellemalakja formálódott meg; mely a következő pillanatban az égbe szökkent és eltűnt a szemük elől.

- Kapaszkodni! – kiáltotta a kapitány.

Egy percre rá, a hajó hatalmas reccsenő hangot hallatott, majd olyan iramban lódult meg, hogy Eregonék hanyatt vágódtak.

 - Mi a kénköves ménkű ez? – kiáltotta Iheon, miközben nyögve feltápászkodott.

- A Vércse egyik trükkje. – kacsintott vidáman a kapitány – Az Ukkuk vagy más nevén Futókányák szellemei – ha a sámánok még életükben megszelídítik őket – sok segítséget nyújthatnak minden légi és tengeri hajónak. Egy kisebb vagyonomba került, de már meg sem tudom számolni, hányadszorra segít ki a nehéz helyzetből! Közben az eső egyre ritkult és az ég is fényesebb lett valamivel, amint a vihar széle felé száguldottak.

- Miért nem használtad ezt a trükköt, mikor Kandrából menekültünk? – kérdezte Iheon némileg rosszallóan.

- Mert ezrek látták és hallották volna Ozztagar szerte. Itt ötven mérföldes körzetben egy lélek sem lakik. Az pedig, egyikünknek sem hiányzik, hogy a Lashai mágusok is a nyomomba eredjenek. Ugyanis ha nem tudnád, minden varázserővel bíró tárgy birtoklása illegális. Azon kívül, a működtetéséhez olyan nagy erő kell, mely csak egy viharban van. Persze egy mágus bármikor képes lenne megidézni. Közben kiértek a viharból és a hajó visszalassult normális sebességre. A futókánya pedig egy rikoly kíséretében szertefoszlott.

Az ég továbbra is mennydörögve ontotta magából az esőt, a villámok fénye pedig megvilágította a szürkületi tájat, ám mindez messze mögöttük volt. Alattuk földek és majorságok feküdtek. Távolabb, a déli láthatár mögött pedig, már ott húzódtak a Nagy-hegység legkeletibb hegyei, az Obsidák[8], melyek közt útjuk célja volt valahol.

Az első tiszt parancsára a legénység megkezdte a dokkolásra való felkészülést. Ez javarészt a hajó névtáblájának átfestéséből és minden csempészetre utaló jel eltávolításából állt.

Eregon ezalatt felkereste Zoldort. A tündér azonban visszautasította ajánlatát. Nem szándékozott segíteni nekik.

- Akkor nincs más választásom, át kell adjalak az itteni hatóságoknak. – mondta a vándor csalódottan.

Az éjikrún csak gonoszul vigyorgott és nem válaszolt, így Eregon magára hagyta. A fedélzetre érve Fuldo történetének közepébe csöppent, mely azokról a kísértethajókról szól, melyek kapitányai túl magasra merészkedtek, és az ottani ritka levegő miatt megfulladtak.

- Nagy szerencsém volt, mikor rábukkantunk az egyikre. – mondta épp az öreg – Egy kereskedő hajó volt, a Horina. A hajónapló szerint egy alkalommal kalózok támadták meg, és mivel nem volt menekvés, a kapitánya úgy döntött, addig emelkednek, míg a kalózok már nem követik őket tovább. Mire lerázták üldözőiket, a legénység fele elájult vagy megkergült a légszomj miatt. Ezt követően nem bírták időben lehozni a hajót, így mind ott pusztultak.

Ősszel, mikor a hideg szelek fújnak, a bixo kihűl, így a léghajók is alacsonyabban szállnak. Ekképpen történt, hogy még a levegőhatár alatt sikerült átszállni és elhozni minden értéket a fedélzetről. Köztük a legnagyobb kincseket, a hajó okmányait.

Azóta minden kockázatosabb kikötésnél megejtjük a névcserét.

Iheon elismerően füttyentett, majd Eregonhoz fordulva az éjtündér felől érdeklődött.

- Nem sikerült meggyőznöm. – felelte a vándor csalódott arccal.

Lhola a hír hallatán szemmel láthatólag felvidult:

- Akkor mi legyen a sorsa? – kérdezte.

- Nem akarom megölni. – jelentette ki határozottan - Adjuk át a törp hatóságoknak. Ők majd elbírálják tetteit.

Fuldon látszott, hogy nincs elragadtatva a tervtől, de nem osztotta meg velük javaslatait, inkább így szólt:

- Lassan megérkezünk Hágóvárba, már látszik a Fekete kő várának tornya! – mutatott az Obsidák irányába – Az lenne a legokosabb, ha nem mutatkoznátok a fedélzeten, míg újból útra nem kelünk.

- Úgy lesz. – mondta Lhola.

- Van valami különleges kívánságotok a városból? A matrózaim készséggel elhozzák nektek.

Eregon és Lhola várakozóan néztek az irgónra, ki már három napja borért sóhajtozott, miután rövid úton felvedelték Éjirigó minden tartalékát. Iheon azonban csak a fejét rázta. Majd társai csodálkozó tekintetét látva, vigyorogva ezt mondta:

- Már megkértem Nurt komát, hogy szerezzen be minden, a további nyugodt utazáshoz szükséges folyadékot.

Ez részéről igencsak finom megfogalmazás volt. Nurt egy ideje már kerülte újdonsült ivócimboráját, aki napjában többször is a lelkére kötötte: legalább két hordóval hozzon a legjobb borból.

Hágóvár egyre közelebb került. Már látszódott a légikikötő fekete kőből rakott, karcsú tornya és a nagyobb épületek teteje. Közben Eregonék csekély lelkesedéssel vonultak le a hajófenékbe, ahol az elkövetkező napokat fogják majd tölteni.

- Gyerünk, lusta banda, mintha élnétek! – hallatszott fentről Haldur kiáltozása – Oldal vitorlákat negyed állásba, Nurt, Titur a szelepekhez! Magasságot csökkents, dokkolásra felkészülni!

Füttyjelekkel, kiáltásokkal és csigák nyikorgásának hangjával lett tele a fedélzet, mely kavalkádhoz Hágóvár harangjai is csatlakoztak hamarosan. Éppen ötöt ütöttek, mikor a Rétivércséből lett Horin dokkolt a kikötőben.

____________________________________________________________________________________

[1]Ogarten: Öregbirtok. A törp királyság délföldi tartományának székhelye.

[2] Hegyközi-hágó: Az Estellion kanyon és Szürke-vidék közti egyetlen „léghajózható” átjáró. A Nagy-hegység többi részén a csúcsok fölött már nagyon kevés az oxigén, s ezért igen kockázatos arrafelé megkísérelni a keleti partok felé való átutazást.

[3]Vegrodor: Külső kontinens, Távoli-föld. Irgóniának otthont adó, Dorgolintól keletre fekvő földrész. Déli vidékei enyhe, mediterrán éghajlatúak, míg északi tájai magasan fekvő, zord, fagyos helyek.

[4]Tesh: a világ északnyugati szegletében fekvő, természeti kincsekben kimagaslóan gazdagbányasziget. Főleg mediterrán, (kreántörpök) és avarik lakják.

[5]Bükkföld: Az Őrhegység közepén található, nagy kiterjedésű medence (Őrmeder), hol a tündérek országa fekszik.

[6] Délfoki-királyság: A Délfoki szigeteket és több kisebb szigetet magába foglaló állam, hol elsősorban fekete bőrű szénemberek és avarik élnek.

[7]Ukku: Éjihon egyik legismertebb madárfajtája. Nevezik még Futókányának, vagy  Szélfogónak.

[8]Obsidák: Sötét-hegyek. E bércek nagyrészt obszidiánból állnak.

 

 

 

Agranor krónikái 2. Fejezet

VI. rész

Lhola dühödten kaszabolta a gyakorlóbábut, melyet a fedélközben állítottak fel. Már megszokhatta volna Eregon önfejűségét a Zoldoréhoz hasonló esetekben. Azzal persze tisztában volt, hogy kedvesének van egyfajta vonzereje, mely hűséget csal ki néha még a legkétesebb egyénekből is. Ezen felül, könnyedén képes volt átlátni az emberek és egyéb teremtmények hazugságain. Megragadta bennük a beléjük szorult kis jóságot és szavaival valahogyan felerősítette azt. De Zoldorban aligha maradt bármiféle jóság. Ahhoz túl régóta ismerte, hogy megbízzon benne. A legravaszabb és legsunyibb alak volt azok közül, akiket eddig megismert. (És a Kar’bagh-nál töltött idő során igencsak sok hozzá hasonlóval volt szerencséje találkozni.) Ezen felül, a valaha létezett leggonoszabb rendnek a tagja. Képzett tőr, aki nem ismer se kudarcot, se könyörületet. Eregon azonban a kelleténél jobban tiszteli az életet. Néha túl irgalmas volt az ellenséghez, pedig velük szemben az irgalom végzetes hiba. E gondolatnál teljes erőből lesújtott a bábu nyakára, mintha csak az éjikrún állt volna vele szemben. Aztán letette kardját, hogy kicsit kifújja magát. Ekkor ért le a lépcsőn Eregon:

- Tudom miért vagy dühös. – mondta miközben hozzá lépett.

- Nem tudod. – csóválta a fejét dacosan.

- Ha sikerül magunk mellé állítani, olyasmiket tudhatunk meg üldözőinkről, amit máshogyan nem sikerülne. Ez megér egy próbát!

- Ismerem őt. Évekig hallhattam tetteiről. Zoldor sosem árulná el az övéit!

- Bízz bennem! – mondta a férfi azzal a jellegzetes vigyorával, mely egyszerre volt pimasz, magabiztos és szeretnivaló. Legalábbis általában Lhola így érzett a láttán, ám dühe most nagyobb volt:

- Meg akarsz halni? – kiáltotta bosszúsan.

- Épp ellenkezőleg! – fakadt ki Eregon. Arcára egyszerre kiült a komor fáradtság. Ráncai mintha megmélyültek volna, és szemében már nyoma sem volt az előbbi vigyor csillogásának.

- Az elválásunk rádöbbentett, hogy előbb-utóbb vége lesz. – magyarázta – Mikor üldözőinket elcsalva a Sziklás part felé vágtattam, az argoni réteken keresztül még azt hittem, hogy könnyedén lerázom őket. Ám ezúttal túljártak az eszemen. Szinte észrevétlenül kerítettek be, és tereltek egyenesen a tenger irányába. Keresztülvágni nem tudtam magamat, ahhoz túl sokan voltak. Gondoltam, a tengerbe vetem magam. A víz arrafelé elég mély, csak a hullámokra kell vigyázni, nehogy uszadék fa módjára verdessenek a szirtekhez. Ez a tündér azonban – még életemben nem láttam ilyen jó íjászt – mikor látta, mire készülök, a viharos szélben két nyilat is belém eresztett! – itt borúsan megcsóválta a fejét, majd fojtatta - Olyan távolságból senki nem lett volna képes eltalálni egy lovagló embert, pláne nem abban a szélben. Mikor Irgóniában magamhoz tértem, rádöbbentem, hogy ez egyszer még szerencsém volt, ám közel már az idő, mikor nem lesz tovább.

- Nem! – mondatta Lholával a dac, bár egy ideje már ő is ugyanerre a következtetésre jutott.

- Emlékszel mit ígértél, mikor másodszor jártunk az Öt-tó földjén? Mikor a támadások elkezdődtek?

- Hogyha el is kell válnunk, mindig visszajövök hozzád! – mondta, s a nőhöz lépve végigsimította arcát – És épp ezért kell megnyernem magunknak Zoldort! Nem akarok meghalni, mert megszegném az ígéretem. Nem akarok meghalni, mert nem látnálak többé téged! - azzal megcsókolta.

- Te miattad élek már régóta. Miattad kelek fel és folytatom az utamat, bárhová is vigyen. – közölte nagy sokára, mikor ajkaik ismét szétváltak – De ahhoz, hogy ígéretem megtartsam, muszáj életben maradnom, és ez egyre nagyobb kihívás. – mosolyodott el fáradtan – Már nem elég menekülni. Most, hogy újból együtt vagyunk, más módon kell harcolnunk! A küzdelem pedig egyre kétségbeesettebb, ezt ne tagadd! – ahogy beszélt arcáról a fáradtság párologni kezdett. - Ez pedig egy kétségbeesett döntés. Zoldornak épp úgy, mint nekünk. Bízz bennem! – mosolya ekkor már a jól ismert jellegzetes vigyorba csapott át.

Lhola fáradtan - de már cseppet se dühösen -, csóválta a fejét és közben ő is mosolygott. Eregon ismét a fejébe vett valamit, és ahogy mindig, most is neki kellett vigyázni a bőrére, míg a férfi őrült ötletét meg nem valósította. A jutalmuk ilyenkor mindig egy kis haladék volt. Néhány hét, esetleg egy-két hónapnyi nyugalom, majd kezdődött minden elölről: az ellenség rájuk talál, menekülés, őrült ötlet…

Legalább most az Irgón is itt van. Ketten vigyázunk rá.”- gondolta magában.

- Kifújtad magad? – váltott témát Eregon, majd kivonta kardját.

- Naná! – felelte Lhola gunyoros kifejezéssel arcán, mely tudta, dühíti a férfit.

- Rég volt már szerencsénk, mutasd, mit tanultál az irgónoknál! – aztán szemmel alig követhető gyorsasággal lendült támadásba.

Eregon hárított, majd bemutatott egy ügyes cselt, melyet Iheontól tanult, csak hogy Lholát lenyűgözze. Legnagyobb döbbenetére, a nő pengéje már a mozdulat felénél az övéhez csapódott, ellehetetlenítve a befejezést.

- Láttam Iheont a kikötőben harcolni, vagy már elfelejtetted? – kacagott – Ez az egyik kedvenc trükkje!

Eregon keserű arckifejezést mímelve újabb cselt mutatott be. Ez már eredményesebbnek bizonyult. Lhola pengéje kiröppent kezéből, ám villámgyorsan elgáncsolta a férfit, majd kardjáért vetődött.

- Jut eszembe! – szólt később Eregon, miután Lhola egyik gyors támadása után, az ő kardja is kirepült a kezéből – Megint álmodtam. Ezúttal valami egészen új emlékről.

Lhola erre elvétette mozdulatát, és pengéje hegyével sebet ejtett a férfi karján.

- Azért még nem kell emiatt levágnod! – kiáltotta tettetett ijedtséggel Eregon.

- Ne haragudj!

- Karcolás! – legyintett, miután szemügyre vette a vágást. Be sem kellett kötözni, annyira jelentéktelen volt.

Pihentek kicsit, közben Eregon beszámolt az álomról.

- Szerinted van összefüggés az újabb emlék és a varázslat között? – kérdezte miután befejezte a mesét.

- Egyértelmű. – vágta rá a nő – Azóta álmodsz ilyeneket, mióta először idéztél tüzet a Rynn segítségével.

- Tehát minél erősebb bennem a Rynn, annál több emlékem jön vissza. – összegezte Eregon. Egy ideje már gyanította ezt, de most nem tudta, minek örülne jobban. Ugyanis ha ereje nő, az ellenség könnyebben rátalál, viszont ezzel együtt emlékei visszatérnek, és végre megtudhatja üldöztetésének okát. Bár most, hogy újra együtt voltak, a múlt jelentősége eltörpülni látszott a jelen pillanat türkében. Persze azért jó lett volna tudni, miért vadásznak rá.

- Én inkább úgy fogalmaznék: minél erősebb benned a Rynn, annál nagyobb veszélynek teszed ki magad. – szólt Lhola.

- Tudom, - bólintott - a mágusvadászok megtalálnak, felfogtam. – tette hozzá kissé bosszúsan. Kedvese az utóbbi időben hajlamos volt túlzásba vinni Eregon féltését.

- Most nem erről beszélek. – csóválta a fejét rosszallóan Lhola – Neked még szokatlan ekkora hatalom. Mind fizikailag, mind mentálisan megterhel. Mit gondolsz, miért ájultál el?

A férfi vállat vont.

- A Rynn mindig is veszélyes és kiszámíthatatlan volt azok kezében, akik a maguk útján, önállóan akarták tanulni a varázslást. A Rynn használata nagyon összetett. Ha valamit rosszul csinálsz, meg is halhatsz. Például ha nagyobb varázslatot hajtasz végre, mint amilyen erős vagy, akkor a saját életerődből is bele kell adnod. Ez történt veled tegnap. A Rynn zabolázatlanul tört elő belőled. Csoda, hogy nem gyulladtál fel a hajóval együtt.

- Szóval lehetőleg kerüljem a varázslást. – foglalta össze Eregon a hallottakat – Rendben.

A délután hátralévő részét gyakorlással töltötték. Később csatlakozott hozzájuk Iheon is, és ezután kettő az egy ellen küzdöttek egészen vacsoráig. A fáradtság ezek után hamar erőt vett a társaságon, Iheont leszámítva, aki Éjirigó Nurtban remek ivócimborára talált. Nurtnak volt két kisebb hordó Tűzbora[1], melyet készséggel osztott meg a szomjazó irgónnal.

Miután az első kupát fenékig ürítették, Iheon élvezettel cuppantott egyet, majd így szólt:

- Koma, ez fenséges! Az otthoni borokra emlékeztet, ám testesebb, s az íze mégis lágyabb azoknál.

- Ez azért lehet, - magyarázta a matróz – mert a szőlője, Irgóniából származik. A történet szerint, nagyjából ötszáz éve, egy népedből való borász elhatározta, hogy nemesítés útján ötvözi az irgón Irtisz-i Vérszőlőt és a délföldi[2] Parazsat. A párosítás eredménye a Napkeleti kóborszőlő, - ahogyan később nevezték. Ebből készült e finomság, melyet mi Tűzbornak hívunk.

- Mintha már hallottam volna a nevét, bár a mi országunkban kevés a másvidékről származó ital. Sőt, mivel a legtöbb szigeten kevés az ivóvíz, boron kívül mást nem is nagyon találsz. Persze ki az, aki a boron kívül mást is keresne! Szóval Tűzbor, mi? – kérdezte, miután újratöltött kupáját ismét fenékig ürítette.

- Igen. Az elnevezés több okból is találó, – folytatta a matróz – mivel ez az egyik legerősebb borfajta Agranorban. Illik arra a kellemes, torkot s testet melengető érzésre is, mely az ivás közben tapasztalható. Hideg, szeles téli éjszakákon sok délföldi ül a kandalló mellé e borral a poharában, hogy fázó testét kívül-belül felmelegítse. Továbbá a mértéktelen fogyasztást követő másnapon az ember úgy érzi, mintha izzó parázs égetné a gyomrát , s fejét!

Iheon mit sem sejtve jót nevetett a tréfa hallatán. Pedig ha tudta volna, hogy reggelre elmondhatja majd magáról, hogy megtapasztalta a Tűzbor összes Nurt által felsorolt – főleg a másnapra vonatkozó – jellemzőjét, akkor talán inkább mértékletességet tanúsít. Mivel azonban Iheonról volt szó, tovább ittak.

- Honnan tudsz te ennyi mindent a borokról Nurt koma? – kérdezte az irgón.

- Délföld napsütötte dombjai közt láttam meg a Szyrt, amiből ez szinte egyenesen következik. – szólt a matróz rövid hallgatás után – És ha ez még nem volna elég, apám szőlész és borász, de elsősorban kocsmatöltelék volt, akárcsak a délföldiek legjava, (legyen az törp, vagy ember.) Tőle tanultam meg mindent a szőlőkről és borokról, de legfőképp azok szeretetéről!

Én azonban nem értem be annyival, mint ő. Földeken robotolni és éjszakánként leinni magam, majd egy téli éjjelen az árokba dőlve fagyni meg az út szélén… Világot látott ember akartam lenni. Pénzzel és kalandokkal teli életre vágytam. Így esett, hogy ifjúkoromban Kandrába utaztam szerencsét próbálni. Ott találkoztam az Öreggel s kerültem közéjük. Ám akárhányszor Délföldön járunk, mindig feltöltöm a készleteimet szülőföldem nedűjével, hogy ne feledjem, honnan jöttem s miért vagyok ott, ahol vagyok. S ha már így szóba került, kérlek, tisztelj meg azzal, hogy országomra és atyám emlékére koccintasz velem!

Iheon készséggel eleget tett a kérésnek. Ittak. Nem csak Nurt atyjának emlékére, de Éjirigó valamennyi felmenőjének és rokonának az emlékére is. Ugyanakkor ha a szóban forgó családtag még nem szenderült jobb létre, akkor az egészsége megóvása érdekében ürítettek kupát. Ezt az eljárást folytatták le Iheon családfájával is, majd döbbenten tapasztalták, hogy az első hordó bor elfogyott.

- Na és te hogyan kerültél ide? Miért hagytad el országod? – kérdezte Nurt egyre lassabban forgó nyelvvel – Az irgónok nem állnak nagy világjárók hírében!

- Eregon barátomat kísérem. Az adósa vagyok, mivel megmentette az életemet, még otthon Irgóniában. Történt ugyanis, hogy egyszer felöntöttem a garatra. Nem pusztán úgy, ahogyan általában szoktam, hanem ténylegesen, úgy istenigazából. Nem emlékeztem semmire s ez addig még sosem fordult velem elő. Reggel a fogházban ébredtem olyan fejfájással, melyet ellenségeimnek sem kívánnék. Később megtudtam, hogy kötekedtem a feljebbvalómmal. Összeverekedtünk, s én úgy megvertem, hogy fél szemére megvakult. Megfosztottak a becsületemtől és kitettek a seregből.

Irgóniában ha valaki férfinak születik, csak akkor van tekintélye, ha katona. A bűn útjára kellett lépnem, hogy ne halljak éhen. Harcos vagyok, ezen kívül máshoz nem értek, így hát elszegődtem egy bűnbáró szolgálatába. Először verőlegény voltam, majd testőr, végül csempész. Persze aztán elkaptak, de kitört a háború, így a halálra ítélésemet elnapolták. Otthon nem szokás pazarolni a katonának való férfiakat: Ha már halálra vagyok ítélve, legalább legyen valami haszna a kimúlásomnak. Így esett meg, hogy az egész hadjárat alatt az első sorban kellett küzdenem. Tudom, mit gondolsz most, ez nem büntetés, hanem inkább jutalom, ám se zsákmányt, se rangot nem szerezhettem tetteimmel. A háború után, jutalmul az elkövetett hőstetteimért – mert számos volt belőlük - mentesítettek a halálos ítélet alól, újabb lehetőséget kaptam; de a seregbe nem vettek vissza.

Emiatt ismét a törvényen kívüli megélhetés után néztem. Ezúttal egyből csempész lettem. Ám több razzia során – mikor hajszál híja volt, hogy megint elfognak -, ölnöm kellett. Teltek az évek, s a bűneim egyre csak gyarapodtak. Utólag nem vagyok rájuk büszke, de te nem tudhatod, milyen kemény az élet Irgóniában. Persze végül, mint minden gonosztevőt, az igazságszolgáltatás engem is utolért. Újból elfogtak, s ezúttal már nem volt kegyelem, hozzáteszem, nem is kértem volna. Megérdemeltem a büntetést, mely halálig tartó arénaharc volt. Három éven keresztül küzdöttem, de nem sikerült elpatkolnom. A harmadik év vége felé ismerkedtem össze Eregonnal. Ő is az arénában hküzdött, ám ő pénzért, szabad elhatározásból. Már ekkor megkedveltem, hisz ilyen őrültségre csak a legelszántabb harcosok vállalkozik önként!

Felénk a kívülállókat épp olyan semmibe veszik, mint a seregből kidobottakat. Az Irgóniában ragadt Eregonnak pedig ez volt az egyetlen esélye, hogy összegyűjtse a viteldíjat, vissza a Keleti Kontinensre. Sok küzdelmet túléltünk együtt. Meg kell mondanom, ha harcról van szó, kevés olyan ember van, kit magamnál többre tartok, de Eregon – egy jobb napján - még nekem is feladná a leckét. – eresztett meg egy szerénynek nem nevezhető vigyort. Kortyolt egyet, majd folytatta - Ahogyan múltak a hónapok, egyre népszerűbbek lettünk a közönség köreiben, egyre hírhedtebb ellenfeleket győztünk le. Végül kiálltunk a Véres Négyekkel, ők voltak az aréna bajnokai. Még soha senki nem győzte le őket. Kettő hagyta ott aznap a fogát, majd egy hétre rá sebe miatt még egy követte a társait. Eregon megkapta a bajnoknak járó jutalmat, melyből Armonba tudott volna utazni, ám ő kifizette a váltságdíjamat és visszaadta a szabadságomat. Bár ő azt mondta, a magam ura vagyok, a becsület örökre hozzá köt. Na, nem mintha bánnám! Sok a csetepaté, az ember fiának midig akad egy kard, mellyel összemérheti sajátját vagy épp egy ivókoma!

Mivel a második hordó bor is gyorsan fogyott, a beszélgetés lassúvá és vontatottá vált.

 Az átlagos italozók a Tűzbor ily mértékű fogyasztásától általában már ájultan hortyogtak volna ott, ahol épp a földre zuhantak, de nem úgy Nurt és Iheon, kik csak most kezdtek belelendülni.

Iheon több dalt is énekelt a csatákról, becsületről, asszonyokról, valamint a borról, melyek az irgón énekek általános (és szinte kizárólagos) témakörei. Nurt pedig egy délföldi kocsmanótára tanítgatta újdonsült barátját, mely valahogyan így hangzott:

Délföldnek vére

Kitöltve fakupába.

Kortyoljuk végre!

Te bájos déli lányka.

„Szőlők közt, hogy szél fújt,

Tengerről vihar vize,

Szyr hogy ha elbújt,

Tar-mongharnak[3] tövibe.”

Dalolja a bor,

Énekli a lányka,

S akár az üvegnek,

Csókra nyílik szája.

 

Csókolj babám, csókolj,

Feledtesd a bajom!

Szegény legény vagyok,

Se földem, se vagyonom.

 

Ajkad édes, borod erős.

Szemed pajkos, nem szégyenlős.

Igyunk ma a mára, igyunk ma a nőkre!

A gond feledett részeg, elmúlt, jó időkre!

 

Iheonnak e nóta nagyon megtetszett, így hát többször is elénekelték vígan, s teli torokból. Majd, mikor már a kapitány jött s fenyegette meg őket, hogy azonnal végez velük, ha nem hagyják abba a kornyikálást; nyugovóra tértek. A másnap nem volt valami kegyes hozzájuk. Nurt leírása a gyomrot s fejet égető, tüzes érzésről pontosnak bizonyult. Szinte egész nap szellemekként kóvályogtak a fedélzeten, sűrűn és öklendezve csodálták felváltva az alattuk fekvő tájat.

____________________________________________________________________________________

[1]Tűzbor: Délföldi különlegesség. Az egyik legerősebb és legfinomabb vörösbor, melyet Agranorban készítenek.

[2] Délföld: a Törp-királyság három nagy tájegysége közül az egyik. Jellemzően mezőgazdasági terület, melyet - a Nagy katasztrófa miatt lakhatatlanná vált -, Földalatti királyságuk elhagyása után kaptak a törpök, az Armoni királytól.

[3]Tar-monghar: Az Őr-hegység neve, melynek keleti vonulatai a Törp-királyságot és a Tündérek országát választja el, nyugati hegyei pedig Bükkföldet és Verunt.

 

 

 

Bemutatkozás II.

Az íróról röviden

Mákos Dávid Gergely a nógrádi hegyek közt szívta először tele levegővel tüdejét, hogy aztán egy kiadós ordítással szabaduljon meg az elhasznált oxigéntől. Gyermekként fiatal volt. Felnőttként, pedig öregebb.

"Szevasz, élet! Jó hogy kérded, mert véletlen létezem. Elég tán úgy élni téged, hogy közben csak lélegzem?"  (Adjon Isten, 2011)

Élete huszonhét évének, második szakaszát különböző versek, novellák, dalszövegek, nagy-, és kisregények megalkotásával töltötte. Szívügye a magyar nyelv, és a benne rejlő értékek megőrzése. Ugyanakkor nem fél a kritikától, új szavak alkotásától, és a pókoktól. Utóbbiakat még akkor sem porszívózza fel, ha a nagyobb fajtához tartoznak.

"A pók, hogyha egyedül van, akkor csak pó. Miért szükséges így nevezni? Hogy ezzel is éreztessük magányának súlyát." (Egyedüllét, 2016)

Nyelvünk olyan új szavakat köszönhet neki, mint a záfkányozás - puha anyagú vászon, ujjakkal való összedörzsölése -, hömbölygés - ittas fellegek, hegyen való, tétova, felfelé történő haladása -, és a lávaforty - a fortyogó láva egyetlen, kis fröccsenése.

"Nagyon jó, csak nyelvtanilag pocsék!" - Fraller Ildikó, irodalom tanár 2007.

"Tetszik, csak a mosoly nem pontos j…" - Dávid anyukája 2004-2017.

"Érdekes, csak a vesszők vannak rossz helyen!" - Dávid bármelyik ismerőse, bármikor.

Ilyen és ehhez hasonló kritikákkal szokták műveit illetni, melyeknek irodalmi értéke kimagasló, nyelvtanilag pedig, úgy általában mindenkivel hadban állnak.

Stílusa könnyed, impresszív és nem fél használni igen csak egyéni humorát. Ugyanakkor a komolyság ajtaját sem rest nyitogatni.

Műveit e csatornán kívánja közkinccsé tenni. Jó szórakozást!

Agranor krónikái 2. Fejezet

VI. rész

Nem sokkal később, sor került a reggelire. Iheont nehezen sikerült csak felébreszteniük. Haldur jóslata azonban, a fokhagymás kolbászt illetően, beigazolódott.

Eregonék a kapitány asztalánál kaptak helyet, az elsőtiszt és a kormányos mellett. Reggelijük, a fent említett kolbászon kívül, sajtból, kenyérből és hagymából állt. Ellentétben a rummal, sörből és borból csak kevés volt a fedélzeten, ám az irgón nagy örömére, Fuldo megkínálta őket egy-egy pohár Laningeni[1] vörössel.

Közben a kapitány, név szerint bemutatta a másik asztalnál ülő legényeit:

- Az ott, Szolin és Efaror – mutatott két barna arcú, alacsony verunira – a legnagyobb viharban is úgy másznak az árbócokon vagy a köteleken, mintha az anyjuk odaszülte volna őket.

- Ők Erős Tnós és Éjirigó Nurt. A legrégebbi és legtapasztaltabb matrózaim. – Tnós egy csupa izom, rézbőrű, Négytestvér-szigeteki[2] ember volt. Egymaga három ember helyett tudott rakodni. Egy viharban egyszer, fél órán át tartott két matrózt, kiknek a biztonsági kötele elszakadt, és kis híján a mélybe zuhantak.

Éjirigó Nurt ravaszkás tekintetű, kandrai ember volt. Minden városban ismert néhány megbízható embert, aki segített elkerülni a kényes vámvizsgálatot. A hatóságok ismeretén kívül, ő rendelkezett a legtöbb alvilági kapcsolattal, s nem egyszer fordult már elő, hogy az ínység óráiban az ő kapcsolatai révén tettek szert új megbízásra. Esténként pedig, mikor már a rum jócskán a fejébe szállt, sokat fütyörészett. Fuldo állította, hogy még egy matrózt sem hallott ilyen szépen trillázni.

- Ők a tüzéreim, Sólyomszem Titur, Bajos Olla és Arg-Usheri’ushess, de az egyszerűség kedvéért, hívjátok csak Argnak – Sólyomszem és Olla maguknak való, mogorva legények voltak, Arg pedig, az emberszerűbb, zömök okra volt.

A kapitány bemutatta még Nopát, a törp hajószakácsot, és a két avari zsoldosát, Uldort és Hargot. Ők az olykor hevessé fajuló tárgyalások alatt szoktak vigyázni Fuldo épségére.

- Mindannyian értik a dolgukat. Ami pedig ebben a szakmában még ennél is fontosabb, megbízhatóak és fegyelmezettek! – összegezte büszkén a kapitány – Lassan már hat esztendeje szelem velük a fellegeket. A többiek is rendes fickók voltak, átok Kar’bagh kutyáira!

Hamarosan azt is megtudták, mi okozta a Rétivércse legénysége és a Tolvajok céhe közti ellenségeskedést:

- Minden csempész – ha el akarta kerülni a nem kívánt kérdezősködést –, a Kar’bagh által fenntartott kikötőkben dokkol. Ezeket a helyeket elkerülik a vámszedők és a hatóságok. Cserébe, a zsebükbe mindig kerül némi arany. Egy ideje azonban, Kar’bagh emberei dokkolási díjat kezdtek szedni a csempészektől. Egy alkalommal jómagam, és még két kapitány cimborám, megtagadtuk a fizetést, erre felgyújtották a hajókat, és a legénységüket kardélre hányták. Ha Lhola nem figyelmeztet a közelgő veszélyre, mi sem kerüljük el a többiek sorsát.

- Viszonzásul mindent megtettünk, hogy borsot törjünk annak a disznónak az orra alá! – vette át a szót Haldur – Néha elfogtunk egy-kettőt a hajói közül, és kifosztottuk őket. Múlt hónapban, Kandrában, két raktárát pakoltuk ki. Rengeteg hasznos holmit találtunk, melyeket jó áron tudtunk értékesíteni, főleg a sokat nélkülöző, de mára már cseppet sem szegény Alsóvárosiaknak.

- Azóta sajnos, nekünk is vérdíj van a fejünkön – bár jóval csekélyebb a tiéteknél -, s kerülnünk kell a legtöbb armoni várost. – folytatta ismét a kapitány – Ez mondanom sem kell, árt az üzletnek. Amióta a saját útjainkat járjuk, nem igen akad megbízás, így marad a Kar’bagh készletein való élősködés.

- Ezért jöttetek Kandrába? – kérdezte Iheon.

- Igen. – bólintott Fuldo – Gondoltuk, az Aratóünnep alatt, a tömegbe vegyülve, ismét kifosztunk néhány raktárt, ám ekkor kaptuk a megbízást Lholától.

A matrózok közben végeztek a reggelivel, és lassan elszállingóztak, ki-ki a maga dolgára. A kapitány azonban, még vendégeivel maradt.

- Amíg híján vagy a matrózoknak, szívesen segítünk, amiben csak tudunk! – ajánlkozott Eregon – Ez a legkevesebb, amivel ki tudjuk fejezni hálánkat.

- Köszönöm, hogy felajánlottad. – biccentett a Fuldo – Elfogadom a segítséget. Az út Bergorinba kedvező szél esetén négy napba telik, és a legénységnek nincs váltása. Most még nem baj, ha csak a felük van szolgálatban, de ha holnap elérjük az Estellion kanyont, akkor éjjel-nappal szükség lesz minden matrózra. Arrafelé a szelek vadak és szeszélyesek. Elég egy apró figyelmetlenség, és könnyen a kanyon falára kenődve végezhetjük, vagy lezuhanunk, és ha túléljük, a gyorssodrású, jeges víz csapkod majd minket, a mederben sűrűn található, borotvaéles sziklákhoz.

E szavak hallatán, Iheon arca, mintha máris zöldebbé vált volna:

- Nincs más út? –kérdezte reményvesztetten.

- De van. Csak az vagy kétszáz mérföldnyi kerülő. – felelte a kapitány – És az se biztonságosabb. A keleti partvidéken – ami fölött e másik út vezet -, hamarosan kezdődik a viharidény. Ilyenkor orkánok, víztölcsérek és sűrűn becsapó villámok kerülhetnek az utunkba, igencsak nagy gyakorisággal. Ha ott törött oldalárbóccal kap el minket egy erősebb zuhé, az majdnem egyenlő a pusztulással. Ne aggódj, én és a legényeim már ezerszer megjártuk az Estellion kanyont, értjük a dolgunk!

Iheon ettől nem lett nyugodtabb, de nem szólt többet.

- Bocsájtsatok meg. – mondta, majd felállt - Megnézem, hogy minden rendben zajlik e. – azzal elindult. Az ajtóban azonban, a fejéhez kapva megtorpant, és visszafordult:

- Jut eszembe, mit tegyünk azzal a sötét krún fattyúval, akit Iheon uraság foglyul ejtett? Én szívem szerint kihajítanám a hajóból. Az a mocsadék két jó emberemmel is végzett!

- Iheon? – fordult felé Eregon – A te foglyod, így neked kell dönteni a sorsáról.

- Nem idegenkednék annyira a kapitány javaslatától, ha nem harcolt volna olyan jól. –t öprengett az irgón – Az lenne a legjobb, ha meg tudnánk nyerni magunknak. Ritkán látni ilyen veszélyes ellenfelet!

- Dobjátok ki! – szólt Lhola dühösen – Ti nem ismeritek úgy, mint én! Akár fogoly, akár nem, amíg életben van, addig veszélyt jelent mindannyiunkra!

- Miért, kicsoda ő? – kérdezte Eregon. Megdöbbentette a nő szemében izzó harag. Csak ritkán látta ilyennek.

- Ő az, aki miatt majdnem meghaltál! Ő vezette az üldözőinket, mikor az Argonnál[3] elváltunk! Ő volt az, aki két nyilat eresztett beléd és végignézte, amint a meredélyről a tengerbe zuhansz! A Csendes Hatalom embere. Az első közülük, ki a nyomodba eredt, és a legveszélyesebb is, mert kiismerte szokásaidat és gyengéidet.

- Csendes hatalom? – kérdezte az irgón. Rajta kívül, mind a hárman tisztában voltak a szó jelentésével.

- Sok nevük van. – mondta Eregon halkan - Mágusvadászok, Árnyak Serege, Véres Tőrök Társasága…

Az egyik legősibb és legkegyetlenebb titkos rend, melynek tagjai, többek között a mágusok kiirtására esküdtek fel. A háború után, azonban felszámolták, vezetőit levadászták és megmaradt tagjai szétszéledtek.

- Legalábbis ezt a hírt terjesztik róluk, hogy az emberek megnyugodjanak. – mondta a nő sötéten – Az igazság azonban az, hogy teljesen sosem bírták felszámolni. Kar’bagh-nál hallottam róluk, bár maga a bűnbáró is keveset tudott: a rend egy tagja kereste fel és bízta meg őt, hét esztendővel ezelőtt. Akkor lépett a „szolgálatába” Zoldor is. (Az éjikrún valójában a rend által küldött megfigyelő és eligazító volt. Biztosra akartak menni, hogy Kar’bagh minden tőle telhetőt megtesz a siker érdekében.) A bűnbáró régóta kapcsolatban áll velük, és segítette őket már a háború alatt is, jóllehet, nem mindig önszántából.

- Tehát ők törnek az életemre? – kérdezte Eregon döbbenten.

- A rend csak az eszköz. De ők lehetnek az utolsó láncszem a megbízó és Kar’bagh között.

- Ez az éjikrún, Zoldor, ezek szerint ismerheti a megbízót! – vonta le a következtetést Iheon.

- Nem valószínű. Ha ismeri is, inkább előbb harapja le a nyelvét, minthogy elmondja.

- Azért én megkérdezem! – mondta Eregon határozottan és felállt – Kapitány, megtennéd, hogy a cellájához kísérsz?

Fuldo bólintva mutatta az utat. Iheon és Lhola követték őket.

- Hányan lehetnek most a rendben? – kérdezte menet közben Eregon.

- Tízen, százan, ezren… Senki sem tudja. – vonta meg a vállát a nő - De a befolyásuk - mint láthatod – hatalmas. Ott vannak mind a négy kontinensen, ha nem is közvetlen, de a besúgóik és csekélyebb hatalommal rendelkező megbízottjaik biztosan. Az erejükkel szemben pedig, még egy mágus is védtelen. Főleg, ha egyedül van. Sajnos azonban, van ennél rosszabb hír is.

- Ne kímélj!

- A tegnapi varázslatod. Az ereje jócskán meghaladta az eddigi két alkalmat.

- Ez miért baj?

- Gondolkozz, Eregon, ők mágus vadászok. Minél erősebb benned a Rynn, annál könnyebben találnak rád. Éhezik az élő Rynnt, ez vonzza őket. Persze, nem az olyanokat, mint Zoldor. Ő csak egy jól képzett gyilkos, de az, akit mágusként emlegettek, és utánad küldtek Kandrába, az a teremtmény már a lelkedet akarja, és érzi a jelenléted a Rynnben.

- Lélekvadászok[4]? – kérdezte Iheon hitetlenkedve – Az csak legenda, mellyel a dajkák ijesztgetik a rossz gyerekeket!

- Bárcsak az lenne… - csóválta fejét komoran a nő – Attól, hogy évszázadok óta nem látta őket senki, még nem jelenti azt, hogy eltűntek!

A tündért egy kisebb raktárhelységbe zárták. Előtte az egyik avari testőr, Uldor állt. Mikor meglátta az érkezőket, kihúzta magát.

- Minden rendben? – kérdezte Fuldo.

- Igen. – recsegte az avarikra jellemző morgó, csikorgó hangon - Meg se mozdult, mióta magához tért. Csak ül a sarokban és bámulja az ajtót.

- Eregon beszélni akar vele. Tartsd kéznél a kardod, és az első gyanús mozdulatra szúrd le!

Uldor komoran bólintott, majd kinyitotta az ajtót. Eregon intett a barátainak, várjanak kint, majd belépett a cellába. Zoldor az ajtóval szemben ült mereven és mozdulatlanul. Csupán tekintetét emelte a vándorra, majd arcán sokat sejtető, gonosz vigyor jelent meg.

- Kar’bagh embere vagy? – kérdezte, ám nem a közös, hanem az éjtündér nyelven. A fogoly szemében egy pillanatra a döbbenet látszott, ami érthető is volt, hisz kevés kívülálló ismeri az éjihoni nyelvet. E kérdést Eregon egyébként egy kis próbának szánta. Kíváncsi volt, a fogoly hazudni fog-e vagy az igazat mondja. A válasz tükrében szándékozta tovább folytatni a vallatást.

- A hatalom, melyet szolgálok, sokkalta nagyobb és ősibb egy közönséges haramiáénál. – közölte végül megvetően a közös nyelven, majd a vigyora még szélesebb lett – Hamarosan te is megismered az igazi erejét.

- Miért akartok megölni?

Zoldor erre felkacagott:

- Milyen ostoba kérdés ez? Mert azt parancsolták. A parancs visszhangja pedig egyre erősebbé válik. Egyre több fülbe jut el. Nap, mint nap, újabb pengék kelnek útra, hogy átmetsszék a torkodat!

- Mióta foglalkozik az Árnyak Serege olyan jelentéktelen célpontokkal, mint én?

- Királyok és közemberek... Mindkét fajtából sokakat tettem már el láb alól. A katona dolga a parancs teljesítése, a többi nem érdekel.

- Attól tartok, kudarcot vallottál. Még élek, és ha jól tudom, már nem először sikerül megúsznom a találkozásunkat. – gúnyolódott Eregon. Remélte, hogy sikerül kihoznia a sodrából és mérgében elkottyant valami fontos dolgot, de csalódnia kellett, az éjikrún csak vigyorgott.

- Amíg élek, nem vallhatok kudarcot. Mindig van egy újabb lehetőség.

- Hogy kerültél a Csendes hatalom szolgálatába?

- Ahogy mindenki más: Gyermekkoromban elraboltak, majd kiképeztek.

- Miért nem menekültél el?

A fogoly ismét felkacagott.

- Ostoba vagy, ha ilyet kérdezel! – közölte, és vigyora gyűlölködő grimaszba torzult - A Tren Oblag-ból nincs menekvés. Vagy ölsz nekik vagy ők ölnek meg téged. Különben meg, miért is tettem volna? Vadász vagyok, az egyike a legjobbaknak. Imádom a vér szagát, a rémületet az áldozatok szemében. A könyörgésük számomra édes dal, melyet napokon át tudnék hallgatni.

Eregont elfogta az undor, ám igyekezett nem mutatni. Egyelőre még ő volt fölényben, a fogoly még beszélt. Szenvtelenül faggatta hát tovább:

- Soha sem akartál szabad lenni, odamenni és azt tenni, amihez kedved van?

A tündér arcán látszott, hogy valami gorombaságot készül mondani, de valamiért a szavak mégsem hagyták el a száját.

- Nekem már mindegy, – csóválta a fejét fáradtan – ölök vagy meghalok.

A vándort megdöbbentette ez a pillanatnyi nyers őszinteség. Ösztönösen érezte ugyanis, hogy Zoldor igazat mond. Ráadásul ellenfele elárulta a gyengéjét: a szabadság iránti vágyat, mely ott él még most is a lelkében - akárcsak az összes többi éjikrúnéban - elpusztíthatatlanul és elnyomhatatlanul. Most már könnyű dolga lesz:

- Mit szólnál hozzá, ha én szabadságot ajánlanék neked?

- Úgy érted, legyek a te szolgád! – villant fel gúnyosan a lény szeme – Azt hiszed, tovább fogod húzni egy hónapnál? Miután végeztek veled, engem halálra kínoznának, és még a halál után sem hagynának nyugalmat. Tudod te, miket képesek művelni a lélekvadászok a megszerzett lelkekkel?

- Nem, de azt tudom, hogy lassan hét éve vagytok a nyomomban, és se neked, sem a társaidnak nem sikerült még megölnötök ez idáig! Ezen kívül nem kell szolgálnod. Oda mehetsz, ahova akarsz. Bár az eddigi tapasztalataim alapján, lehet velem nagyobb biztonságban lennél, mint azt elsőre gondolnád. – most ő eresztett meg egy gúnyos, majdhogynem kárörvendő vigyort – Hány kudarcodat nézik még el gazdáid? Mi lesz, ha elfogy a türelmük? Nem ugyanaz a sors vár rád, mintha szabadon szállnál szembe velük?

- Ha tényleg ilyen bolond vagy, akkor rajta, eressz el! – legyintett Zoldor bosszankodva – Remélem, gyorsan végzek veled.

- Te vagy bolond, ha nem ismered fel a lehetőséget! – szólt emelt hangon Eregon – Mi más választásod van? A halál? Engem nem fogsz megölni. Túlságosan is szeretek élni ahhoz, hogy egy magadfajta kis jöttment piperkőcnek hagyjam, hogy csak úgy végezhessen velem. Az eddig tapasztaltak alapján, amúgy is túl nagy falat vagyok neked.

Zoldor szeme dühödten villant.

„Végre, kezd kizökkenni a nyugalmából” – jegyezte meg magában Eregon, s nyugodtabban folytatta:

- Nevezhetsz bolondnak azért, mert tisztelem az életet és – ha csak a szükség nem kívánja meg – nem ölök fölöslegesen.

- Akkor meg mit kezdenék melletted? Csak az öléshez és a vadászathoz értek!

- Ha nem tudnád, a világban háború készül. Én és a barátaim pedig már évek óta hadban állunk. Ott van az irgón barátom, - bökött az ajtóban álló, feszülten figyelő Iheonra - Szerinted a békés megöregedés reményében tart velem? Használj fel engem, mint csalétek. Használd a tudásod és tehetséged. Végezzünk együtt a gyilkosokkal. Ha elfogytak, akkor biztonságban leszel, és ami még fontosabb, szabad is!

Zoldor szemében a düh mellett, mintha némi bizonytalanság is látszódott volna.

- Négy-öt nap múlva kikötünk. Addig lesz időd tanakodni. Ha inkább a halálba akarsz rohanni, megteheted, de hidd el túl fiatal vagy még hozzá!

Azzal válaszra sem várva megfordult és távozott. Egyelőre többet nem tehetett, mint hogy elgondolkodtatta a foglyot. Ajtóban álló barátai egyetlen szót sem mulasztottak el a beszélgetésből. Iheon arcán tiszteletteljes vigyor ült, míg Lhola gondterhelten meredt maga elé. Elindultak felfelé a fedélzetre vezető lépcsőn.

- Remekül beszéltél koma! – lelkendezett az irgón – Hogy láttad, hajlik a jó szóra?

- Nem tudom. – vallotta be őszintén Eregon – Mindenesetre elgondolkodott azon, amit mondtam. Már ez is valami. – ezután Lholához fordult, tudta, neki is megvan a véleménye az esetről.

- Elment az eszed! – csattant fel az dühösen – Még hogy tartson velünk! Az első adandó alkalommal kést szúrna a torkodba!

- Lehet. – hagyta rá a vándor – Ugyanakkor éjtikrún, ezt ne feledd.

- Na és akkor?

- Szabad népek. Sem a bezártságot nem viselik jól, sem azt, ha mások mondják meg nekik, hogy mit tegyenek. Ezenfelül fiatal még, alig lehet harminc esztendős. A lelkét még nem rontotta meg annyira a sötétség, ez látszik a szemében.

- Mit tudsz te a sötétségről? – kiáltotta ingerülten Lhola – Belenézni a szeretted szemébe, és látni, hogy nem néz már vissza rád semmi, csak a feneketlen, gyűlölettel teli űr! Harcolni vele, tudván, vagy te végzel vele vagy ő. A romlottság olyan dolgokat képes művelni a lélekkel, melyeket fel se bírsz fogni! – azzal faképnél hagyta őket, mielőtt a döbbenettől felocsúdhattak volna.  

- Hát őt meg mi lelte? – kérdezte Iheon elkerekedett szemekkel.

- Félt engem. – válaszolta Eregon csendesen.

- Ettől még nem kellene ennyire kiborulnia!

- Nem ismered a történetét. Gyere, igyunk valamit! – azzal elindultak, hogy rumot kerítsenek.

Negyed órával később az orrban álltak, rumot kortyolgatva. (Iheon arcán minden kortynál enyhe fintor jelent meg.) Alattuk már a Madaras láp feküdt, középen az Estellion deltával. Tiszta, ragyogó napsütésben gazdag délután volt, enyhe széllel. Iheon ingét ledobva süttette hasát a simogató napfényben, Eregon maga elé meredve kortyolgatta italát. Majd társa unszolására belekezdett meséjébe.

- Ez még azelőtt történt, hogy Lhola és én találkoztunk volna. Az irgón háború kitörésének évfordulóján, miután az irgón sereg kifosztotta és felégette faluját, Lhola beállt a szabad harcosok közé. Nem sokra rá, találkozott egy mágussal. Az egyike volt azoknak, akik a Lashai rend parancsa ellenére, csatlakoztak a veruni csapatokhoz, hogy az irgónok ellen vonuljanak.

- Syragor és Lokken társaira gondolsz? – hüledezett Iheon – Ezek szerint ismerte Syragort?

- Nem. Ez a mágus egyedül harcolt keleten, messze a többitől. Egymásba szerettek, és bár háború volt, ők boldogok voltak. Egy darabig minden jól is ment. Néped egyre kijjebb szorult Keletföldről, és a szerelmük csak mélyült. Mikor aztán Dorgolin felszabadult, Lhola könyörgött a mágusnak, hagyja ott a rendet és telepedjenek le valahol. A férfi azonban hajthatatlan volt. El akart menni, hogy részt vegyen az Irgónia elleni invázióban, és Syragor és Lokken is erre kérték minden társukat. Így hát elment. Ott volt Ghonur ostrománál, és a Vargaroni mészárlásban[5], majd Irgion ostrománál is.

- Jómagam is részt vettem abban a heccben! Azok boldog szép idők! – kurjantotta lelkendezve Iheon – Naponta két-három csatát is vívtunk! Látnod kellett volna koma! Ahogyan az első császári sereg ötezer katonája megrohamozza a partraszállókat a Kutyák partjánál. Ameddig a szem ellátott, Dorgolini hajók értek partot, és csak úgy ömlöttek elő belőlük a katonák. Legalább ötvenezren lehettek, mégis úgy vágtuk át a soraikon, akár a forró kés a vajon.

- Biztos jó lehetett… - mondta Eregon kevés meggyőződéssel.

 – A történet lényege, hogy mikor Lhola újból találkozott kedvesével, rá kellett döbbenjen, a háborúban látottak megváltoztatták. Hiába próbálta maradásra bírni, ő a távozni készülő Syragorékkal tartott, ki tudja hová, összetörve ezzel Lhola szívét.

Ezek után már csak egyszer találkoztak, mikor a Második nagy háború kitört. Akkor már nem lehetett segíteni rajta. Syragor és Lokken gonoszsága Lhola kedvesére is átragadt, és Lholának meg kellett ölnie a férfit. Ha nem teszi, akkor az végez vele.

Iheon döbbenten ült fel.

- Te jó ég! Soha sem hittem volna, hogy ilyen gonoszságok is léteznek!

- Szerencsés vagy! Ha Lokken és Syragor sötétségük csúcsán lépett volna a Külső kontinens földjére, lehet, néped mára épp olyan legenda lenne, mint a lélekvadászok.

- Na és mi volt a neve?

- Lhola kedvesének?

- Igen.

- Sosem mondta.

Ezután sokáig hallgattak. Majd Iheon szólalt meg. Arca szokatlanul komoly volt:

- Menj, beszélj Lholával! Vigasztald és szeresd őt! Én pedig esküszöm neked és neki, nem hagyom, hogy még egyszer elveszítse a kedvesét, bármibe is kerül!

E szavak hallatán Eregon akaratlanul is elmosolyodott. Szó nélkül felállt, és jobb tenyerét szívére helyezte, majd meghajolt, pontosan úgy, ahogyan az irgónok fejezik ki a hálát és megbecsülést. Eztán sarkon fordult és elindult, hogy megkeresse Lholát.

______________________________________________________________________________________

[1]Laningen: Lapos-föld. Armon északi tartománya. Nagyrészt síkságok, alföldek és dombok tarkítják. Három nevezetessége a finom bora, tüzes asszonyai és gyors lovai.

[2]Négytestvér-szigetek: Az Éjihon mellett fekvő, trópusi szigetcsoport. Éjtündérek és rézemberek (rézbőrű vad embernépség) lakják. Nevét a négy uralkodó testvérről kapta, kik a Rynn adta hatalmukkal, igazságosan kormányozták szigetet. Az ő történetük – mint sok másik, melyben a Rynn is szerepet játszik – végül tragédiába torkollott. Ám a lakók sokáig emlékeztek az aranykorra, melyet ők hoztak el, s tiszteletből nem csak a szigetcsoportot, de a szigetek városait is a testvérekről nevezték el.

[3]Agron: Meredekpart. Törp-föld keleti, magasan fekvő, sziklás partvidéke.

[4] Lélekvadász: (más néven lélekzabáló) A sötétség egyik legvisszataszítóbb teremtménye. Még a halála után sem hagy nyugtot az áldozatnak, lelkét magához bilincseli, gyötri és a felszabaduló fájdalomból táplálkozik és erősödik, még végül a rab lelket teljesen fel nem emészti.

[5] Vargaroni mészárlás: Az irgón háború második felében, irgón földön lezajlott ütközet, melyben a honvédők létszámhátrányuk ellenére, jelentős vereséget mértek a támadó Armoni és Veruni csapatokra.

 

 

Befőtt

Hideg időkre íródott dalszöveg

Következő szerzeményemet inkább könnyed dalszövegként tartom életképesnek, mint sem versként. Lehet egyesek ezzel vitatkoznának, még mások egyetértenének. Megint mások pedig csak legyintenek az efféle fölösleges szócséplésre, s egyből rátérnek a lényegre. Nekik van igazuk! 

 

Befőtt

Avagy mit tegyünk (el) a zimankó ellen

 

Jönnek a hűvös hónapok, így bespájzolnék belőled.

Kell valaki, aki felmelegít. Remélem ezt te is megérted.

 

Lombhullás, zúzmara, kakaó.

Az ágyból nézni volna jó

Valami tévét, fekve melletted.

 Csoki kocka, utolsó. Megetted.

 Ahogy a hajad őszifény koszorú,

Az avarban nincs semmi szomorú.

A hideg íz, mikor édes lesz

Leheleted melegítő rózsaszesz.

 

Jönnek a hűvös hónapok, egyedül állni nem tudnék.

Amióta láttalak azóta, nincsen rajtam kézifék.

 

Séta és erdő ki-rándulás.

Szépen, és jón való ámulás.

  Nevetésed csorba villanása,

Orrodnak a ráncolása.

 Szeretőm, meg múzsám lennél-e?

Kiért pokolba mennék le.

Lehoznék napot és csillagot.

Meg műholdat, hetet-hatot.

 

Jönnek a hűvös hónapok, fagyos őszi jégesők.

Ígérem hogy, nem leszünk, héja nászos szeretők.

 

Volt már úgy, hogy lett, majd mégse.

Volt már többször is csúnya vége.

Volt úgy hogy nem, aztán megint.

Az író erre már csak legyint.

Volt az, hogy lesz. Aztán nem lett.

Volt, hogy ástunk a mának vermet.

Volt és nem lesz, lett légyen se.

A valószínűk komponense.

Világ, Tejút, és csillagok

Meg műhódolók, vagy valók.

 Lehoznék érted egy napot.

Meg műholdat, hetet-hatot.

Agranor krónikái 2. Fejezet

V. rész

Ezalatt a vándor nyugtalanul forgolódott függőágyában, szokásos visszatérő álmát álmodva:

A lenyugvó nap vörösre festette a csatamező felett kavargó port, még a földön az emberek vére tette ugyanezt. Hatalmas ütközet volt. Mindenhol, ameddig a szem ellátott, kardok villantak és páncélokon tört meg a napfény. Emberek és egyéb szerzetek ordítása, nyögése és sikolya töltötte be a levegőt.

Eregon két ellenféllel küzdött, de alig figyelt a harcra, hisz a két ember nem jelentett neki kihívást. Gyorsan végzett velük, majd megállt egy pillanatra és vett egy mély lélegzetet. A levegővel együtt az egész csata beléköltözött. Érezte a sebesültek fájdalmát, a legyőzöttek rettegését és legyőzőik diadalát. Érezte, ahogyan társai vágásról-vágásra közelebb kerülnek céljukhoz. Ő se habozott hát tovább, újból belevetette magát a küzdelembe…

Ekkor egy percre elhomályosult a kép. Olyan érzése támadt, mint ha víz tükrében látná az eseményeket, mint ha nem is lenne részese a csatának… Aztán az érzés elmúlt, s új helyszínen találta magát. A csata még mindig tartott. Bár a Szyr már rég eltűnt a nyugati látóhatár mögött, az Aiolon[1] és Meroph elegendő fényt adtak. A vörös és kék holdban harcoló árnyak egyszerre nyújtottak kísérteties és megnyugtató látványt. Legalábbis első pillantásra ezt érezte. Most egy vár falán küzdött. Célja pedig egyre közelebb volt, érezte. Erre türelmetlenség fogta el. Várt valakire. Valakire, aki nagyon fontos volt. Valakire, akivel együtt kellett, hogy elérjék azt a célt… De mi is volt az? Hirtelen bizonytalanság fogta el.

Egyszerre felbukkant egy furcsán torz alak. Körvonalai olyanképpen vibráltak, mint a levegő a gyertya körül. Egy-egy pillanatra úgy tetszett, hogy nincs is fizikai teste, csak a holdak fénye öltött emberformát. Az alak mondott valamit. Hangja azonban, - mely egyszerre volt nőé és férfié, öregé és gyermeké -, olyan távoli volt, hogy nem értette a szavakat. A bizonytalansága fokozódott. Mondani akart valamit az alaknak, de nem tudott beszélni. Agyában vadul cikáztak a gondolatok, és zavara már hatalmas volt. Már nem érdekelte, hogy kicsoda a furcsa jelenés vagy, hogy mit akar. Már azt sem tudta, hogy ő kicsoda, és hogy ő mit keres egy csata közepén.

Hirtelen – csupán egy pillanat erejéig –, látta az ismeretlen jelenés szemeit. Zöld tűzben égő tekintetet látott, melyből szinte sugárzott az erő és bölcsesség. Egyszeriben, lelke mélyén, talált egy érzést, amit elfelejtett. Hirtelen tudta ki ő, és hogy mit tett a titokzatos idegen ellen. A bűnbánat hatalmába kerítette:

- Bocsáss meg! – mondta és térdre hullott. Ezúttal a szavak elhagyták a száját.

A válasz ismét érthetetlen volt. Utána azonban, nyomban történt valami. Újabb alakok jelentek meg, kik hasonlítottak az elsőre, ám belőlük ridegség és közöny áradt. Azért voltak itt, hogy elfogják vagy megöljék. Ez egyértelmű volt, és az első alak is tudta ezt.

- Hát mégis elárultál! – förmedt rá, és a bűntudat egyszerre elpárolgott. Helyébe a gyűlölet lépett. A holdak fénye kialudt, az alakok körvonalai egyszerre elhalványultak, de nem tűntek el.

Rájuk támadt. Dühe iszonyatos volt. Kettőt megsebesített közülük, mikor megérezte a még nagyobb fenyegetést. Tudta, már nincs menekvés, de nem baj. Legalább az áruló és cinkosai is vele pusztulnak! A falat lángok borították be, érezte könyörtelen hőjüket, és azt is, ahogyan a fal összeroskad a lába alatt. A zuhanás előtti pillanatban, valami taszított rajta egyet. Egy szemvillanásra újra látta a fáradt és könnyes zöld tekintetet, ahogyan vele zuhan, majd minden sötét lett.

„A halál csak egy új élet kezdete!” - Ez volt az utolsó dolog, amit hallott, mielőtt kinyitotta a szemét.

 

 

Zihálva ült fel, majd körbenézett. Beletelt néhány percbe mire rájött, hol is van, és hogy hogyan került oda. Az álomban átélt érzések és hangulat nem siettek távozni, jó darabig még a hatásuk alatt tartották. Megpróbálta erőszakkal elcsendesíteni háborgó lelkét és kavargó gondolatait, de csak a feje fájdult meg.

Úgy döntött, sétál egyet a fedélzeten. A hajnali derengés már amúgy is beszűrődött a hajódeszkák rései közt, visszaaludni már nem is tudott volna, s értelme se lett volt sok. A fedélzet kihalt volt. Csupán a tatfelépítményen állt Ablin a kormányos, és egy matróztársa. Szorosan a köpenyükbe burkolóztak, egy üveg rummal kiegészítve magukat, hogy a csípős reggelen, azért a szöveten kívül mégis legyen valami, ami melegíti őket. A hajó alig repült valamivel alacsonyabban a hegyek hóhatáránál, így éjszakánként a levegő fagypont alá csökkent. A köteleket és korlátokat finom dér borította, és a lehelet párája pont olyan szürke volt, mint a fölöttük gomolygó felhők.

Eregon a korláthoz sétált, hogy szemügyre vegye az ébredő csúcsokat. Némelyik velük egy magasságban volt, de legtöbbjük még mindig a hajó fölé tornyosult. Alattuk a Folyók anyjának medre kanyargott, benne az álmosan hömpölygő, hatalmas víztömeggel, mely eddigre számos folyó és patak vizét fogadta magába. A távolban, az orrtól kissé balra, feltűnt a Madaras-láp nádasainak és zsombékosainak zöldellő rengetege. Tőle még messzebb, - egyelőre még a horizont mögött pihenve -, az Estellion[2] deltája feküdt, mely az utolsók között torkollik a Folyók anyjába. E torkolat a Madaras-láp szíve. Rengeteg hal úszkál a holtágak vizeiben, és millió madár fészkel a nádasok és füzesek közt. A vidrák és pézsmapockok pedig, oly hatalmasra nőnek és oly jó dolguk van erre, hogy prémjük itt a legfinomabb egész Agranorban. Persze egyik állatfaj képviselőinek a száma sem közelíti meg a szúnyogok és böglyök számosságát. Ezek percek alatt véresre marják az óvatlanul odatévedőt, hacsak nem ismeri a Karka levelet, melynek szaga olyan elviselhetetlenül büdös, hogy nem csak a rovarok, de az emberek (és minden egyéb szaglással megáldott élőlény) is messziről elkerülik azt, aki bekeni magát a növény levével.

A Szyr lassan előbújt a keleti bércek mögül, és a Vándor még mindig az álmán töprengett. Bár ritkán álmodott a csatáról, tudta, hogy valamikor régen megtörtént. Most először azonban, tovább tartott, mint általában. Ráadásul, megjelent néhány, eddig nem látott, új szereplő is. Ők is az emlék részei lehettek, vagy azt már csak álmodta? Nem. Az emlék mindig ugyanaz, soha sem álmodott bele, tehát a falon való küzdelem és a furcsa alakok is valóságosak kellettek, hogy legyenek. Azt is sejtette, hogy az emlék új részleteihez az előzőnapi varázslata nyitotta meg a kaput.

Miért volt ez számára fontos? Eregon életének nagy részére nem emlékezett. Tizennégy évvel ezelőtt, egy ispotályban tért magához, Kandrában; nem sokkal a Második Nagy Háború döntő ütközete, a kandrai csata [3]után és nem emlékezett semmire annak előttről. Még tulajdon nevére sem. A gyógyítók, csupán annyit tudtak mondani, hogy a kandrai csatában harcolt, és hogy ott súlyos fejsérülést szerzett, mely emlékezet vesztést okozott.

„Lehet, hogy örökre így marad, lehet, hogy az emlékek visszatérnek, senki sem tudja megmondani!” – közölte vele a gyógyító részvétteljesnek szánt vállvonogatások közepette.

Miután felépült, Kandrában kutakodott, de eredménytelenül. Ezután nyakába vette a világot, s elindult, hogy elveszett múltját meglelje. Azt remélte, ha elég kitartó, esetleg ráakad valami rokonára, barátjára vagy akárkire, aki ismerte azelőttről. Ám bárhova vitte a sors, nem tudott meg többet magáról. Sok hely, melyet bebarangolt, ismerős volt számára, de őt régről ismerő egyén sehol sem akadt.

Vándorlása során – mivel nyílt ember volt, és szívesen segített másokon – sok új ismeretséget kötött. Ösztönösen megérezte, hogy a különböző nációkkal szemben mit engedhet meg magának, s mit nem. Nem egyszer azt vette észre magán, hogy megért, és kis hallgatás után akár beszélni is tud olyan nyelveket, melyeket akkor hallott először. Küzdelmei során, nem egyszer, olyan harci technikákat alkalmazott, melyek őt még jobban meglepték, mint az ellenfeleit. Ekképpen megtudott egyet, s mást régi énjéről, és igyekezett a lehető legtöbb tudást előhozni elméje rejtett zugaiból. Főleg, miután a vadászat megkezdődött. Hogy miért akarták holtan látni, azt sosem tudta kideríteni. Először azt hitte, félreértés történt, de hiába próbált tárgyalni támadóival, nem hagytak neki alkalmat az ügy tisztázására. (Sokszor próbálkozott támadói kínvallatásával, de azok csak a parancsot tudták: megölni Eregont.)

Később kénytelen volt beletörődni, nincs semmi félreértés, ő az ellenség célpontja. Azé az ellenségé, akiről az elmúlt hét év alatt sem sikerült szinte semmit kiderítenie. Az egyetlen, amit biztosan tudott, hogy a múltjában, igencsak felelőtlen ember lehetett, ha ilyen hatalmat haragított magára. (Bár abból, amit eddig megtapasztalt régi önmagával kapcsolatban, azt a következtetést szűrte le, hogy nem volt hétköznapi ember. Tán az „akkori ő” tudta mit csinál, s tán nem is okozott volna neki nagy gondot az ellenség elpusztítása. Am az is biztos, hogy jelenlegi énjének lett volna jó néhány keresetlen szava, ahhoz a könnyelmű marhához, aki akkor volt.)

Így lett végül vándorból üldözött. A tizennégy év alatt pedig, nem került sokkal közelebb múltjához vagy ellenségeihez. Most már nem is érdekelte igazán egyik se. Csupán nyugalmat szeretett volna magának. Egy békés helyet, hol Lholával élhetnek ketten, háborítatlanul. A sors azonban, máshogyan rendelkezett. Úgy látszott, előbb-utóbb vagy szembenéz üldözőivel s múltjával, vagy meghal menekülés közben.

A Szyrrel együtt a hűvös, fagyszagú, hajnali szél is megérkezett. Lusta fuvallatai bele-bele kaptak a vitorlákba. Miután belefáradt az emléken való agyalásba, a kormányállás felé vette az irányt, majd köszöntötte a két matrózt. Azok rummal kínálták, melyet hálásan elfogadott.

- Mennyire súlyosak a hajó sérülései? – kérdezte Ablint, miután nagyot húzott az üvegből.

- A hajótestben és a ballonon keletkezett károkat, úgy ahogy, kijavítottuk. Az oldalvitorlát viszont nem tudjuk rendbe hozni a levegőben. Így pedig nem jutunk el Hegyvárig.

- Akkor mi a terv?

- A kapitány elhalasztotta a döntést, míg magadhoz nem térsz. – felelte Olla, a másik legény – Valahol meg kell állnunk a javítás idejére. A kérdés csak az, hogy hol tudunk biztonságban dokkolni és szerelni anélkül, hogy újabb haramiák, gyilkosok és hadihajók erednének a nyomunkba. Csizmák dobogása fojtotta Eregonba a választ. A kapitány, Haldur és Lhola érkeztek. Nyomukban négy matrózzal, kik egyből a dolgukra siettek. A két legény vigyázzállásba vágta magát, tisztjeik érkezése láttán.

- Vitorlákat bonts! – kezdte a kommandírozást Haldur, miután üdvözölték Eregont - Hamarosan felmelegszik a bixo, és emelkedni kezdünk. Azt akarom, hogy addigra teljes sebességgel haladjunk!

A matrózok azonnal engedelmeskedtek, kötelek feszültek, csigák nyikorogtak, rövid szitkokkal kísért kiáltások hangzottak el, s a fehér vitorlák szépen sorban kinyíltak. Az egyik matróz közben rázendített egy nótára. Hamarosan az egész fedélzet zengte a dalt:

- Sólymok röpte és a vad szél kísér, ha a matróz útra kél. – énekelte, és a többiek megismételték:

- Ha útra kél, ha útra kél.

- Nem számít szépasszony, birtok és vér, ha hív a hajó és hív a szél!

- Ha hív a hajó és hív a szél…

- Minden rendben, kipihented magad? – fordult Eregonhoz Lhola.

- Jól vagyok. – Eddig eszébe se jutott, hogy esetleg rosszul kéne lennie. Persze az előző napi események okozta sérülések sajogtak még. Ám a fájdalom olyan volt, mintha már hetek óta gyógyulóban lennének.

- Tegnap aztán szépen elintézted a Kopóékat, remek munka volt! – jegyezte meg Fuldo, és hálásan kezet nyújtott – Remélem Kar’bagh-ot megüti a guta!

Eregon örömmel fogadta a parolát, majd a szükséges javításokról kérdezte a kapitányt.

- Mindenképp dokkolnunk kell valahol. Nem kockáztathatunk meg egy ekkora utat, törött oldalárbóccal. – felelte a kapitány – Ráadásul, egy-két használható embert is fel kell bérelnünk, mert sok matrózom halt meg a csatában.

- Elérhető távolságon belül, két város is rendelkezik légikikötővel– vette át a szót Haldur – Evorin[4] és Bergorin[5]. Nagyjából mindkettő ugyanolyan messze fekszik tőlünk, de én mégis Bergorint ajánlanám figyelmetekbe. Annál is inkább, mert a kilőtt Armoni fregattért – akár az ellenség kezén volt, akár nem – még számadással tartoznak nekünk a királyi hatóságok!

- Jól beszélsz Haldur. – bólintott Lhola – Hágóvár amúgy is közelebb esik Angvórhoz, de messze Armontól, és a minket üldöző Tolvajok céhétől.

- Csakhogy a Törp-királyság területén nehéz használható és diszkrét embereket találni, mivel a hatóságok sokkal szigorúbban büntetik a törvényszegést. – mutatott rá Fuldo.

- Ha valakinek, hát nektek biztosan sikerül majd találni néhányat! – jelentette ki mély meggyőződéssel Lhola.

Az öreg kapitány erre elmosolyodott, majd Eregonhoz fordult:

- Te mit mondasz, Törp-földén is annyian akarnak holtan látni, mint Armonban? Vagy Bergorin a kényelmesebb, nyugodtabb úti célok közé tartozik?

- Úgy hiszem, arrafelé csak néhányan. Magam részéről, én Hágóvárra szavazok. – bólintott rövid töprengés után – Hány napunkba fog kerülni ez a kitérő?

Fuldo a homlokát ráncolva gondolkodott:

- Fél nap a dokkolás, no meg a vele járó, szükséges procedúrák. Arrafelé sajnos, nem lehet néhány arannyal elintézni a dolgokat. Be kell jelentkezni a kikötői őrségnél, dokkolási díjat fizetni, és felelni egy csomó, tolakodó kérdésre. Újabb félnap az alkatrészek és a faanyag beszerzése. Egy a javítás – számolta a kezén -, és legalább három még használható legénységet találunk..

- Lesz az nyolc nap is! – szólt sötéten Haldur – A javítási munkákkal gyorsan végzünk, de ha nincs szerencsénk, akkor akár napokig, sőt hetekig is várhatunk, míg olyan hajó dokkol, melyről átcsábíthatunk néhány megfelelő egyént.

- Hány emberre lesz szükség? – kérdezte Eregon.

- Vagy fél tucatra. Persze ha tízet-tizenötöt tudnánk szerződtetni, az lenne a legjobb, mert Kar’bagh kutyáinak köszönhetően, már az induláskor sem volt teljes a létszám.

- Sajnálom, hogy belerángattunk benneteket ebbe! – mondta Eregon fejcsóválva.

- Ugyan! – legyintett Fuldo nagyvonalúan –Egyikőnk sem a csendes megöregedés reményében állt be a matrózok, de főleg nem a csempészek közé! Van is egy ideillő irgón bölcsesség, melyet még a háborúban tanultunk: „Bármelyik nap jó a halálra!”

Eregon és Lhola fölnevettek.

- Akkor hát irány Hágóvár; és reménykedjünk, hogy halálunk napja egyfelől, nem lesz azért átlagos, másfelől, időben még jó messze van a maitól! – mondta Eregon, még mindig vigyorogva.

Fuldo bólintott, majd kiadta az utasítást a kormányosnak.

 – Apropó irgónok, mi van a mi Iheon barátunkkal, csak nem gyengélkedik? – kérdezte a vándor.

- Alszik. – felelte Lhola – Tegnap megivott egy üveg rumot, hogy álomra bírja hajtani végre, zöldes színben játszó fejét.

- Jobban teszitek, ha felkeltitek! – mondta Haldur – Hamarosan reggeli. Jót fog tenni a fokhagymás kolbász a gyomrának! Az minden olyan matróz mentsvára, ki nem gyakorolta a mértékletesség erényét, a másnapot megelőző estén.

___________________________________________________________________________________________

[1]Aiolon: a vörös hold.

[2]Estellion: Futó-víz. Agranor legsebesebb folyású folyója, mely a Nagy-hegységben ered s a Folyók anyjába torkollik.

[3]Kandrai csata: a Második Nagy Háború (melyet Tűzföld viselt a Keleti kontinens ellen) utolsó csatája, melyben a nyugati hadak megsemmisítő vereséget szenvedtek el. (Ekkor következett be Syragor bukása, még szolgája, Lokken, visszamenekült nyugatra.)

[4]Evorin: Armon legnyugatibb, és kereskedelmi szempontokból, az egyik legfontosabb városa.

[5]Bergorin: Hágóvár. A Törp-királyság fővárosa.

 

Békés

 

Békés

 

Csendben üli meg a füst, a falucskát.

Avarszagú őszlehelet telepedett rád.

A gondolat is lustán hömpölyög a fagyban.

Toll a papíron így szól: "Megakadtam!"

Eljött a november, az elmének csendje.

Nincs az a szó, mi tintát papírra csenne.

Tüzek a kályhákban parázzsá hamvadnak.

Nagy szavak a homályban, makacs hallgatnak.

Nem kiált a szív sem, a takaró alatt.

A lusta tekintetre is két szemhéj ragad.

Jó most a bágyadt, otthoni ölelés.

Jó az a szürke, fáradt semmittevés.

Jó, ahogyan ketyeg, múlik az óra.

Jó, hogy nincs az embernek mondanivalója.

 

Sárgállik a levél az utcalámpa fényben.

Deresedik a fű is, zúzmara kezében.

A tévé sem tombol, nem ontja a képet.

Az egész világ, a nyugalomba lépett.

Takaró erődben két tüdő, csak szuszog.

Odakint a hideg eső elered, és zuhog.

Oly jó most, hogy nincsen semmi csak a lét.

Oly jó, hogy a lábunk összefonódik épp.

Érezni a bőröd selymének a szagát.

Odakinn meg megállt, nem forog a világ.

süti beállítások módosítása